Mészáros Zoltán: Ingó ingatlanok

Patel Kavyanjali asszony rosszul aludt azon az éjszakán, így volt ez már 2068 óta, amikor először vállalt államtitkári posztot.

A kiváló delhi egyetemen tanult politológiát és még néhány tárgyat. Bámulatos tehetsége miatt ott akarták marasztalni, ami nagy szó az Indiai Nemzeti Egyetemen, amely a földgolyó legjobb öt egyeteme közé verekedte fel magát már majd húsz éve, és a campusa maga volt az egyetemi élet paradicsoma. A különböző szakoknak modern paloták adtak otthont, hiszen csak az adminisztráció épülete 36 ezer négyzetmétert vett igénybe. Félmilliónyi indiai hallgató élt a campuson, és minden elképzelhető szakon lehetett tanulni, ráadásul az indiaiak a rájuk jellemző könnyedséggel ingyen kínálták a tudást, miközben sokat fizettek az oktatóknak. Ezzel nyomták le szinte a világ összes egyetemét, amelyek soha többé nem tudtak már konszolidálódni.

Az indiai könnyedség mögött okos számítás húzódott meg, tudták, hogy a munkaerőpiacról bejövő adó messze felül fogja múlni az esetleges tandíjakat. Ezenkívül az 2050-es években India végrehajtotta a nagy fordulatot, vagyis a robotizált tömegtermelés mellé visszahozták a mesterségeket, amelyek közül egyet kötelezően kellett tanulni a nemzeti egyetemen.

Voltaképpen a robotok szinte az összes igényt ki tudták elégíteni, gépeket gyártottak, növényeket gondoztak, pontosabban egy egész épület működött robotként, és szinte mindent, ami fontos, megtermeltek az országban, a mikrocsiptől a repülőgépig, a rizstől az ananászig. Gyakorlatilag minden haszonnövényre kidolgoztak egy termelési ciklust, és a fás szárú növények lekicsinyített változatait honosították meg. Például egy almafa 15 centisre nőtt, és egy almát termett egy ciklusban. India szinte teljesen önellátóvá vált minden tekintetben. Ám ha sok ember marad munka nélkül, de dolgozni akar, és megfizetik, mindenfélére kapható. Így nemcsak az indiai mesterségeket élesztették fel, hanem a dél-amerikai és az európai mesterségeket is. Aki nem teljesített kimagaslóan az egyetemen, az hazament, és a helyieket megtanította például arra, hogyan kell szamurájkardot (katana), brüsszeli csipkét, szőttest és minden egyebet készíteni, amit csak el tud képzelni az ember. A delhi egyetemen, ha valaki olyat képzelt el, ami még nem létezett, kapott egy termet, és oktathatta hasznos elképzelését tisztességes fizetésért. Sőt, ha az ötlet olyan jónak mutatkozott, akkor egy egész tanszéket kapott. Ha valamilyen katonai újítást talált ki, akkor a hadseregben a legnagyobb tisztelettel bántak vele, és a civilek helyett a tiszteket taníthatta.

Patel asszony tudta, hogy Indiában elkéstek. A városokba áramlást túl későn fordították vissza, és a falvak natalitása már nem tudta ellensúlyozni a városokban elhatalmasodó jelenséget, azok ugyanis népesedési fekete lyukak, egyre csak nyelik el az embereket, ugyanakkor a lakosság elöregszik, a település lélekszáma csökken, mivel a munkába járó városlakóknak nemigen születik egynél több gyereke.

Patel asszonyt fejfájás, álmatlanság gyötörte, amikor szociális miniszter lett. Mégis ez az állás repítette a csillagokba, és ezért ismerte mindenki a nevét Indiában. Politológusként tudott tárgyalni, és mások elé vágni, ha a helyzet úgy kívánta, így gyorsan gyalogolt felfelé a politikában. Csakhogy nem nagyon tudott odafigyelni az emberekre, a tömegekre, és ezt a fogyatékosságát gyorsan észrevette, ezért keresett maga mellé miniszterhelyettesként egy szociológust meg egy pszichológust. Az indiai korfa rogyadozott, figyelembe véve az elvándorlást is, hiszen a világ minden országát a lakosságcsökkenés, az elöregedés aggasztotta. Ráadásul a világon sehol nem tudták a megoldást arra, mit csináljanak az idős, hatvan éven felüli emberekkel. Régen, amikor még sok fiú született, azok eltartották az öregeket. Ez ragadt meg Patel asszony agyában, és azon gondolkodott, hogyan lehetne mindezt lefordítani a gyakorlat és az adózás nyelvére.

Rahul Gowsamit és társait – négy jó koponyát – a delhi egyetemről szipkázta el, és azt a feladatot adta nekik, hogy találjanak ki egy rendszert, amely dinamikusan tudja egyensúlyban tartani a termelést és pénzelni a nyugdíjrendszert, szociális rendszert, közoktatást, rendvédelmet és a honvédelmet. Mindennek alapjául a nyugdíjrendszer szolgált, ugyanis Indiában még általánosnak számított, hogy a halál felől nézik az életet. Jó élet után jól meghalni, ez annyit jelent Indiában, mint jól újraszületni, és az öregek szegénységét vizsgáló szociológuscsapat merész ötlettel állt elő: mi lenne, ha a gyermekeik keresetéből 15 százaléknyit a szülőkre költenének, és a biztonság kedvéért ezt az átutalást az állam bonyolítaná le. Amíg tehát a szülők élnek, a munkavállalók a fizetésük 15 százalékát nem kapnák kézhez, hanem a szülőknek jutna, ha az egyik szülő eltávozna, akkor is maradna a másikuknak a 15 százalék biztos bevétel. Ha azonban mindketten meghalnak, a gyerekeik csupán 5 százalékot fizetnének a nyugdíjalapba, amely a gyermektelenek nyugdíját fedezné. Ezt a lépést elég gyorsan tették meg, nem bizonyult népszerűnek, de mind a falusiak, mind a középosztály belátta a szükségességét. A középosztály elkezdett két gyereket vállalni, és nagyon odafigyelt a taníttatásukra, hiszen minél nagyobb lesz a fizetésük, annál magasabb lesz a 15 százalék, amit öreg szülőkként kapnak majd, az alapnyugdíj fölé. Ez jól jött a már kisszámú falvakban élőknek is, hiszen az öt-hat gyerekük fizetésének 15 százaléka elég szép summát jelentett nekik, még akkor is, ha csak bérmunkát végeztek a gyerekek. Ugyanakkor a falusiak számára is világossá vált, hogy ha legalább a legkisebb gyereket elküldik tanulni, hátha majd sikerrel jár, akkor a magasabb városi munkabérből származó 15 százalék szép summa lesz ott faluhelyen.

Patel asszony először végigverekedett a kormányon a tervével, utána pedig a parlamenten. Igazából senkinek sem volt ellenérve, hiszen ki tagadná meg öreg szüleitől a segítséget? A nyugdíjrendszer padlóra került, és valahogy el kellett kerülni, hogy az öregek tízmilliós tömegekben haljanak éhen. A rendszer öt év alatt beindult, ahogyan a felelős gyerekvállalás is. A siker után a középosztály már három gyerekben gondolkodott, a falvakban pedig inkább négyet vállaltak öt helyett, és abból is kettőt küldtek tanulni. Ezt fejelte meg még a miniszter asszony a „vissza a kézművességet” programjával. Ami azt jelentette, hogy minden indiai tanult egy mesterséget. Az egyetemen nem kiemelkedő diákok egy vagy két jó kézműves tevékenység elsajátítása után visszamentek a falvakba. De maradtak közülük a városokban is, hiszen ha már valakinek van elég gyárban készült ruhája, lehet, hogy a következőt egy szabónál varratja. Szabónak lenni pedig komoly tudásnak számított. Ugyanígy a cipőkkel is, ha valakinek van egy cipője, amit szeret, akkor lehet, hogy új talpat tetet rá. Még azt is kitalálták az egyetemen, hogy a talpformákat és a ragasztóanyagokat is standardizálják, így a talpakat oldószerrel könnyen le lehetett választani, és egy újabb típusú ragasztóval felragasztani az új talpat, amiről csak egy kis jel árulkodott a vadonatúj cipőtalp pontosan meghatározott részén. Természetesen egy cipész mestermunkája a személyre szabott cipő elkészítése volt. Ezenkívül a városiak kiszolgálására minden elképzelhetőt kitaláltak (kifőzdék, gyors indiai éttermek, futárszolgálatok stb.). A városi lakosság száma azonban továbbra is csökkent. Patel miniszter asszony látta a veszélyt, miközben múltak az évek felette, a népszerűsége „falun-városon” magasan szárnyalt, és miniszterelnök lett. A nyugdíjalap soha nem állt olyan jól, hiszen egyre kevesebb pénz ment ki belőle, és egyre több ment bele, de a városok gondja továbbra sem oldódott meg. Hiába laktak az emberek a Bengáli-öböl mélyéről hűtött lakásokban, folyamatosan probléma mutatkozott velük, és a miniszterelnök látta, hogy közeledik az a pont, amikor a népességszám először lassan, majd egyre gyorsabban zuhanni kezd.

A 2050-es évektől az indiaiak többsége már nem az Indus és a Gangesz folyók mellett lakott, mert azok vízhozama már nem tudott annyi embert ellátni, de a Bengáli-öböl kiválóan alkalmasnak bizonyult a hőcserére, így a levegőből való nedvesség kivonására is. India ezáltal egyszerre hűtötte a munkahelyeket és a lakásokat és javította az ivóvízellátást. A lakosság pedig az ivóvíz felé mozdult, és a városok is. A Bengáli-öböl partja tízmilliós városok gyöngysorává vált, a Dekkán-fennsík kincseinek kitermelése soha nem látott magasságokba repítette az indiai nehézipart. Ezenkívül programozók tízmilliói dolgoztak a számítástechnikában és a robotizálásban, és a fél világot elárasztották az indiai programozók, akik becsületesen utalták haza a 15 százalékot. Ezzel dicsekedhetett volna Patel asszony, ám tudta, hogy ez mit sem ér majd, ha a lakosság száma elkezd gyorsuló tempóban csökkenni. A titkára, egy történész a régi könyveket olvasva felismerte, nem mindegy, hogy az emberek mekkora lakásban laknak. Ezt egy kötetlen beszélgetés folyamán, amikor együtt repültek egy másik kontinensre tárgyalni, el is mondta a miniszterelnök asszonynak. – Nagyobb lakásokat kell építeni a városokban! – kiáltott fel Patel asszony. Nem is tudott már a tárgyalásra koncentrálni, mert alig várta, hogy hazaérjen. Ám csalódás érte.

Az ingatlanpiac törvényei ugyanis nagyon kötöttek, a befektetők csak annyit fektetnek be, amennyit a megfelelő árréssel biztosan vissza tudnak kapni, és nem érdekli őket semmilyen miniszterelnök asszony és semmilyen kormány. A városi lakásokat továbbra is egy-két személyesre építették, de a legtöbb embernek csak egy lehetősége van az életben, hogy kölcsönre ingatlant vegyen a városban. Mert mit csináljon egy programozó, hegesztőrobot-irányító a városon kívül, talán szövögessen? Vagy javítsa a lábbeliket? Patel asszony nem bírt az ingatlanpiaccal, pedig csak egy kicsit kellett volna, hogy higgyenek neki, de nem hittek. A rúpia a zsebben – csak ebben a végső igazságban hittek. India nem ment bele a virtuális pénzekbe, és a belső piacán következetesen használatban hagyta a készpénzt, miközben a kártyás fizetés módozatait is működtette. Patel asszony pedig a férje vállán sírt, sőt hisztizett, hogy milyen szemetek az ingatlanpiac irányítói. Mintha az lenne a céljuk, hogy megsarcolják az embereket, és elvegyék a kedvüket az élettől. Lakni meg mindenképpen kell valahol, így számukra biztos az üzlet és a nyereség.

Patel asszony soha nem érezte magát védtelenebbnek és tehetetlenebbnek, mint a vele szemben összezáró ingatlanpiacos szereplőkkel. A kötelező dolgok mellett erről tárgyalt, beszélgetett a szociológusaival. Rengeteg hatástanulmányt írtak. Az egyik ismertetésén „a megmozdíthatatlan ingatlanpiac” kifejezés került elő. Amikor a referens ezt a szót kimondta, a tudóscsoport másik tagjának szemében fény csillant fel, és így szólt:

– Mi lenne, ha az ingatlanokat ingóvá tennénk?

– Mire gondol? – kérdezte a miniszterelnök.

– Tudja, én munkáscsaládban nőttem fel, a szüleim három gyereket vállaltak (én, a legkisebb a 15 százalék miatt születtem), és benyomtak minket egy szobába, mert nekik kellett a másik. Nem volt könnyű a bátyámmal és a nővéremmel egy szobában lakni. Emlékszem, tizenhat éves koromban azt álmodtam, hogy repülök, majd egy dobozban vagyok. Kezdetben nagyon tetszett, majd ki akartam törni, és belülről rugdostam a dobozt, de kemény falán nem tudtam átjutni. Teljesen leizzadva riadtam fel. Aztán többször álmodtam ugyanezt, és az egyikben a doboz oldalán felfedeztem egy kilincset, kinyitottam az ajtót, és kimentem. Ezután már arról álmodoztam, hogy bárcsak lenne egy dobozom, árammal, vízzel, számítógéppel és ággyal. És most, ha belegondolok, ezt meg lehet csinálni! Mi lenne, ha minden végzett egyetemistának valamelyik külvárosban felkínálnánk egy ilyen 4 × 2 × 2 méteres (vagyis négy méter hosszú, két méter széles és két méter magas) konténert, csupa le nem bomló műanyagból, hogy fertőtleníteni lehessen, ha a lakója elhagyja. Lenne hol aludnia, lenne egy szűk tuskabinja, egy asztala, amelyen enne, vagy a számítógépén dolgozna, vagy szórakozna, reggel a munkájára bevinné a szállítószolgáltatás, az egészhez nem kell más, csak bevezetett víz, áram, valamint szennyvízelvezetés. A szállásért nem fizetne sokat, csak an - nyit, hogy újabb konténereket gyárthassunk és további konténerhelyeket is kialakítsunk. Ha valaki el akarna költözni, vagy elvihetné magával a konténerét oda, ahova be lehet kötni az infrastrukturális szolgáltatásokat, vagy cserélne. Elvinné a személyes tárgyait, aztán jönne egy négytagú brigád, és mindent fertőtlenítene. Olyan lenne, mint egy teljesen új konténer.

– Jó, de ez csak az egyedül élők gondját oldaná meg – szólt Patel asszony.

– Nem – válaszolt a férfi. – Ugyanis ha ketten akarnának élni, akkor a konténereket egymás mellé raknák, kitalálnák, hogy mikor melyik konténerben mit csinálnak közösen, és arra is lenne módjuk, hogy kipihenjék magukat egymástól, sőt ha úgy döntenek, hogy elválnak útjaik, akkor mindenki vinné a saját konténerét, amerre akarja.

Az ülés másik tagja ekkor lelkesen felvetette, hogy mi lenne, ha 4 × 4 × 2-es (négy méter széles, négy méter hosszú és két méter magas) konténereket is gyártanánk. Ha ketten együtt élnek, akkor ez sokkal gazdaságosabb lenne, és ha már így belendültünk, lehetne 4 × 6 × 2-es konténereket is gyártani, arra az esetre, ha megjön az első gyerek. Belül meg el lehetne játszadozni a térelválasztókkal.

Patel asszonynak tetszett a felvetés, sőt még tovább is gondolta: a konténereket elég olcsón lehetett előállítani, így a hontalanoknak is lehetne osztani belőle, a piac telítődése után pedig szinte az előállítási áron eladni, hiszen nem bűn az, ha az embernek, a családnak egyéb igényei vannak. Nem kellett sok fantázia annak kitalálására, hogy a konténereket emeletesen is fel lehetne halmozni, megfelelő külső váz biztosításával. Egy külvárosban, ahol több százezer fiatal lány meg fiú élne, nem sokáig maradnának meg a 4 × 2 × 2-es konténerekben. Amikor összegyűlne a pénzük, vennének valamit az ingatlanosoktól…

– Az ingatlanosoktól? – gondolkozott a miniszterelnök asszony, és ördögi-angyali mosoly csillant fel a szemében. Ezzel a konténerlakás-rendszerrel jól keresztbe lehetne tenni az ingatlanosoknak. És beindította a tömegtermelést. A cél az volt, hogy minden indiainak legyen fedél a feje felett, és hogy a monszunt is száraz környezetben tölthessék. Az ingatlanosok egyszobás lakásait ettől fogva senki sem vásárolta meg, még bagóért sem, pedig messze értéken alul kínálták. De a kormányfő asszony azt üzente nekik, hogy csak négy- és ötszobás ingatlanok építéséről tárgyal. Közben a lakáskonténergyárak sorozatban ontották a termékeiket. Patel asszony nem sokat foglalkozott az ingatlanosokkal, hadd főjenek a saját levükben, és azok azt is látták, hogy megvan a technológia a 4 × 8 × 2-es konténerekre is, sőt 6 × 8 × 2-esekre is, ezeket szépen egymás fölé rendezték, okosan kitalálva a külső lépcsőházakat. Ha egy személynek mehetnékje van, akkor hívná a szállítócéget, felemelnék a konténert (előtte lekapcsolnák az áram-, a víz- és a szennyvízhálózatról), és tovább költözne vele egy másik külvárosba, városba vagy akár a falujába. A lényeg az volt – amit a kormány meg is oldott –, hogy a konténer kapcsolódni tudjon bármelyik külvárosban a víz-, az áram- és a szennyvízhálózathoz meg az internethez. Patel asszony volt az első, aki elérte, hogy Indiában mindenkinek legyen tető a feje felett.

Patel asszony tíz évig hadakozott az ingatlanosokkal, és az elejétől győzelemre állt, csak a belátó női lelkén múlott, hogy nem taposta szét teljesen az ingatlanosokat. Egy szem fia kiváló politológus lett. Lehet, hogy majd a kormányba is követi az édesanyját, noha az egyetemen kosarat fonni is megtanult…

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)