Isten mindenben jelen van”, mondta Démenotar nagyanyja. „Jelen van a kapuszárnyban, a szénában, labdában, könyvekben, a ház oldalában, bármiben, és onnan mindent lát.” „Akkor bennem is, itt belül?”, kérdezte megszeppenve Démenotar, és kis mellkasára tette a kezét. „Csak akkor van benned, ha beléd költözik”, nézte a szigorú öregasszony az unokáját. „De megkereszteltek”, mondta a nyolcéves gyermek, „az nem azt jelenti, hogy Isten befogadott?”
„A pap is ember”, rázta meg a fejét nagyanyja. „Ember öntötte rád a vizet, akkor is, ha az Isten felszentelt szolgája. Ki kell érdemelni, hogy Isten beléd költözzön, különben a pokolba kerülsz.”
Templomból jöttek, felfele baktattak a köves, poros úton. A gyermek nem értette, miként lehet a ház oldalában, de még a játékszerében is ott az Isten, de benne, aki él, mozog, és éppen miséről jön – nincs. Az sem volt teljesen világos előtte, miként lehet kiérdemelni, hogy beleköltözzön, de abban sem volt biztos, akarja-e, hogy az a valami megfoghatatlan, valami félelmetes, irdatlan egyáltalán beléje költözzön. Eszébe jutottak a képek, melyeket a pap mutatott hittanórán, s melyeken elkárhozottak égtek a pokol tüzében. Jeges rémület járta át a testét, teljesen ledermedt.
„Gyere”, rángatta nagyanyja a kezét, de Démenotar mozdulni sem bírt. Pontosan olyan érzés lepte meg – és erre világosan emlékezett –, mint hatéves korában, amikor megpillantotta a játékrakétát egy gyártelep udvarán. Csúszda volt a belsejében, de ezt képtelen volt tudomásul venni, hiába mutatta az apja; nem, ő meg volt győződve arról, hogy atombombát lát. Napokig rémálmai voltak, napokig a világ pusztulását siratta. Aztán elvitték a csúszdát, a téli ünnepek közeledtével a kisváros parkjában állították fel. Nézte, ahogy a zajongó gyerekek sorba állnak, csakhogy csúszhassanak a rakéta belsejében csigalépcső-szerűen csavarodó szerkezeten. „Gyere, fiam, megmutatom”, rángatta a kezét az apja, mire ő rémült sírással tiltakozott. A következő pillanatban vérző fejű, ordító gyerek tűnt fel a rakéta alsó részén, miként kiderült, a csúszda tartószerkezete egy rossz hegesztésnél eltört, felhasította a gyerek koponyáján a bőrt, kevésen múlott, hogy nem hatolt a csonton át az agyába.
„Gyere”, rángatta nagyanyja unokája kezét, aki abban a pillanatban életében először viaskodott a halál utáni félelemmel, és a halál állt győzelemre. A megmozdulás, a suta lépések egymásutánisága mit sem segített a félelem oldódásában. Túlvilági lények, angyalok, ördögök, démonok viaskodtak lelkében, holott ő, Démenotar csak a nyugalmat szerette volna. Homályos volt ez a gondolat, úgy derengett át a bibliai lények viaskodásán, mint félhold sápadt fénye az erdő sűrűjében rejtőző tisztásra. Nyugalom. Hadd ne legyek én Isten tétje, Isten se legyen a tétem, létezzek, értem ne harcoljanak, nem akarok sem mennybe, sem pokolra kerülni, futott át a gondolat rajta akkora tisztasággal, erővel, hogy beleborzongott, de ez a borzongás már a jobbik fajtából való volt.
Beléptek a kapun, melyben a mindent látó Isten rejtőzött. Démenotar dacosan emelte fel a fejét, ahogy elmentek a ház nyugati oldala mellett, melyben szintén ott rejtőzött Isten, és úgy érezte, egy ilyen hatalmas lénynek mégsem illik az emberek után leselkednie. Ha ő, Démenotar akkora hatalommal bírna, szívesebben játszana egész nap, kutyát, macskát tartana, sokat olvasna, fára mászna, éretlen gyümölcsöket enne, amíg csak meg nem fájdulna a hasa. Nagyanyja elengedte a kezét. „Siess, hozz egy kas fát”, mondta. „Nagyapád mindjárt hazaér, morgós lesz, ha nincs meleg ebéd. Estére csirkepaprikás lesz. A ruhádat össze ne mocskold, a fahordás után átöltözöl.”
Rakta a kosárba a fát. Sziszegve kapott az ujjához, amikor vastag szálka szaladt a húsába, a vége kilógott, így ki tudta rántani. Vér folyt az apró sebhelyből. „Ha bennem lenne Isten, az is így folyna ki belőlem? Vagy csak a lelkemben létezne, ami nem kifolyik az emberből, hanem elszáll, mint a szellő a virágos rét felett?”, kérdezte magában, észre sem véve, hogy némelyik szót hangosan is kimondta.
„Siess azzal a fával”, hallotta nagyanyja hangját. Az öregasszony hétköznapi ruhában, késsel a kezében tartott a baromfiudvar felé, rövid ügyeskedés után elkapott egy tyúkot, ott helyben elvágta a nyakát, hogy kifolyjon a vére. Démenotar hányingert, rémületet, sajnálatot érzett. Bevitte a fát, a tűzhely mellé helyezte, majd ő is átöltözött. Kezébe vette Fekete István Tüskevárját, a kertbe indult. „Előbb húzz vizet”, csattant háta mögött nagyanyja hangja. „Töltsd fel”, intett az öregasszony az udvar közepén elhelyezett cseber felé, „hadd legyen, amiben mosakodni”.
Tíznél is több vödör víz kellett a cseberbe, mire elkészült, szakadt róla a verejték. Az utolsó vödörből jókora bögrével ivott meg, a hideg víz késként metszette a torkát. Ahogy vitte a vödröt, megtántorodott, beleesett a cseberbe. Nagyanyja pillanatok alatt az udvaron termett, szitkozódva segített neki kimászni. „Gyorsan öltözz át”, ütött a fenekére, terelte a ház felé. Démenotar dideregve, szótlanul tűrte, hogy az öregasszony lerángassa a ruháit, érdes törülközővel törölje szárazra. Mozdulatai durvák, kíméletet nem tűrők voltak. „Tüdőgyulladást kapsz, aztán nézhetem magam”, kiáltott rá többször is nagyanyja.
Hallgatott.
Mikor felöltözött, átsuhant valami borzongás rajta. Ebben a pillanatban megverték a kaput. „Ida lesz az, nyisd ki neki”, küldte az öregasszony, „felássa az első kertet”. Volt valami enyhülés a hangjában, de édeskevés ahhoz, hogy a nyolcéves gyermek feszültségét oldani tudja. Nem mert Ida szemébe nézni, félt a cigányoktól, amióta egyszer a kapuban álldogált, és két, a boltba tartó cigányleány elkapta, hogy összevissza csókolja. „Eszem a lelked, milyen drága gyermek vagy”, kiáltozták közben. Érezte füstös, verejtékes, vonzó kipárolgásukat. Kevés félelem támadt benne, de ahhoz éppen elég, hogy bemenjen az udvarra, s elmondja nagyanyjának, mi történt. Az elsápadt. Hátrament az istállóba, leakasztotta az ostort. „Nagymama”, rémült meg a gyermek. „Hallgass, és gyere velem!”, parancsolta az. A kerítés résein leselkedett az útra, szorongatta az egyre jobban síró unoka kezét. „Hallgass már!”, ripakodott rá. „Csak annyi a dolgod, hogy elmondd, kik voltak. Annyit sem bírsz meg?” A gyermek elhallgatott. Érezte szíve dübörgését, életében először.
„Ők voltak”, mondta aztán.
Nagyanyja kirángatta a kapun, majd az ostorral ütlegelni kezdte a cigánylányokat. „Adok én nektek, ha még egyszer tisztességes ember gyermekéhez nyúltok!”, kiabálta közben. A lányok szitkozódva, kacagva szaladtak az úton. „Egye meg az unokáját”, kiáltozták. Démenotar, hogy a vénasszony elengedte a kezét, a kapu mellé kucorodva sírt a rémülettől. Nagyanyja lihegve jött vissza, vitte be az udvarra. „Egyedül többé ki nem mehetsz”, parancsolt rá, pedig milyen szívesen olvasgatott a kapu előtt, nézte az elmenő embereket, állatokat.
Hát nem nézett Idára, Ida meg túl öreg, túl elvásott, túl sok verést kapott az urától, túl sok gyermeket szült és temetett ahhoz, hogy egyáltalán törődjön vele.
„Megjöttem, ténsasszony. Ruha kéne, egy csepp dene. Ennem es adhatna.”
Denének az egészségügyi szeszt nevezték a faluban. Nagyanyja töltött belőle egy öblös pohárba a cigányasszonynak, aki azonnal felhajtotta.
„Ide teszem az üveget, hallja? De meg ne részegedjen itt nekem, maradjon az urának es, mert több nincs a házban. Egyre nehezebb szerezni. Fogja az ásót, az első kertet kell… Lesz ebéd, ruha is. Te mit lábatlankodsz itt?”, förmedt az unokájára.
Démenotar fogta a Tüskevárt, a hátsó kertbe ment. Diófa árnyékában kezdte olvasni a könyvet, egyszerre megfeledkezett Istenről.
Estére rosszul érezte magát. Éjszaka aztán magas láza lett, mentővel hozták be faluról a városi kórház sürgősségi osztályára. Hallucinációi közt Istent emlegeti, sír, könyörög, jajgat. Édesanyja mérgesen néz a nagyanyjára, az csak hűvösen annyit jegyez meg: „Biztosan sokat olvasott az árnyékban.” Majd hozzáteszi: „Nem való a sok olvasás a gyermeknek. A gyermek mozogjon, dolgozzon, különben soha nem tanul becsületet.”
Démenotar tüdőgyulladása súlyosnak bizonyult. Hetekig viaskodott angyalokkal, démonokkal, cigányokkal, Istennel. Olykor Ida denéjét varázsitalnak hitte, könyörgött érte az anyjától, mert így magába szívhatja Istent. Az végül kékre festett vizet adott neki. Máskor az ostort kérte, hadd verje el Istent, mert ilyen nehéz terhet rótt rá. „Mindenhol ott van, nem bírom elviselni”, jajgatta. „De beteg azért vagyok, mert nincs bennem.” Az orvos szigorúan nézett az anyjára: „mivel etetik ezt a gyermeket?”, kérdezte, s az riadtan vette észre, hogy nem is háríthatja a kérdést, mert akkor az anyját keveri bajba.
„Túl sokat olvas”, rázta hát meg a fejét.
„Nem való a bosszúálló Isten egy ilyen érzékeny gyermeknek”, mormogta az orvos, miközben a sztetoszkópot Démenotar hátára nyomta. Arca lassan felderült. „Most már köztünk marad.”
„Hála Istennek”, mondta az éppen betoppanó öregasszony.
Lánya alig bírta elfojtani a könnyeit. Karjába vette a lázas gyermeket.
„Ida a halál”, suttogta az. „Megment a pokoltól és mennytől.”
Nagyanyja elsápadva fordult ki a kórteremből.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.