Rázkódott a föld.
– Eh, bolondul a behemót – mondta Bányász. – De ne féljenek. Ide bejönni nem tud. Öreg ez a ház, s akik építették, azok minden gerendájába varázsigét szőttek bele. Nem is szög, vas tartja össze a házat, hanem a varázsige. Ezt mondja a legenda.
– De ki ez a behemót? – kérdezte Laura.
– Mondják, réges-régen, amikor még az időt sem számolták, vadász volt. Ismerte a vadak helyét, mindig gazdag zsákmánnyal tért haza, olyan sok felesleggel, hogy ingyen osztogatta a környéken. Bizony szerette az állati vért. Idővel oly sok vadat ölt, hogy a hajtásra, nyúzásra, feldarabolásra embereket vett fel, s akkor már gabonát kért a húsért. Morgolódtak az emberek, de megfizették, mert az olcsó hús miatt állatokat már nem tartottak. Amikor fogyni kezdett a vad a közelben, egyre nagyobb távolságokat kellett bejárnia a vadásznak. De ez csak szította szenvedélyét, s mert ereiben egyre erősebben lángolt az ölés utáni vágy, csapatai egyre nőttek, hogy már hadseregnek is beillettek. Megtörtént, hogy a szomszédos országok területére is átcsaptak a vadakért, azok uralkodói ezt persze nem nézték jó szemmel. Hát ütköztek a hadak, és a vadász mindig győztesen került ki a csatákból. Vérszemet kapott az emberek hajtására is, vadak mellett már emberekre is vadászott, mondják, egész gyűjteménye volt az olyan koponyákból, melyeket ritkának, szépnek, különlegesnek talált. Már egész népek tartoztak hatalmába, de ő igazából nem is uralkodott, csak vadászott, megbízottjai gondoskodtak arról, hogy törvény legyen hatalmas országában. Végül amikor a föld minden sarkába eljutott, kését már minden vadba belemártotta, kétségbeesés fogta el. „Mire való az életem, ha újabb vadat nem találok?”, kesergett egy hatalmas hegy lábánál.
Ebben a pillanatban egy gyerek kacagását hallotta. Felnézett, de senkit sem látott. „Merre vagy?”, kiáltotta. „Merre vagy?!”, kiáltotta egyre, és nekiindult a hegynek. Napokig mászott egyre feljebb, feljebb, alig kapott levegőt, nem evett, nem ivott, de fáradtságot nem érzett. „Merre vagy?”, kiáltotta egyre, „te, aki ki mersz nevetni engem!”. Évszázadok teltek el mászása közben, keresztül-kasul járta a hatalmas hegyet, s bár olykor hallotta a gyerek nevetését, nem bírt a nyomára bukkanni. Egy reggel aztán, mikor szakálla már térdéig ért, haja a derekáig, ruhái leszakadtak róla, és állati bőrökkel pótolta azokat, amikor már mozdulni is alig bírt, kis szőke gyerek állt eléje, és ezt kérdezte tőle: „vadász, hatalmas vadász, mit keresel a föld felszínén? Ölted már minden vadját, emberét, nincs számodra itt semmi új. Menj hát a tengerbe, vadász, melynek mélyén soha nem látott szörnyek vívnak ember számára elképzelhetetlen csatákat, ahol fegyveredhez méltó áldozatokat találsz”. „Butaságokat beszélsz”, fortyant fel a vadász, „hiszen mozdulni sem bírok, elszívtad minden erőmet”. Nevetett a gyerek: „nem leszek a trófeád, vadász, nem is lehetek. Fogd meg a Nap sugarait, kösd kévébe, akkor tudsz elragadni engemet. Parancsold meg a tengernek, hogy váljon ketté, s ha képes leszel erre, akkor tudsz elragadni engem. Egyszerre tekints minden kút fenekére holdfényes éjjelen, lásd a Hold fénye mellett a csillagokat is csillogni a mélyben, merd ki e fényt, csak akkor tudsz elragadni engem. Bölcsőmet a Nap ringatta, mert születtem Holdanya halhatatlan lányától, aki szerelmes lett apámba, ezért elveszítette halhatatlanságát, apám dalnok volt, s mikor megölted, megszabadultak tőled az emberek, mert aki az ő dalait énekli, nem retteg, fél, nem gyilkol, hanem teremt. Azt mondod, elvettem az erődet, vadász, hát tudd, nem én vettem el, önként adtad, nem azért sírtál keservesen, mert nincs már vad, mibe késed márthatnád, hanem mert nincs szükség rád”. És a gyermek ahogy e szavakat mondta, sudár ifjúvá változott, intett kezével, mire a láthatárról elkotródtak a felhők, melegen ragyogott a Nap, és melegedni kezdett a vadász, megfáradt szemei visszanyerték élességüket, izmai egyre ruganyosabbak lettek.
,,Nézd vadász, nélküled mire jutottak az emberek”, mutatta a Holdanya lányának gyermeke a szép városokat, a gondosan megművelt földeket, az állatok csordáit.
„Soha nem érdekeltek az emberek”, vonta meg a vállát a vadász. Megmarkolta hatalmas kését, de a következő pillanatban jajgatva ejtette el az izzó vasat.
„Nézd vadász, milyen boldogok az emberek”, mondta a Holdanya lányának gyermeke, és intésére közeledett a horizont, és látszott, ahogy a mezőkön gyerekek szaladgálnak, fiatal párok szerelmeskednek, öregek pipáznak az ajtókban, anyókák gyúrják a kenyeret.
„Soha nem érdekeltek az emberek”, vonta meg a vállát a vadász. Lándzsája után nyúlt, de a következő pillanatban jajgatva ejtette el az izzó nyelet.
„Miért nem mégy a tengerbe, vadász? Ott lehűlnek a fegyvereid”.
„Ember nem tud víz alatt lélegzeni”
Holdanya lányának fia odalépett a vadászhoz, megérintette a nyakát, mire mindkét oldalán kopoltyúk tűntek fel.
„Most már a levegőn nem tudsz lélegezni, vadász.”
És a vadász fuldokolni kezdett. Holdanya lányának fia könnyedén felemelte, a hegyről fegyvereivel együtt a folyóba dobta. A gyors folyó belekapaszkodott a testébe, s a tenger felé rohant vele. Egyszerre ott találta magát a tenger fenekén. Áthatolhatatlan sötétség vette körül, de amikor elővette fegyvereit, azok világítani kezdtek. Soha nem látott világ derült fel előtte, olyan teremtmények, melyek láttán azonnal megfeledkezett a felszíni világról, ereiben ismét lobogott az ölés szenvedélye. Víz alatti barlangokban lakott, oda hurcolta prédáit, épített koponyákból, gerincekből, porcokból trófeahalmazokat, halmozta fel a tenger kincseit, igazgyöngyöket, elsüllyedt hajók aranyát, amforáit. Az idő teltével teste megváltozott, lábai uszonyokká alakultak, ujjai között hártya nőtt, nem volt nála gyorsabb fenevad a vizek világában. Holdtalan éjszakákon, amikor a tenger visszatükrözte a csillagok csöndes fényét, a part közelébe merészkedett, mert az emberek vadászatáról most sem mondott le. Ha a parton nem talált áldozatot, akkor dühödten vetette magát a vízbe, lékelte meg az első útjába kerülő hajót, pusztította el a rajta utazókat.
Évezredek teltek el, ez idő alatt felfedezte a járatokat, melyek összekötnek minden forrást, csermelyt, patakot, folyót, tengerszemet, tengert, óceánt. Halálos ölelésben húzott a vízbe állatokat, embereket, ha valahol mérges gázra lelt, kiszabadította, hogy amikor élők haladnak el a közelben, elpusztuljanak. Az idő aztán kifogott rajta, mindinkább elfáradt, évekig csak hevert titkos barlangjaiban, s ki tudja, talán a felszínre vágyott, vagy az elmúlásra. Aztán egy nap, amikor újfent keserűség járta át alig dobbanó szívét, megjelent barlangjában az ifjú.
„Elég volt, vadász?”, kérdezte, és leült a barlang egyik padkát formáló kövére.
„Soha nem lesz elég”, döndült volna el a vadász, de hangja alig volt hallható.
„Túléltek a vadak és az emberek.”
„Láttam vadat épp eleget, és láttam, milyen az ember, amikor vad.”
Holdanya leányának fia elgondolkodott.
„Igazad van vadász. Vad lett az ember, mohó, tudatlan. Nem örül a falat kenyérnek, az egész tábla kell neki, igaz, le sem aratná, mégis elvárja, hogy szájába hordják az egészet. Mégis különb, mint te.”
„Mitől lenne különb?”, kérdezte a vadász. „Te beszélsz róluk, mikor halhatatlan vagy, holott anyád feladta halhatatlanságát, hogy halandóval lehessen. Ők ismerik a halált, az elmúlást, annak érthetetlenségét. Hát hallgass el, Holdanya leányának fia, s használd arra a csöndet, hogy meghallgasd a haldoklók gyötrelmének hangjait.”
Holdanya leányának fia megrázta a fejét, majd elmosolyodott:
„Bolondokat beszélsz, vadász. Én is csak addig élek, amíg az apám dalai, melyeket ha énekel valaki, nem retteg, nem fél, nem gyilkol, hanem teremt.”
„Eljön majd az idő, amikor már nem éneklik az emberek”, mondta a vadász.
„Övék ez a világ, azt tesznek vele, amit akarnak, vadász.”
„A halálodról beszéltem, ostoba”, morogta a vadász. Holdanya leányának fia kacagott.
„Meg akarsz halni, vadász? Te, aki annyi élőnek voltál a kaszása, te nem akarsz meghalni?”
Nagyot dobbant a vadász szíve.
Körülöttük a sötétben vak, lusta halak úszkáltak, a barlangban nem volt más fényforrás, mint a vadász fegyvereinek egyre halványuló pislogása.
„Egyszer mindenkinek meg kell halnia”, mondta aztán a vadász.
„Kössünk alkut, vadász. Ha azon a hegyen, melyen engem vadásztál, képes leszel fölépíteni egy házat, átengedlek a Halálnak. Többé nem rejtelek előle tengerek, barlangok mélyére, vonom ködbe a hegyek csúcsait, hogy ne találjon.”
E szavakra a vadász szíve egyre gyorsabban dobogott.
„A legnagyobb szörnyeteg, a legnagyobb vad, vadász. Gondold el, maga a Halál. Lehet, hogy legyőzöd.”
Ökölbe szorult a vadász keze, ereiben fellángolt a szenvedély.
„Akarom”, mondta, és hangjára elriadtak a halak.
„Akarom”, ismételte, és hangjára repedezni kezdtek a barlang falai.
„Akarom”, hangzott el harmadszor is, mire a tengerfenékről láva buggyant elő, rohant a felszínre iszonyatos gyorsasággal. Holdanya leányának fia megérintette a vadász nyakát, mire eltűntek onnan a kopoltyúk.
– Láván emelkedtek a magasba, aztán Holdanya leányának fia a Nap sugarain röpülve hozta ide a vadászt – verte ki a pipáját az öreg Bányász. – Majd letette a csúcsra, a közelben kijelölte a ház helyét. Azóta is egyre hordja a köveket, tördeli a fákat, de hiába, nem épül fel az a ház soha. Hiába rakja a falakat, azok leomlanak; oly hosszú ideje építi már, hogy keze olyanná vált, mint a fa, törzse akár a kő, léptei alatt remeg a szikla, agya elködösödött. Ki tudja, talán a Halálnak sem kell – sem neki a Halál.
– És Holdanya leányának fiával mi lett?
– Senki sem tudja. Bár úgy sejtem, köztünk van, csak éppen ezernyi formát öltött, ezernyi alakot. Egyszer levegő, máskor tűz, vagy föld, víz.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
