Délután tért magához. Olyan erős szomjúság, éhség gyötörte, amilyent még soha nem érzett. Tarisznyájában megecetesedett bort talált, mohón szívta magába, mellette kovásztalan kenyeret, melyet megtört és falatonként evett. Kicserepesedett, felhasadt szájában kínzó fájdalmat érzett állkapcsa minden mozdulatára. A bordái közt lévő sebből vér szivárgott.
Hevesen tűzött a nap, egy nagy kő árnyékába vonszolta magát. Hátát a hideg anyagnak vetette, megitta a maradék bort, majd elaludt. Kora hajnalban ébredt, szomjasan. A távolban víz csobogását hallotta. Botjára támaszkodva a forráshoz ment, apró kortyokban ivott, megmosta az arcát, kitisztította a sebét, tömlőjébe vizet mert, tarisznyájába tette, és visszatért a kő árnyékába. Leheveredett. Elővette a megmaradt kenyeret, megette. „Itt maradok”, gondolta, „enyém e föld, tisztességgel megfizettem érte”. Gyereknevetés hangját vélte hallani, de hiába nézett körül, mit sem látott. Tarisznyájában keresgélt, egy erszényben nyolc ezüstpénzt talált.
Másnap a városba ment, szerszámokat, szamarat vásárolt. Mire befejezte az alkudozást, tömeg gyűlt köréje.
„Közülük való vagy?”, kérdezték. Júda bólintott. „Mit mondott, amikor meghalt?”, kíváncsiskodtak. „Nem tudom. Nem voltam ott.” „Hazudsz”, mondták fenyegetően. Kés villant a kezükben. „Életemben nem hazudtam”, válaszolta. Római őrjárat érkezett, a tömeg szétoszlott.
A szerszámokat, élelmet a szamárra kötözte. Estére visszaért a földjére. Bordái közt a seb egyre erősebben fájt, odanyúlt, kezét véresen húzta vissza. Bekötözte, ahogy tudta. Lepakolt az állatról, kicsapta legelni.
Harmadnap bőrökből és faágakból kunyhót épített a szikla mellé. Negyednap felült a szamárra, a távoli legelőkre ment, ahol hosszasan alkudozott a pásztorokkal, majd tizenkét juhot hajtott haza. Az ötödik nap reggelén megfejte az állatokat, majd karámot épített. A hatodik nap befogta a szamarat, nekifogott felszántani a föld egy részét. Estére felszakadt a bőr a tenyerén, arcát sebesre égette a nap, de elégedett volt, mert a terület jókora részét sikerült feltörnie. Hetednap felült a szamárra, a városba ügetett, pergament, írószereket, élelmet vásárolt. Még két ezüstje maradt, azt mélyen az iszákjába rejtette.
Este a tűz fénye mellett írni kezdte Jezsuha történetét.
Jó termés ígérkezett, sok bárány született, az írással is szépen haladt. Hosszú idő óta először érzett nyugalmat. Reggelenként új kötést tett a sebére, aztán munkához látott. Kőből épített házat, hogy a nap melege elől legyen hová a sajtot tennie, védve tudhassa a szerszámait is. Olykor vándorok pihentek meg nála, a vendéglátásért kapott pénzből sikerült falat emelnie a ház körül. Ideje volt, egyre többször törtek az életére Jezsuha követői. „Mit keresel az élők között?”, kérdezték. „Neked a holtak között a helyed.” Nem válaszolt, inkább a saját dolgával törődött.
Mikor sikerült befejeznie az írást, agyagkorsóba tette, a ház agyagos földjébe rejtette. Ekkorra nyája nagyra nőtt, nem volt elég táplálék a földjén, legelőt és pásztort bérelt, oda küldte az állatokat. Minden hajnalban kiment a mezőre, a pásztorral együtt fejtek, készítették a sajtot, amit a városban kereskedőknek adott el.
Feleséget választott magának, a szegény sorból jövő asszony, akinek előző férje a törzsi villongásokban halt meg, hallgatag, szívós teremtés volt. Esténként együtt vacsoráztak, majd ágyba bújtak. Ritka szeretkezéseik eredményeként fiuk született. Ha tehette, mellette volt, örömmel töltötte el a gyermek cseperedése. Különféle történeteket mesélt neki, s mikor eljött az idő, írni-olvasni tanította. Magával vitte a városba, apró ajándékokat és írott pergameneket vásárolt neki, hogy az elméjét pallérozza. Mikor mindenre megtanította, amit tudott, egy tudós pap házához vitte.
„Tanulnia kell”, mondta, és arannyal teli erszényt nyomott a pap kezébe. Az elvette, a súlyát méricskélte. „Kevés”, mondta komoran. Júda újabb erszényt vett elő, mire a pap megenyhült. „De te visszamégy a pusztába, nem látogatod.” „Úgy lesz”, bólintott. „Évente két erszény aranyat kapok tőled. Fiadból tudós ember lesz. De ha látogatod, lehet, hogy megölik.”
„Nem jövök”, mondta Júda. „Csak mondd azt, távoli rokonod gyermeke.”
A gyermek sírt, toporzékolt. „Hamarosan találkozunk. Légy figyelmes, engedelmes, tanulj szorgalmasan! Ha nem bírod, érted jövök”, mondta az apja.
Hazafelé felszakadt a sebe, a vérveszteségtől majdnem aléltan lépett be a házba. Megölelte feleségét, aki gyorsan ágyba fektette, mellé ült, hűvös kezét a homlokára tette.
„Csak ő élje túl”, suttogta Júda.
„Túléli”, válaszolta az asszony.
„Fázom.”
„Én is. Azt hiszem, ezentúl mindig fázni fogunk.”
Kőház állt a tó partján, ebből lépett ki Jezsuha. Júda az ajtóban várta, Jezsuha a karjára támaszkodott. „Nem bírom tovább”, suttogta. Leült. Júda sült halat, kenyeret tört darabokra, apránként adogatta a szájába. „Negyven nap éhezés és ima bárkit megviselne”, mondta. „Volt látomásod?”
Jezsuha lassan evett, az égre tekintett. „Nem”, felelte később.
„Hazudsz.”
Bort vett elő, vízzel hígította, Jezsuha kezébe nyomta.
„Olyan ember nincs, akinek negyven nap alatt ne támadt volna látomása”, folytatta.
„Istenemre, semmit sem láttam.”
„Ne vedd hiába szájadra a nevét!”
„Anyámat láttam haldokolni, ahogy magára veszi a bűneim terhét.”
„Ez mindenkinek sok lenne.”
Jezsuha kiitta a kupát, Júda késével sebet ejtett a karján, a vért a kupába csorgatta.
„Tedd el jól! Jó lesz minden sebre.”
„De nekünk nem kell a véred. Miért nem érted meg?”, tette vissza Júda a tarisznyába a kést.
Jezsuha hallgatott.
„Menjünk”, állt fel Júda. „Lejár a rómaiakkal kialkudott idő, vissza kell érnünk a városba.”
Csónakba szálltak, Júda kezébe vette az evezőket. Szürke, fekete felhők gyülekeztek az égbolton, vihar tört ki, villámok csaptak a tóba. Jezsuha arcára rémület ült ki.
„Nézd”, mutatott a csónak elejére.
Kékes fényű gömb forgott a deszkákon. Lassan közelített Júda felé, végül a tarisznyája mellett hozzáért az oldalához. Júda a fájdalomtól felkiáltott. A gömb eltűnt, Jezsuha a barátjához kapott. Úgy érezte, villám csap belé, eszméletét vesztette.
Mire átértek a tavon, a vihar elcsendesedett, Júda sebéből ömlött a vér. Magához ölelte Jezsuha mozdulatlan testét, a fövényre fektette. Köréje gyűltek a tanítványok.
„Miért bántottad?”, kérdezték. Júda a fejét rázta: „Nem bántottam”.
„Hazudsz, eszméletlen, a ruhája is véres.”
„Az én vérem az”, mutatta oldalán a sebet.
„Jól tudod, hogy meggyógyított volna!”, kiáltották a tanítványok.
Hallgatott.
„Menj innen”, morgolódtak a tanítványok. Egyikük-másikuk kezében kés villant. „Áruló vagy, alkudoztál a rómaiakkal.”
„Ő kért időt, hogy imádkozhasson a kivégzése előtt. Harminc ezüstöm maradt, minden aranyamat odaadtam ezért az időért.”
„Hazudsz. Megteremtette volna magának az időt, ha szüksége van rá!”
„Bolondok vagytok”, vette a tarisznyáját Júda. „Úgy üldöztétek a halálba, hogy észre sem vettétek.”
Jezsuha eszméletlen arcára pillantott, majd a város felé indult. „Elegem van az emberekből”, gondolta. A pusztában vásárolt földet, hogy oda vonuljon vissza.
Harmadnap hallotta, hogy keresztre feszítették. Negyednap éjszaka Jezsuha hívei rátámadtak, megkötözték, rongyokba bugyolálták, kivitték a városból, felakasztották. Sorra leköpdösték, magára hagyták. Szerencséjére rég elszáradt fa ágára vetették a kötelet, addig vergődött, amíg az leszakadt a súlya alatt. Valahogy kiszabadította a kezét, magához szorította a csodamód nála maradt tarisznyáját, megkezdte vándorlását a földjére. Mikor odaért, elájult. Délután tért magához.
Ahogy nőtt a fia, úgy gyarapodott tudásban, latinul, görögül tanult, fordított, leveleket, szerződéseket írt. Egyre jobban elhidegült apjától, nem járt haza, csak az anyját bírta látni, aki a városban nyomott a kezébe néhány aranyat, ezüstöt. Titokban Jezsuha követőivel találkozott, részt vett beszélgetéseikben, szertartásaikon. Mikor már nem volt mit tanulnia, a rómaiaknál talált írnoki munkát, annak ellenére, hogy tanítója fényes jövővel kecsegtette a papság körében.
A környék állatai vészben hulltak el. Szárazság követte a vészt, hamarosan éhínség fenyegette a várost. A rómaiak búzát, árpát hozattak, olcsó áron adták az embereknek, ez mentette meg Jerusha limet. Júda is eladta a készleteit, csak annyit tartott meg, amivel kihúzzák a következő aratásig.
Mindketten megöregedtek, nehezen bírták a munkát. Földjeiket apránként eladták, a pénzt felélték. Felesége szemére hályog nőtt, lassan megvakult. Szobákat adtak ki idegeneknek, így tartották el magukat. Aztán Júda egy erős fejfájás után teste jobb felére megbénult, anyja hazahívatta a fiát. Az a szívében gyűlölettel és félelemmel érkezett.
„Régóta halott vagy, mit akarsz az élőktől?”, mordult az apjára.
Júda intett a feleségének, aki egy darabka pergament nyomott a fiú kezébe.
„Örökséged a ház földjébe van elásva”, olvasta.
„Tőled nem kell semmi.”
Másnap reggel Júda meghalt. Gyermeke kivezette a házból az anyját, rőzsét gyűjtött, lángra lobbantotta.
Szótlan anyjával a város felé indult. Útközben egy öreggel találkoztak, aki botra támaszkodva szólt hozzájuk: „Úgy tudom, örökségetek a leégett ház földjébe van elásva”.
Egy ezüstöt nyomott a gyermek kezébe, majd eltűnt a sziklák mögött. Az szótlanul nézte a pénzdarabot.
„Menj vissza, Máté”, mondta az anyja. „Áss a legkisebb szoba nyugati sarkában. Megvárlak.”
Korsóra bukkant a sarokban. Óvatosan széttörte, egy tekercset és egy ezüstpénzt talált benne. Pontosan olyan ezüstöt, amilyent az öreg nyomott a markába.
Olvasni kezdte a tekercset. Rémülten habzsolta az utolsó betűig. Majd újabb korsót keresett a romok között, beletette, mélyen elásta a puszta kemény földjébe.
Az ezüstöt messze hajította, és az anyjáért szaladt.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
