– A kegyelmes úr óhajt a szerkesztő úrral beszélni! – szólt a képviselőházi terembiztos Ormos Attila hírlapíróhoz, aki erre felállt, s elhagyta az újságírók karzatát. A kegyelmes úr ott állt a folyosón, s leereszkedő bizalmaskodással vonta őt félre az egyik ablakmélyedésbe. Ormos nem lett volna ravasz hírlapíró, ha nem találta volna ki azonnal, miről lesz szó? A kegyelmes úr vezércikket akar írni s az ő segítségét kéri. Sokszor keresték már fel hasonló ügyekkel, mert Ormos minden léhasága mellett nagyon ügyes és tehetséges hírlapíró volt, aki ha kellett, vállalt mindenféle munkát.
Kellett. Ezt természetesen úgy kell érteni, hogy mikor Ormosnak pénz kellett, mert egyébként nemigen szerette a tollat forgatni. A „jó idők” azonban, ahogy ő azokat a napokat nevezte, mikor pénze volt, nagyon rövid ideig tartottak nála; nem azért, mintha keveset keresett volna, hanem mert sokat költött. Szeretője, a csinos Eliz, rendkívül kedvelte a szép kalapokat. Mikor aztán üres zsebbel ült a hírlapírók körében, vagy a kávéházban, szívesen vállalkozott bárminő hírlapírói munkára. Ormosnak jó érzéke volt s most sem csalódott, mert a kegyelmes úr tényleg cikk megírásán törte belső titkos koponyáját.
– Nézze, fiatal barátom – szólt leereszkedőleg megérintve vállát –, maga teljesen tisztában van az én álláspontommal, melyet nemzetiségi kérdésekben tanúsítok; hiszen mi már annyit beszélgettünk erről. Ormos ugyan sem erről, sem másról nem beszélgetett a kegyelmes úrral, de azért amint az szokás, ha ilyen nagy úr állít valamit, ráhagyta.
– Nagyon hálás volnék – folytatta szavait a kegyelmes úr, a hálás szónak különös nyomatékot adva –, ha álláspontomat vezércikkben kifejtené. A Reggeli Lapok már hetek óta sürgeti, de én annyira el vagyok foglalva... Hiszen maga tudja, az a sok konferencia és pártértekezlet.
– Tudom – szólt Ormos, tapintatosan nem említve meg azt, amit tényleg tudott, tudniillik, hogy a kegyelmes úr nem nagy mestere a tollnak, sőt még a helyesírás szabályaival sincs egészen tisztában, de azért mindig igen boldog, ha hírlapok hasábjain látja nevét szerepelni lendületes vezércikkek alatt.
– Várni fogom, és igen hálás leszek – szólt a kegyelmes úr, s méltóságteljes lassúsággal lépdelt tovább; előbb azonban szigorúan összeráncolta homlokát, ahogy az illik is egy titkos tanácsoshoz, aki mindig fontos államügyeken töri a fejét. Ormos Attila pontos volt, a cikk elkészült idejére, meg is jelent a Reggeli Lapban és nagy feltűnést keltett mindenfelé. A kegyelmes urat ugyanis erről az oldaláról nem nagyon ismerték, s mindenki meglepődött, hogy ő, aki eddig rendesen mint a tehetetlenség képmása szerepelt, most ily világosan érvelő cikkben foglalkozik ezzel a nagyfontosságú aktuális kérdéssel. A kegyelmes úr nagyon boldog volt s megelégedett arccal köszönte meg Ormos Attila szívességét, nem felejtvén el kézszorításához zárt borítékot mellékelni, melyet Ormos hanyag mozdulattal csúsztatott zsebébe. Mikor azonban már nem láthatta senki, kíváncsian vette elő, mert ijesztően laposnak találta. Nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolni. Ormos fülig pirult a méregtől. Ilyen csekély összegért adta el magát. Ezt nem fogja annyiban hagyni. Dühösen rohant el az Ellenzéki Hírlap szerkesztőségébe, ahol azonnal komoly munkához látott.
Másnap aztán megjelent Ormos Attila névaláírással egy cikk, mely a kegyelmes úr feltűnést keltő vezércikkének minden érvét megdöntötte, s légből kapott, összetákolt koholmánynak bélyegezte az abban előforduló adatokat, a felhalmozott frázisokat pedig banálisoknak mondta, és a szüreti mulatságokon szokásos magtalan pufogtatásokhoz hasonlítottá. Mindenki örömmel olvasta Ormos Attila cikkét, mert a kegyelmes urat, aki tartalmatlanságát fennhéjázó gőggel igyekezett leplezni, senki sem szerette. Az újságírók körében is szó esett róla s mindnyájan siettek üdvözölni a hírlapírók körében nyugodtan alsózó fiatalembert, mert nekik is tetszett, hogy egy társuk tollhegyre tűzte a legkevésbé sem népszerű kegyelmes urat.
Ormos partnerének éppen kvint volt a kezében s kézből mondott kontrát ellene, mikor jelentették neki, hogy sürgős ügyben azonnal beszélni akarnak vele. Kedvetlenül állott fel az asztal mellől, s lesietett az előcsarnokba, ahol a portás azzal fogadta, hogy az illető úr a ház előtt álló autójában várakozik. Ormos már tisztában volt, hogy ez csakis a kegyelmes úr lehet, s nyugodt mosollyal lépett be az ez alkalomra sötétségbe merült kényelmes gépkocsiba.
– Micsoda ízetlen tréfa volt ez azzal a cikkel? – szólt a kegyelmes úr, mindjárt a tárgyra térve.
– Ne vegye rossz néven, kegyelmes uram – válaszolt Ormos nyugodtan –, de lapom nekem osztotta ki a szóban forgó cikk megkritizálását s miután nem árulhatom el az excellenciád cikke és a köztem fennforgó rokoni viszonyt, szó nélkül kellett engedelmeskednem.
– No, de nem kellett volna azért oly szigorúan lekritizálni! – szólt a kegyelmes úr méltatlankodva.
– Lehetetlen volt nem úgy tennem – szólt Ormos nem csekély szarkazmussal –, mert a kritika tárgyát képező cikk tényleg nagyon hevenyészett munka. Hiszen tudja, kegyelmes uram, nem is várhat az ember húsz forintért jobbat, ily drága világban.
A kegyelmes úr sápadtan kapkodott levegő után, Ormos Attila pedig távozni készült.
– Még egy szót, kedves szerkesztő úr – szólt a kegyelmes úr szinte könyörgő hangon –, ne hagyjon most már magamra és húzzon ki a csávából, mert erre most már egyedül csak ön képes!
Ormos ott akarta hagyni a kegyelmes urat s vissza akart térni a kártyaasztalhoz; eszébe jutott azonban a kézből vesztett kontra, s így szólt:
– Hajlandó vagyok még egy cikket írni, mely fényesen megvédelmezi excellenciádat, de ennek ára előre fizetve ezer korona.
Ormos Attila későbben visszament a kártyaasztalhoz, és váltakozó szerencsével folytatta a játékot, mikor pedig a leszámolás következett, szép ropogós ezres bankjegyet váltott a pincérnél. Ezer korona egy darabban, szép pénz, de Ormos ki is tett magáért. Harmadnap megjelent a kegyelmes úr cikke, mely ugyancsak kíméletlenül ment neki Ormos Attilának, iskolázatlan logikájú, felületes újságírói okoskodásnak bélyegezve az Ellenzéki Hírlapban megjelent cikkét. A kegyelmes úr második cikkéről még az ellenségei is elismerték, hogy nagyszerűen megírt munka, melynek fölényes tömörsége szinte legázolja Ormos Attila minden okoskodását. Siettek is neki pártkülönbség nélkül gratulálni. A kegyelmes úrról, kit két – de különösen legutóbb írt – kitűnő cikkének megjelenése óta bizonyos nimbusz övezett, mindenki elismerőleg nyilatkozott. Ormos Attilát azonban megtámadták hírlapíró kollégái.
– Nem szégyelled magad, hogy tapasztalt újságíró létedre ennyire kifogott rajtad egy kegyelmes úr!
Ormos azonban nem nagyon vette szívére a dolgot s mosolyogva jegyezte meg:
– Akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá.
A hírlapírók azonban nem elégedtek meg ezzel s egymás közt nagyon megszólták a mostanság mindig finom szivarokat szívó kollégájukat.
– Különös, hogy a máskülönben a hírlapi marakodást annyira kedvelő fiú ezt az ügyet ennyiben hagyja, sőt még mosolyog is magában, ha a kegyelmes úr cikkét dicsérik előtte.
Ormos azonban nem törődött semmivel s jókedvűen jegyezte meg barátnőjének, Eliznek, kivel mostanság csakis elsőrangú helyekre járt vacsorázni: – Úgy jártam, mint az egyszeri végrehajtó, aki nagy buzgalmában a saját sapkáját is elárverezte.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
