1. Amolyan beszélgetős szombat estefelé volt, amikor a mondatoknak nincs élük, s a szavak, mint simára csiszolódott kavicsok a part szélén, lassan ide-oda görögtek. Élvezték a meggyfa alatt a nyáreste hűsét, árnyékát, mely ráborult az udvarra, kertre. Senki sem szeretett volna ütköző-egyezkedő témába kezdeni, mint máskor, ha összejöttek; többnyire sok volt a megbeszélnivaló, és nem ment mindig simán. Amióta Sándort egyik napról a másikra elvitte a szíve, Földiné kétszeresen fájlalta, hogy háromfelé van a család: Emma a városban nevelte az unokákat, Anna egy másik városban bújta a héber és latin szövegeket, és írta zaklatott, a család számára érthetetlen verseit. Nyaranként azonban egyszerre lepték el a szép kontyú Mária nagymama házát: a szabadságba szabadult unokák sosem tudtak betelni a vigyázz, oda ne menj, siess, azt nem szabad! nélküli napokkal, s ezek a mezítlábas szünetek, a gyerekzsivaj felülírta a magányossá vált Mária asszony napjait.
2. Azon az estébe hajló délutánon ki-ki a maga módján élvezte az együttlétet. A gyerekek a gyomos kertben nyaggatták Latyakot, Emma két korty kávé közt elejtett egy-egy mondatot a horvát tengerpart egzotikus konyhájáról: a fekete kagylóról, a szélben szárított pršutról és a sötétvörös prošekról. Anna, mint mindig, a körmét rágta, s az elvadult kertet, a hátsó udvar hívatlan, kiszámíthatatlan, rakoncátlan növényeit nézte borongva, mely kert az igényes gazda halála óta a maga külön törvénye szerint szülte-dajkálta-nevelte málnabokrait, s adott otthont hívatlan porcfűnek, meténgnek, zsírparénak, bogáncsnak, ökörfarkkórónak. Mária asszony leengedte kontyba tűzött hajfonatát, lánya nyaralása a saját fiatal napjaira emlékeztette, a partot és sziklákat ostromló, csapkodó, sós hullámokra, a kagyló, a pršut, a prošek ízére. Az udvart, a kertet csak nyűgnek érezte, nem volt, aki felássa, bevesse, a füvet lekaszálja, a gyommal leszámoljon – az egykor gondozott kert most ellenségévé vált a hátának, karjának, pénztárcájának. – Épp ez a vadság, ez a csodálatos benne – mondta egy alkalommal Anna. – Annyi illat és szépség árad belőle! Nem érzitek? – Mire mindenki elhallgatott, rámeredt, Anna meg rágni kezdte a még rágható körmeit.
3. Emma felállt, hogy vacsorához mozgósítsa a gyerekeket. Mária asszony a kisebbik lányához fordult:
– Pannikám, nem sikerül leszoknod a körömrágásról? Néha már azt hiszem, nem is akarsz… – kérdezte szelíden.
– Nem megy – felelt Anna, s elnézett anyja feje fölött.
– Engem nem zavar, a lányom vagy! De huszonnyolc éves korodra – enyhén szólva – mindenki furcsállja.
– Tudom, anyu! De hidd el, mindent megpróbáltam!
– Csak a pszichológust nem. – És teleszaladt a szeme könnyel.
Anna megölelte.
– Ne emészd magad, anyukám. Majd lesz valahogy.
4. Anna korán kelt, s térdén a Van Gogh-füzettel, melynek borítóján a napraforgó másolata volt, kiült a csillogó, vízgyöngyökkel megszórt kertbe. Az udvart és a kertet mind nagyobb darabon érte el a szomszéd felől emelkedő nap, és egyik pillanatról a másikra, a szeme láttára szívódott fel a sok ezer apró ezüst. Mindenki, akihez ragaszkodtam, ugyanígy, egyik pillanatról a másikra tűnt el – gondolta.
Ült a meggyfa alatt veszteségei terhe alatt, vörös ujjait nézte, körmeit már tövig rágta, minden ujja hegye sajgott.
– Valóban nem szép látvány – gondolta reményvesztetten. – Segítség nélkül nem tudok leszokni róla.
5. Nyílt a teraszajtó, Emma a kislány kezét fogva, feldúltan lépett ki:
– Elviszem a kocsit. Hazamegyek a gyerekekkel. Kittinek orvosra van szüksége.
Anna éjjel hallotta a köhögést, a kislány sírását, a jövés-menést, de szobájában maradt. Emmából mindig indulatot váltott ki, ha valamelyik gyerekével kapcsolatban tanácsot adtak neki, vagy akár együttérzést mutattak. Előző nap a kislány tüsszögött, később már köhögött is, hajnalban sípolva szedte a levegőt. Arca elvörösödött, felduzzadt, folyt a könnye, szeme bedagadt, nehezen lélegzett. Amikor megjöttek, még nem volt semmi baja. Emma akkor azt mondta bosszúsan: ez a sok vacak gyom itt körülöttünk, nem tudom, mi lesz Krisztikémmel. Szerencsére mindig nálam van a gyógyszere, asztmapumpája.
– Béla itt marad. Anyuval majd eldöntik, mi legyen a kerttel, udvarral. Mert vagy a kert, vagy az unoka!
S már a kocsiból szólt ki:
– A költségeket vállaljuk, de te is beszállhatnál.
6. Anna sejtette, hogy a tenyérnyi vadonnak vége. Az udvart, a kertet majd kitisztítják, felásatják, s bevetik valami hazai fűmaggal. És a fű közé piros vagy fehér téglából lépegetőt raknak, meg néhány apró, kör alakú virágágyást alakítanak ki anyja nagy fejű, rövid szárú tulipánjaiból. Annát ugyan nem zavarta a vad udvar állapota, sőt az sem, hogy esők idején a víz megállt a közepén, s nehéz volt kimenni a fészerbe tűzrevalóért. A ősztől tavaszig özönvízszerű esők áztattak mindent, csizmában cuppogott, akinek hátul akadt tennivalója, belesüppedt a cipő, a papucs a gyomos fű alatti sárba. De Annának így is megfelelt. Majd kijavítja a természet, amit elrontott, ha ez egyáltalán el van rontva. Emma azonban nem kockáztatott, ő a célszerű megoldásokat kedvelte.
7. Anna nézte a buja növényekkel teli rendelőben a falon függő reprodukciókat, melyek közt egy eredeti Cserniket meg Mauritsot is felfedezett. Fáradt volt, és kedvetlen, részben az utazástól, részben elhatározásától. Már azt fontolgatta, hogy nem kellett volna ide jönnie, feláll és elmegy, amikor belibbent az apró termetű, babaarcú pszichológusnő. Mint egy kamaszlány, futott át az agyán: ő tudna rajtam segíteni? Inkább el lehet képzelni róla, hogy játszik, mondjuk, árulom a fámat, vagy mezítláb tocsog egy nyári zápor után a vízben, vagy négylevelű lóherét keresgél a fűben egy fiúval…
– Van körülbelül ötven percünk – mondta a pszichológusnő –, hogy egy kicsit beavasson, milyen kérdéssel, problémával fordul hozzám. Kérem, meséljen, én majd közben kérdezni fogok.
Annának egyetlen pillanatban, egyszerre jutott eszébe összes gondja, s nem tudta, hogyan kezdje. A torkában gombócot érzett, attól tartott, elsírja magát. Szó helyett szétnyitotta tenyerét, és kinyújtott két kezét az asztalra helyezte. A pszichológusnő elé.
– Értem – mondta az. – Mikor kezdődött?
Anna napra pontosan tudta, hogy Dani mikor rohant át a zebrán, miközben az emeleti ablakokból lelkesen szurkolt neki az osztály: beér-e még a matektanárnő előtt? Ő nem állt az ablakba, Daninak mellette volt a helye, a padban várta. Aztán csak az ablaknál állók sikoltozását és a mentő szirénáját hallotta, s mire lerohant, Danit már elvitték; ő szétszóródott füzeteit, könyveit keresgélte, és csak az egyik bakancsát találta meg. Tamás is váratlanul lépett ki az életéből, este még megbeszélték a másnapi színházat. De hiába ácsorgott a színház karcsú oszlopai alatt; éjjel a szülei kimenekítették külföldre. Akkor már rágta a körmeit. Az enyhén kopaszodó Zsolt éppen csak kiemelte őt a depressziójából, de rögtön választásra is kényszerítette: nősülni akart, otthont, családot, gyerekeket szeretett volna mielőbb. Anna meg éppen akkortájt szeretett bele Trója sok ezer éves tégláiba is, és választania kellett az ógörög nyelv, a hieroglifák, a romok és a magasodó homlokú férfi közt. Gyötrődött, nem tudott dönteni. Zsolt helyette is határozott: üzenet nélkül, egyik napról a másikra lelépett. Három hónap múlva az apja tűnt el: Anna kórházban feküdt, s mire felgyógyult, már csak a kolumbáriumba zárt hamvai várták.
Hazafelé menet arra gondolt: olyan volt, mint amikor kislány korában anyja felfejtette vele kedvenc kopott gyapjúpulóverét; óvatosan, sorról sorra haladt, hogy el ne szakadjon a szál, s ha mégis, szinte csomó nélkül kellett összekötnie. Kardigán lett belőle.
– Akár az új! – kínálta rábeszélőn az anyja. – És szebb is, mint a régi!
De Anna mindössze egyszer vette fel. Nem tudta megszokni.
8. Ültek a meggyfa alatt, a betonpadokon, melyekre Mária asszony puha kispárnákat hozott ki. A gyerekek hátul, a kert helyén, a betonpályán rohangásztak, ostromolták a kosárlabdapalánkot. Emma a pesti kulináris élményeikről mesélt, Béla meg a vitájáról a munkásokkal: a kőlapokat nem jól rakták le, az élek nem simultak pontosan egymáshoz.
– Nekem úgy tűnik, szép munkát végeztek – felelte a panaszra Mária asszony.
– Még hogy! A résekben megtelepedhet a gyom! – jósolta Béla.
– Azzal már nem lesz nehéz megbirkózni – nyugtatta anyósa, és a férfi vállára tette a kezét. – Egy kis gyomirtóval el lehet intézni. Derék munkát végeztél. Köszönöm, fiam, nagy gondtól szabadítottál meg. Gyönyörű lett minden.
Anna végignézett a tavalyi kert és udvar helyén: tiszta, szürke, majdnem fehér volt minden. Itt most már nagy esők idején is bosszúság nélkül ki lehet menni az udvarra, a cipő nem ragad majd a sárba, nem kell többé kertet ásatni, udvart kaszáltatni. Emma fehér nadrágja nem lesz tele kimoshatatlan fűfoltokkal, Mária asszonynak meg még az őszi leveleket sem kell összegereblyéznie, mert csak a meggyfa maradt. Sehol egy tenyérnyi föld, sehol egy szál gyom, itt már nem virágzik egyetlen katángkóró, törpeírisz, pénzecske, ibolya, és ő sem érzi többé a vaddohány kábító illatát, nem lesz otthona vérehulló fecskefűnek, boglárkának, piros árvacsalánnak. De talán-talán majd a szél erre fújja a porcfű, a jégtarack, a tippan vagy ecsetpázsit apró magvait, s beszórja a kőlapok közé, a résekbe, s anyja esetleg mégsem irtja ki. Falusi lány lévén voltaképpen szerette a kertet.
A gyerekek felé figyelt: Kitti nem köhögött, talán ez az egyetlen jó, ami ebből a nagy természetátrendezésből született.
9. A fa alatt ülők bementek egy tévésorozatra. Anna felnyitotta a térdén fekvő Picasso-füzetet, borítóján a töredezett arcú, lófarkas lány képének másolatával. Majdnem üres volt. Egy évig járt a pszichológushoz, az idő alatt alig írt, két verse jelent meg. Ahogy átpörgette a füzet lapjait, az Irodalmi Szemle kritikai rovatából kivágott néhány mondat esett ki közülük. „Szívszorító Földi Anna két új verse. A finom, érzelmeit elemi erővel megmutató, szenvedést is felvállaló, olykor indulatos, nagy érzelmi skálán létező költő eltűnt. Mintha mázsás betont helyezett volna rá valaki, hogy csak egy egész kis része, csak egy-egy szó hallatsszon ki alóla, hogy az indulatok, a szenvedés, fellobbanások a mélyben maradjanak, s ott összemosódjanak. Az egykor képlékeny lélek e két versében merev, szürke, szabályos.”
Bosszúsan összecsapta a füzetet. S azon töprengett, hogy melyik körmét, a sötétkék, piros, almazöld, püspöklila vagy barackszínűt emelje-e szájához, vagy inkább bemenjen ő is a tévésorozatra.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
