Mirnics Zsuzsa: Az hol én elmegyek…

T. távozásakor nem volt vitánk.
Kicsit ugyan meghökkentem, de nem volt okom a csodálkozásra; magamat hibáztathattam, mert a készülő változást nem jelezte az előérzetem. Hetek, sőt hónapok óta egy szoborvázlat kötött le, s mintha kiszakadtam volna életemnek abból a részéből, melyhez T. tartozott. Kerestem valamit: a gyermeki ártatlanságot, a csetlés-botlást, a tiszta tekintetet, a cseppnyi riadalmat az ismeretlentől, a világtól, ami körülveszi. Jártam a játszótereket, óvodák, napközik környékét, kisgyerekes barátaimat; az örökös bájt, a mindenkorit szerettem volna megragadni, s amikor úgy hittem, már-már sikerül, mindig elillant.
Hogy megsürgessem magam, elhúztam a függönyt a szerszámok elől, de sem a vésők és kefék, sem a simítókések, mintázófák, írókák, reszelők nem kívánkoztak az ujjaim közé. Hasonló gyötrődéseimet az évek alatt megtanultam kibeszélni magamból, megosztani T.-vel, ahogyan ő is megosztotta velem a gondolatjel vagy a vessző helyét is készülő versében; ez általában mindkettőnknek segített. Néha leemeltem a polcról a világoskék-fehér matrózsapkát is, amit első adriai nyaralásunkon – megismerkedésünkkor – viselt, helykén, betyárosan, szinte már irigyeltem; amikor együtt visszaindultunk, a fejembe nyomta. Hazáig nem vettem le. A műteremben szerszámaim és első verseskötete mellett tartottam, s ha T. nagyon hiányzott, feltettem. De akkor ez sem ösztönzött.
A keresés, a vélt meglelés örömében és az újabb elvesztés örvényében nem vettem észre, hogy rajtam kívül is történik valami. Azt sem, hogy T. léptei rugalmasabbak lettek, noha más őszökön szinte vánszorgott, csontfájdalmai kiújultak, tele volt panasszal. A háta mintha egyenesebb lett volna, szemüvegét, parfümjét lecserélte; mindezt csak utólag állapítottam meg. Akkor nem figyeltem fel rá, de lehet, hogy nem is akartam érzékelni semmi ismeretlent, zavarót – főleg nem azt, ami majd bekövetkezett.
Nem volt vitánk. Semmi dráma. Méltatlannak is éreztem volna, T. még inkább. Ő az élet rázós kérdéseit mindig rendkívül egyszerűen intézte el. Bár utólag átgondolva, meleg – vagy ahogy én neveztem: barna – baritonja akkor mintha megremegett volna.
Meleg őszelő volt, csöppnyi műtermem ablaka előtt peregve hullott alá hol egy sárga, hol egy nyári zöld, hol egy rozsdaszínű platánfa-tenyér; ha kinéztem, nosztalgia fogott el. Arra gondoltam: lehet, hogy a következő levélhullást már nem látom? Tisztára mosott, fehérre száradt szerszámaim nem találkoznak már több agyaggal, a tenyeremmel? Megriadtam, hogy esetleg nem lesz rá időm, közbejöhet akár egy banális rheumatoid arthritis, melynek jelei már mutatkoznak az ujjaimon. Bármennyire is elégedetlen voltam vázlataim tömegével, a mindig áhított, de soha meg nem született gyermekem szobrába bele kell fognom.
Napokra behúzódtam a műterembe.
Margitka reggelenként az ajtó előtti kisasztalra tette a keményített fehér szalvétával letakart kiskosarat, amely még nagyanyámról maradt rám – benne egy köcsög tej, két alma és három friss rozszsemle –, és eltakarította az előző napi maradékot. T. estefelé jött, egy dobozban meleg levest, rágógumit hozott, és egy termoszban erős feketét, amit csak ő tudott nekem elkészíteni, nem is használtam soha a műtermi kávéfőzőt. Leült a karosszékébe, olvasott, szöszmötölt, jegyzetelt, hallgatott. Utólag állapítottam meg: túl nagy volt a csönd, s hogy alighanem ez volt az egyetlen időszak életünkben, amikor szinte alig beszéltünk egymással, bár akkor erre a csendre szükségem volt. Dolgoztam, ha nem is volt még meg a ragyogó, az igazi tekintet, a görbülő száj, az ártatlanság tiszta vonala a csöppnyi fanyar riadtsággal. Előfordult, hogy lábamat felpolcolva pihentettem, agyagos kezem lelógott a heverőről. Néha el is szundítottam, T. ilyenkor kisurrant, de ha közben felébredtem, tovább színleltem az alvást, pedig igazán ritkán esett meg, hogy egyikünk vagy másikunk tettette magát. Kapcsolatunk ezért is lehetett hosszú, értelmes, megbízható.
Ahogy haladtam, mind gyakrabban néztem a platánfámra, mintha sürgetett volna, mert egyre jobban hullottak csörrenő levelei. Aztán egy fáradt pillanatomban, amikor a simítókést tisztogattam és az agyagmorzsákat szedegettem össze, s fel akartam adni, lenn a ház előtt szekér csörömpölt. Zaja felhallatszott hozzám egészen a negyedikig, darabokra törte a nyugalmam. Bosszúsan hajoltam ki: a kocsi már állt, és nyomban fel is hangzott a bakon ülő férfi öblös kiáltása: Evo lubenice! Dinnyét vegyenek! Evo lubenice!
Gyerekek rohantak elő, felnőttek szállingóztak; a hosszú, meleg nyár kedvezett a dinnyének, élt még az érdeklődés. Nem lőrinces! Tessék választani, csak ma vagyok itt! Olcsó a dinnye! – kiabálta a szalmakalap. Egy fiatal férfi sorra tapogatta-kopogtatta a zöld gömböket, föntről nem értettem, mit mond, csak hangfoszlányok értek fel hozzám. Talán szóváltás lehetett – nyilván a dinnye minőségéről, fogyaszthatóságáról –, mert az árus indulatos mozdulattal hátranyúlt, előkapott egy nagykést, s egyetlen mozdulattal kettéhasította a legközelebbi dinnyét. A lubenica leve csorgott, az ember szeletelte, s egymás után nyújtotta a szekér körül állóknak. Akadt, aki vonakodva fogadta a kóstolót, volt, aki mohón feléje kapott. Édes lehetett, mert hamarosan csörömpölni, himbálózni kezdett a régimódi akasztós mérleg is: gazdára lelt néhány dinnye.
A meglékelt dinnyék láttán eszembe jutott egy régi nyár. Kisöcsém rohant végig a közben a poros kocsiúton, hátra-hátrafordult, hogy lássa, milyen csodálatos nagy porfelhő kerekedett apró lábai nyomán: felszállt a háztetőkig, fel a fák tetejéig; közben nagyokat kacagott. Szemben vele egy dinnyés kocsi jött, majdnem úgy kiabált a szekéren ülő ember, mint ez a lenti, csak egy kicsit másként: Dinnyét vegyenek! Kisöcsém lassított, visszafordult, féloldalasan a szekér mellett futott, a bakon ülő asszony köhögött a portól. A kocsis felkapta az ostorát, és végighúzott vele kisöcsém mezítelen lába szárán – piros csík maradt utána. – Majd adok én neked, büdös kölyök! Kisöcsém sírni kezdett. – Ugyan ne bántsd! – mondta a fiatal, kontyos asszony. – Gyere csak közelebb, kisfiam! – s azzal a lékelő nagykés után nyúlt. A kés láttán meghűlt bennem a vér. Öcsém megkerülte a kocsit, úgy lépett közelebb kíváncsian, de menekülésre is azonnal készen. Az asszony lehajolt a szekérről, és lenyújtott egy nagy, vérpiros dinnyeszeletet. Kisöcsém két karjába fogta, meztelen melléhez szorította, hogy senki el ne vehesse, és félig könnyes, félig nevetős szemekkel falni kezdte a boldogságdarabot.
Ott fönn, a negyedik emeleten, az ablakon kihajolva, ez a régi, elevenné vált kép jutott az eszembe: a mérhetetlen szabadság, a futás boldogsága, bátorsága, öcsém semmihez sem hasonlítható öröme, s a félelme is, hogy visszavehetik tőle az édes falatot, vagy az ostor újra a lábára tekeredhet. Mire hazaért, meztelen poros kis mellkasán már csak a lecsurgott lé rajzolta ki a boldogság ereit, a lába szárán meg az ostor a fájdalom vörös csíkjait.
Elléptem az ablaktól, csuklómba, ujjaimba, minden sejtembe beköltözött, amit kerestem. Vagy mindig is ott volt, csak egy hívó szó kellett? Visszaléptem az állványhoz, lerántottam a nedves vásznat, s kezemben a retusáló késsel száguldottam vissza az időbe. A való idő múlását észre sem vettem. Azt sem, hogy T. jött, valószínűleg meghozta a levesem, a kávém, aztán ki is surrant. Miféle vázlatok! miféle mankó, gyötrődés, tengerészsapka! Elkészült, megformálódott minden pontosan, ahogyan vágytam, karomból átkerült az agyagba a soha nem ölelt ölelés mozdulata.
Magzati pózban aludtam el a kanapén. T. hajnalban benézett, leoltotta a lámpákat, betakart a subával, amelyet sok évvel korábban egy zentagunarasi tanyán vettünk, s amelynek még mindig szerettem gyapjúés bőrszagát. Nem akart felébreszteni. De álmomban is éreztem, hogy a kis sárga, nedves törülközővel gyengéden megtörülgeti agyagos ujjaimat. Margitka reggel bekopogott, hogy lássa, jól vagyok-e, de akkor már zuhanyoztam, s közben hangosan énekeltem: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak…
T. délelőtt ismét megjelent, már vártam: sima volt, borotvált, agyonvasalt és – akkor döbbentem rá – valahogy idegenszerű. Körüljárta az állványt, hol közelebb lépett hozzá, hol eltávolodott, közben bólogatott, a szemüvegét feltolta a homlokára, majd vissza; idétlennek találtam. Máskor együtt örömködtünk vagy búsongtunk, mikor hogy, amikor valamelyikünk befejezte a munkáját; magához ölelt, és azt mondta: tudtam, hogy megcsinálod, vagy nagy lapáttenyerébe fogta vigasztalóan a kezeimet: nem baj, mindent megpróbáltál.
Leült a karosszékébe, és azt mondta: Szép. Örülök.
Semmitmondó. Mások közhelye, kilógott a kapcsolatunkból.
Ültem a kanapén, a subakupacon, ő a székében – egyszerre: micsoda távolság!
– Kedvesem – mondta –, szerelmes vagyok.
Mintha harminc évvel ezelőtt vagy három héttel korábban azt mondta volna: Esik az eső. Süt a nap. Csak a szeme ragyogott a szemüveg alatt.
– Ne aggódj! Úgy lesz, ahogy akarod. Maradok, ha szükséged van rám, mert kapcsolatunk több mint… – kereste a szavakat. Nem találta – ez szokatlan volt. Mégis értettem. S abban a pillanatban döntöttem is. – De el is mehetek. Neked hagyok mindent.
Nem volt vita. Semmi dráma. Méltatlannak is éreztem volna, T. még inkább. Ő az élet rázós kérdéseit ilyen egyszerűen intézte. Visszagondolva azonban, meleg baritonja mintha megremegett volna.
Felállt, menni készült. Én a polc felé fordultam, leemeltem róla a kissé fakó kapitánysapkát. T. lenyomta a kilincset.
– Várj csak! – Utánaléptem. Lábujjhegyre álltam, s a fejére akartam tenni a sapkát. Torkomban volt a mondat is: – Jó szelet, kapitányom! De bennakadt. Amikor azonban becsukódott az ajtó, két kézre fogtam a pörölykalapácsot. Egyetlen sújtás elég volt, hogy a szobor darabokra hulljon.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)