Mirnics Zsuzsa: Covid

2021. február 11., 09:28
Takáts Márton: Budapest, hommage à Piranesi IX. – Nyugati pályaudvar (rézkarc, 25 × 50 cm, 2006)

– Érzed? – kérdezte a nő, és ismét beleszippantott a levegőbe. – Mint a tavasz.

– Vagy kora nyár. Októberben! – válaszolt a férfi. – Olyan 22-23 fok lehet.

– Ajándék az útra.

– Mert zuhoghatna is.

– Hát igen. Esőt jósoltak…

Idős házaspár nagy útitáskákkal a kihalt állomáson. Egymásra néznek, egyet is gondolhatnak, mert mint víg kölykökből, egyszerre, pukkadozva bugyborékol ki belőlük a nevetés. A férfi harsányan s egyre jobban nevet: lekapja a szemüvegét, a nő kicsiket kacarászik. Előrántja a zsebkendőjét; végül mindketten a szemüket törülgetik.

– Hát emlékszel?

Megint nevetnek.

Egykor, több mint ötven évvel ezelőtt ugyanígy vihorásztak egy fiatal világban: egy sokat késő, bizonytalan vonatra vártak. A zsúfolt peronon egy idős házaspárhoz szorultak, akik az időjárást taglalták szenvedélyesen: – Kardigánt kellett volna hozni. – Inkább esőkabátot! – Ugyan már! Jó lett volna az esernyő is. – De minek? – Megint melléfogott az időjós. Tudod, tegnapelőtt is, meg előző nap is, meg a múlt héten is… És ők, a fiatal pár, füleltek, s közben befelé kuncogtak. Nem tudták felfogni, hogyan lehet ilyen fontos ügy az időjárás, hogyan lehet ilyen körülményesen, hosszan, terjengősen megtárgyalni; milyen üres, eseménytelen, kifakult élet kell hozzá, hogy a gondolatok között főszerepű beszédtémává lépjen elő.

– Mi is ilyenek leszünk, ha megöregszünk? – kérdezte később lehangoltan a lány.

– Mi? Soha! Soha!!! – ölelte át az egykori lány vállát az akkori fiú.

Egy vasutas lépett ki az állomásépületből.

– Mindjárt be lehet szállni – mondta. – Már az utolsó kocsit fertőtlenítik. De tegyék fel a maszkot!

– Nagy eset! Összesen két kocsi van! – súgta a férfi.

A nő nem mozdult.

– Nézd csak a templom felett azokat a sötét felhőket!

– Mi van velük?

– Délről úsznak észak felé! Láttál már ilyet? Normális ez?

A férfi is az égre nézett.

– Egyáltalán nem normális. A felhők csak menjenek nyugatról keletre vagy északról délre, ahogy ötven meg hatvan meg sok száz évvel ezelőtt tették… És ne térítse el őket globális felmelegedés, lyukas ózonpajzs, nyári hideg vagy téli hőség. Ne befolyásolja őket semmi! Tegyék a dolgukat!

Csend lett.

– Miről is beszélgetünk most? – kérdezte a nő.

– Hát… alighanem az időjárásról.

– Most megfogtalak! Ezek után mered mondani, hogy mi nem lettünk olyanok?

– Igen – mondta határozottan a férfi.

– De nem ilyenek voltunk!

– Csakhogy megöregedtünk.

– És?

– Meg zsémbesek lettünk, jelzem, hogy okkal, mert a határon át nem jár egyetlen átkozott vonat se, és fáradtak vagyunk, mert ezt a semmi távolságot órák alatt lehet megtenni. Ennyi idő alatt átrepülhettük volna az óceánt.

– És milyenek lettünk még?

– Ne macerálj! Ráncosak. Őszek. Vének.

– Te! Én nem! – fortyant fel a nő.

– No persze. A kencefice. Meg hajfesték!

– Ne légy undok! Elhagynál, ha felvenném az ősz nagymamást. Keresnél egy fiatal hatvanévest. És nem is vagyok még ősz!

– Persze hogy nem – mondta békülékenyen a férfi. – Csinos, fürge, életerős hatvanéves hölgy vagy, néhány ősz hajszállal. Amit a festék elfed.

– Mit mondtál? Hány éves?

– Olyan hatvanasra saccollak – nézett rajta végig somolyogva.

– Ennyire azért ne udvarolj! De köszönöm. – Visszamosolygott, és közelebb lépett a férfihoz. Kicsit pipiskedett, és mutatóujjával megsimította ápolt, rövid fehér szakállát.

– Személyvonat indul Budapestre 11.10-kor a második vágányról… – recsegte a hangosbemondó.

A férfi lehajolt a nagy bordó útitáskához. A nő nem mozdult, fejét hátravetve, arcát az ég felé tartotta.

– No, mi lesz, hölgyem? A zöld, a kis bordó meg a szatyor izgatottan vár az ön kacsójára. Vagy a hölgyet is én vegyem a karomba?

– Pszt! – intett az asszony.

Kicsit álldogált még, nem lehetett tudni, mit néz elmerülten a teljesen üres vágányokon vagy mögöttük a kihalt utcákon; sem közel, sem távol egyetlen lélek se; erősen figyelt, közben mozgott a szája a maszk alatt. A férfi egy ideig türelmesen várt, aztán megragadta a két nagy útitáskát, és elindult. A nő visszakapaszkodott a valóságba, felkapta a kis zöld táskát, a gurulós bordót és az orgonavirágos szatyrot, s felcihelődött a vonatra.

A táskákat az ülések közé gurították, s leültek egymással szemben.

– Évek, sőt évtizedek óta próbálom megszámolni, hány villanyvezeték húzódik a pálya felett, és hány sínpár idelenn – mondta a nő. – És mindig kívántam valamit, hogy teljesüljön, ha sikerül. Soha nem ment, érted, soha! Bárhogy is igyekeztem, bármi apróságot is kívántam, nem sikerült, mert tele volt az állomás, vagy egy vonat robogott el, vagy egy teherszerelvény csörömpölt végig, vagy mozdony zakatolt, vagy tolattak, vagy tele volt az állomás vagonokkal, mozdonyokkal, vagy éppen a kocsiban ült mellettem valaki. Iszonyúan bosszantott.

– Most is azt számoltad! – derült a férfi. – Értem. A megszállottja lettél.

– Mindig szörnyen dühített, hogy kudarcot vallottam. Több száz kudarc. Felfogod?

– És most? Tán csak nem?! – De! Harmincegy villanyvezeték és kilenc sínpár.

– És megtudhatom, mi volt a világrengető kívánságod?

– Tulajdonképpen arra szerettem volna tippelni, hogy megússzuk-e ezt a kényszerkirándulást Covid, karantén meg kórház nélkül. De elfelejtettem időben kívánni, és csak most, hogy emlékeztetsz, jut eszembe. De így utólag már nem ér.

A férfi áthajolt a feleségéhez, finoman kezére ejtette nagy tenyerét.

– Nagyon félsz?

A nő kinézett az ablakon, úgy mondta:

– Láttam a kórházi képeket. Félelmetesek. Csak ne ilyen véget!

– Kell neked mindent látnod? Nem mondhatom, hogy nem lesz bajunk. De ne gondolj rá annyit! Beszéljünk inkább az időjárásról! – fogta könyörgőre a férfi.

Mosoly nélkül maradt a két feszültség.

– Azt már túltárgyaltuk!

A férfi kinyújtotta hosszú lábait, levette szemüvegét, zakóját felakasztotta. A nő kirakta maga mellé a mobilt, az olvasószemüvegét, az ásványvizet, Harari Homo Deusát, egy rejtvényújságot és egy tollat.

Két kocsi, összesen két utas – ők ketten.

– Tamásom, biztos, hogy jó vonatra szálltunk? – rebbent meg a nő.

– Zseniális nő, zseniális kérdés jó időben! El lehetne téveszteni?

– Ne gúnyolódj! Persze hogy nem. De hogy lehet az, hogy innen senki, de senki nem utazik… Ez az üresség, ez a csend… Riasztó. Egykor meg…

– Az emberek most nem szívesen utaznak. Valljuk be: mi sem.

– Nekünk muszáj. Te nem félsz?

– Nem foglalkozom vele – felelte a férfi, s bebújt a kabátja alá. A nő a rejtvényújságért nyúlt, és fülébe dugta a mobil dugóját.

Már vagy két órát voltak úton, amikor az egyik állomáson nagy robajjal beszállt egy mankós férfi, és leült mindjárt az ajtó mellé. Utána egy fiatal nő és egy tizenkét-tizenhárom éves forma fiú kapaszkodott fel, és egészen közel ült le a házaspárhoz. Mindkettő álla alatt szájmaszk. A nő kinézett az ablakon: Kiskőrös. A mozdulatlan kabát megszólalt: Itt születtem én, ezen a tájon…

– Az nem biztos! Aludj! De ne horkolj!

– Nem horkoltam – mordulta magát álomba ismét a férfi.

A fiú elkezdett köhögni, a két támla között az asszonyra.

– Fiam – fordult meg a nő. – Látom, van maszkod. Nem lenne jobb feltenni?

– Ne bántsd a fiamat! – ugrott fel a fiatalasszony.

– Dehogy bántom! De ugye tudja, hogy kötelező?

– Neki nem!

A fiút köhögésroham fogta el.

– Nem covidos! – harsogta túl az anyja. – Csak meg van fázva.

– És maga mért nem viseli? Legyen szíves!

– Azt lesheted! Ne parancsolgass se nekem, se a fiamnak!

Dühösen leült.

– Majd felveszem, ha akarom! – tette hozzá. – Törődj a magad dolgával, vén szatyor!

A nő a tájat nézte gondolattalanul. Állomást hagytak el: Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt… – de a kabát nem felelt rá. Pedig máskor végigvettek mindent, ami eszükbe jutott, amikor elhaladtak egy-egy állomás mellett.

A fiú újra meg újra köhögött. Kalauz sehol.

– Ráfizettem – gondolta a nő. – Most még inkább figyelhetem magamon a jeleket. – S ujjain elkezdte számlálni az ismert tüneteket. Bal kezén a jellemzőket, jobb ujjain az atipikusakat. Miközben ujjait morzsolgatta, férje kibújt a kabát alól.

– Kell segítség? – kérdezte a köhögős fiú felé intve. A nő megrázta a fejét.

– Nem emlékszem rá – felelte –, hogy a fülfájás, meg ha valaki nem érez szagot, tipikus vagy atipikus?

– Lásd, milyen okos urad van: a fülfájás atipikus, ha van, van, ha nincs, hála istennek. De ha nagyon szeretnéd, panaszt teszek, és megrendelem majd neked, amikor megjön a Covidod. A szagvesztés viszont jellemző tünet, ha akarod, ha nem, meglesz, az orrod nem jelez majd semmi szagot. Hiába hasonlítasz Mátyás királyra…

A nagy orrú király említésére egymásra néztek: kisfiuk, abban a korban, amikor még a gyerekek kedvesen nyíltak és aggály nélkül őszinték, elmélyülten nézegetett egy képeskönyvet. Egyszer csak felemelte szőke buksiját, anyja felé fordult, tekintete hosszan rátapadt. – No, mi van? – kérdezte az apja. – Anyukám – szólalt meg elragadtatva a gyerek –, te olyan szép, de olyan szép vagy! Mint Mátyás király! – Igen? És mi a szép rajtam? – Neked is olyan szép nagy az orrod!

Emlékező mosolyuk rövid volt.

A fiú köhögött, tüsszögött. Az asszony lehangoltan gondolta: végül is mindegy, kitől, hol fertőződök meg.

– A Covid a mi időjárásunk? – töprengett. És olyan rosszkedv telepedett rá, hogy a Keletiig meg se szólalt.

Gyors szemle: a lakásban minden a helyén. A virágok az erkélyen a fekete vasrács tövében mintha rájuk vártak volna; az őszi majdnem-tavaszban a flamingó, az amarillisz, a krizantémok, a begóniák, a kökörcsinek, a muskátlik és az árvácskák nem véve tudomást a világ bajáról, vagy talán vigaszként, buján, de illattalanul virágoztak.

Anna kezet mosott, papucsba bújt, aztán csak úgy kabátban kiült a sötétedő erkélyre a virágokhoz. Közben befelé fülelt, hallgatta a fürdőszobából kihallatszó vízcsobogást, várta a sorát. Jobb keze a kabátzsebben egy kis parfümös üveggel játszott, melyet mindig magával vitt az utasok vonat-, izzadság- és levetettcipőszaga ellen. Egyszer csak azt érezte, hogy a keze és a zsebbélés nedves.

– No – gondolta bosszúsan –, most majd bűzlök, mint egy drogéria.

Kivette az üvegcsét, zsebkendőjével törölgetni kezdte, de nem érezte a szagát. Az orrához emelte, és megdermedt. Semmi szag, semmi bűz, semmi illat! Semmi! Amikor Tamás, derekán a törülközővel, kilépett a félhomályos erkélyre, Anna arca csupa könny volt. A kisüveget férje felé nyújtva zokogta:

– Nem érzem a szagát! A parfümöm illatát! Tudod, hogy ez mit jelent?! Fel tudod fogni?!

A férfi kivette felesége kezéből a kisüveget, megszagolta, majd visszalépett a szobába, ahol már égett a lámpa. Orrához emelte az üveget, töprengett, megigazította a szemüvegét.

– Annuskám, Pankám, kis hülyém! Hát ez nem is illatozhat! Tudod, hogy ez mi? Szenteltvíz! A doroszlói Szentkútról hoztad vagy harminc éve! Véletlenül ezt vágtad zsebre. A Magyarok Nagyasszonyától vársz illatot? – és felesége kezébe nyomta az üvegcsét.

Anna visszavette, nézte, forgatta, s valóban: az üveg lenyomatán Mária, karján a Kisjézussal… Olyan megkönnyebbülten, felszabadultan és hangosan kezdett el nevetni, hogy a szemben lévő erkélyre kilépő szomszéd visszaszólt a lakásba:

– Megjöttek a tanárnőék. Biztosan jól kipihenték magukat.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. január 16-i számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. július 28., 08:27
2021. augusztus 03., 08:33