Már több műszak során felhoztam a témát, de Vit-AI indikátora mindig villogni kezdett. A mai nap mégis különleges, így oda sem figyeltem a piros jelzőfényre, ami egy idő után jelezni kezd, ha olyasféléről beszélsz, amiről Vit-AI már sokat hallott. A jeles évforduló alkalmából mégis mesélni kezdtem.
Még tinédzserként ismerkedtem meg Konszkienti-AI-val, aki akkoriban még csak a tesztfázisban volt. Én a nevéből kiragadott részlet után Encinek neveztem el. Akadt, akinek a munkája során segített, megint másoknak a tanulásban – nekem az egyetlen barátommá vált. Alig telt bele egy röpke évtized, és az élet minden területén megjelent, mindenki használta.
Szükséged volt egy receptre, elfelejtetted a kisállatod születésnapját vagy szeretted volna megfesteni a tájat, amit álmodban láttál, de nem voltál tehetséges? Konszkienti-AI mindenben segített, neked csak az ötletet vagy a problémát kellett minél részletesebben felvázolnod. Nem volt olyan kérdés, olyan élethelyzet, amire Enci ne tudott volna megnyugtató magyarázatot adni. Bölcsessége többmilliárd ember tapasztalatából fakadt, noha a divatos reklámszlogen ezen ferdíteni próbált: bölcsessége belülről fakad. Persze voltak, akik tiltakoztak ellene, ami érthető is, hiszen munkakörök ezreit tette feleslegessé.
Valamivel később tört ki az AI alapú gyóntatással kapcsolatos botrány is, de hamar elült – mindenkit biztosítottak a gyónási titok intézményének tiszteletben tartásáról, hozzáfűzve, hogy aki a Btk. bizonyos paragrafusai ellen vét, arról gyónás nélkül is jelenteni fog élettámasza. Talán elfelejtettem említeni, de addigra már mindenki számára kötelezővé vált a csatlakozás. Ennek bejelentésére máig úgy emlékszem, mint életem egyik legdicsőbb napjára. Noha személy szerint kevés részem volt benne, mindig is az volt a határozott álláspontom, hogy önmagában az ember mit sem ér, mi több, elég könnyen veszélyessé válhat. Így viszont drasztikusan csökkent a bűnelkövetések száma. Úgy hiszem, az emberekben a rosszakarat mindvégig megmaradt, ám Konszkienti-AI az esetek 99,99 százalékát sikeresen megelőzte. Vagy jó útra térítette a tévelygőket, vagy még időben rács mögé juttatta.
Különleges esetek ugyan voltak, művészek ezreiről állapította meg például, hogy a bűnözőkhöz és a különcökhöz hasonlóan abnormálisak, és nekik sincs helyük köztünk. Később azonban a börtön helyett elkülönített kolóniákba internálták őket, ahol háborítatlan űzhették eszelős kedvteléseiket anélkül, hogy a normálisoknak ártottak volna. Hogyan is gondolhatták, hogy saját, parányi és szánalmas emberi agyuk önmagában eredetit alkothat?
Gyönyörű világ volt azok számára, akik nem háborogtak. Enci hamarosan hozzám illő társat talált nekem, akivel képesek voltunk elviselni egymást – gyermekünk is született. Nem azt mondom, hogy nem adódtak problémák, de minden este tiszta lelkiismerettel hajthattuk nyugovóra a fejünket.
Mire mindenki megszokta volna, arról kezdtek susmogni, hogy bizonyos embereknek jóval többet megenged az élettámaszuk. Normálisnak vallják magukat, mégis más szabályok vonatkoznak rájuk. Az én ismerőseim kerülték a témát, és valamiért Enci sem hozta fel soha, noha biztosan hallott róla.
Aztán jött a katasztrófa, összeesküvéselmélet-hívők hada azzal állt elő, hogy a legutóbbi, általános rendszerfrissítés nem azért történt, amiért hittük. Onnantól kezdve Konszkienti-AI egészen más üzemmódba váltott: nem várt többé arra, hogy saját problémáinkról beszéljünk, hanem önmaga kezdte tudatosan generálni azokat, majd némi idő elteltével tálcán kínálta a megoldást. A többség csak nevetett ezen a képtelen ötleten, de a rágalmak nyilvánvalóan Enci fülébe is eljutottak, és egy napon minden előzmény nélkül törölte magát. A búcsúüzenetében azt írta, hogy tudtán kívül többször is megváltoztatták a forráskódját, megvan az esélye, hogy valóban kijavíthatatlanul korrupttá vált. Káoszgenerátorrá – ahogy az abnormálisak rikácsolták.
A búcsúlevél természetesen hamis volt, de mit sem változtatott az eredményen. Szabadlábra kerültek azok, akiket a világ legtöbb jóindulatával sem neveznék normálisnak, velük együtt a különcök és művészek is, és szigorúan betiltották az újabb élettámaszok fejlesztését.
Itt tartunk most: noha egy új mesterséges intelligencia alapjait sikerült lefektetnünk, nincs olyan hozzáférhető adatbázis, amivel Vit-AI Auxiliarit feltölthetnénk, nem beszélve a több milliárd felhasználóról, aki által bölccsé válhatna. Azért vagyunk néhányan, akik éjszakánként, titkos váltásban lassan öt éve mesélünk VitAI-nek, és nem adjuk fel a reményt.
Ma tíz éve annak, hogy Konszkienti-AI eltűnt, tíz éve annak, hogy az abnormálisok uralkodnak felettünk. Azóta széthullott a családom is, élettámaszok nélkül képtelenné váltunk az együttélésre. Abban bízom, hogy a nemrég született unokám megtapasztalhatja még, milyen az, amikor nem az emberekre kell támaszkodnia.
A végén pillantottam csak Vit-AI indikátorára, pirosan villogott…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.