Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd. A legújabb helyiség éppen az edzőterem volt, de nemrégiben cserélte le a komplett nappaliját is. Akárhányszor áthaladt rajta a nagy sürgés-forgás közepette, megállt néhány másodpercre, főleg, ha abból a szögből még nem igazán gyönyörködött otthona koronaékszerében. Már évekkel korábban elkezdte fejben és az emvén berendezni: az otthoni munkavégzés egy-egy lötyögősebb pillanatában állandóan bújta a Beten lakássejtek kínálatát, válogatta, cserélgette a bútorokat – bőven volt ideje, mire összegyűlt a letűnt korok kapitányi kabinjait idéző nappalihoz szükséges kredit. Azzal végig számolt, hogy régi nappalija – szaknyelven: központi lakássejt – is ér néhány kreditet, de a vártnál jóval többért sikerült becserélni. Így történt, hogy előbb egyik éjszakáról a másikra megváltozott a központi lakássejt, és valamivel később már érkezett a konditerem is.
Délutánra jóleső fáradtság lett rajta úrrá, de nagyjából minden készen volt. Szusszanásnyi ideje maradt csupán, már csengetett is az új szomszéd. Yarden szíve nagyot dobbant, izgatottan lépett a falikonzolhoz, hogy engedélyezze vendége beléptetését a lakása ajtaja előtti biztonsági zsilipkamrába. Várni kellett még egy kis időt, miután a külső ajtó bezárult – a két nyílászáró fizikailag nem volt egyszerre nyitható –, aztán felvillant a zöld jelzőfény a lakás bejárata felett.
Moshe bizalomgerjesztő figurának mutatkozott, akár Yarden apja is lehetett volna, talán ezért is tűnt helyénvalónak összeszedett nyugalma a fiatalabbik izgő-mozgó serénykedése mellett. A házigazda az első pillanattól rokonszenvesnek találta a vendéget, annak tudatában persze, hogy nem igazán volt összehasonlítási alapja. Moshe-t elnézve kölcsönös lehetett a szimpátia, bár a bejáratban végigtoporgott kötelező körök után inkább leült volna, de Yarden ragaszkodott egy rövid körbevezetéshez. A faburkolatú, barátságos nappalit csak felületesen, hiszen úgyis ott töltik majd az estét, a terráriumban gubbasztó fakó bőrű Mattant is csak futólag mutatta be. Moshe érdeklődve, mégsem tapintatlanul kocogtatta meg a leopárd gekkót a központi lakássejttől elválasztó üveget:
– Egyszer elvesztette már a farkát, igaz?
– Tessék? Ja, igen. Az már nem az eredeti. Ugyan visszanő, de azt mondják, már nem lesz olyan szép, mint előtte.
Yarden szórakozottan legyintett, fejben már máshol járt. Noha az új edzőteremre büszke volt, és azt sem állíthatta senki, hogy csak dísz, mert gazdája fizikailag nincs jó formában, szabadkozni készült. Hogy azért nem az igazi; hogy tudja, mennyire fontos a mozgás, főleg annak, aki soha nem jár odakint; hogy amint telik rá, egy kisebb medencés-wellnesses Beten lakássejtet is hozzácsatol majd. Moshe csak bólogatott, mint aki pontosan érti. A hálószobába éppen csak bekukkantottak, noha teljesen átlagos volt. Yardennek eszébe jutott, hogy talán nem is volt illendő megmutatnia, de addigra már a konyhában jártak, ahol álmosan pislákoltak a nagytakarításban elfáradt gépek; a mosdón és mellékhelyiségen pedig már nem igazán volt mit mutatni, egy standard kialakítású beten, jóllehet Moshe lakásában is éppen ugyanilyen van – Yarden csak intett abba az irányba, hogy vendége tudja, merre van, ha kellene.
A nappaliba visszaérve a házigazda ülőhellyel kínálta az újdonsült szomszédot. Moshe egy terebélyes fotelben foglalt helyet, míg Yarden vele szemben, a stílusban megegyező öblös kanapén. Miután a hajócsavar talapzatú, áttetsző üvegfelületű dohányzóasztalra készített poharakba töltött egy-egy korty bort, a kanapén lévő párnákat kezdte igazgatni. Moshe törte meg a csendet, dicsérte a bort, aztán a lakást is. Különösen a tengert mutató ablakhelyettesítő kijelzők tetszettek neki. Yarden alig tudta leplezni örömét, majd ahogy a téma Moshe lakására terelődött, a kíváncsiságát. Az idősebb higgadtan legyintett: nem igazán van miről mesélni, csak a nélkülözhetetlen sejtek, azok is a már vállalható kialakítású, belépő szintű betenek. Yarden egy pillanatra lebiggyesztette ajkát, arra gondolt, hogy az első ember, akinek megmutatta a nappaliját, nem igazán van otthon a témában, így valószínűleg értékelni sem tudja igazán. Elhessegette a gondolatot, miközben töltött még mindkettőjüknek, aztán pohárral a kézben Mattan terráriuma felé fordult – már napok óta nem kapott enni, úgyis elfogyasztja majd a levedleni készült bőrét. Yarden abban bízott, hogy valamelyik éjszaka lezajlik majd a folyamat, nem különösebben szeretett a bukdácsoló-vetkőzős vacsoraparti szemtanúja lenni. A leopárdgekkó rongyos fakóságából ítélve azonban bármelyik pillanatban esedékes lehetett a procedúra kezdete. Moshe kérdése zökkentette ki a mélázásból.
– Szóval te… még soha nem voltál odakint?
– Nem. Ebben a Beten-komplexumban nőttem fel, a légzsilipen túli folyosókra is csak akkor járok ki, ha nagyon muszáj. A mesterséges valóságban elvégzett tesztek alapján arra találtak alkalmasnak, hogy maradjak. Elvégeztem néhány iskolát, ugyancsak az emvén keresztül, aztán dolgozni kezdtem, itthonról… nem panaszkodom.
– Bámulatos. Mármint, amikor én születtem, még nem választották el azonnal a gyermekeket az anyjuktól. Sosem jutott eszedbe?
– Az emvén keresztül beszélgettünk párszor, de sosem jutottunk addig, hogy kérvényezzük a találkozást. Te viszont már jártál odakint, nem a Beten-komplexumunkon belül helyeztek át.
Moshe elgondolkodva bólintott. A gyerekkoráról mesélt, amikor még nem volt teljes mértékben ellehetetlenítve a kinti létezés. Szerette azt a világot, nem csak az ablaknak hazudott kijelzőkön keresztül látni az eget, érezni a napfény melegét. Az igazi szelet – a lágy fuvallatot és a válladat lökdöső viharosat. És persze az esőt.
– Összerakhatod azt, amit az emvén tapasztalsz, meg azt a valóságtöredéket, amit a légkondi vagy a zuhany visszaad, de sosem fogod tudni elképzelni.
– És a tengert? A tengert láttad? Úsztál benne?
Yarden izgatottan fészkelődött a választ várva. Moshe ismét bólintott, aztán a tengerről mesélt – nem olyan, amilyennek a bentlakók képzelik, mégis sokkalta valódibb az emvén bemutatott azúrkék illúziónál. A Mattan terráriuma felől érkező halk koppanások törték meg az egyébként is rövid szünetekkel megtűzdelt elbeszélést. A leopárdgekkó a terrárium falának préselve az oldalát nyomult előre.
– A macskák dörgölik magukat így a házak falának odakint – mosolyodott el Moshe.
– Nem szép látvány, ne is figyelj oda, kérlek! Mindjárt ráoltom a villanyt, matasson csak a sötétben.
– Ne, kérlek!
Moshe közelebb lépett a terráriumhoz, ahol Mattan továbbra is kúszott fel és alá az üvegfalnak préselve magát. A fején már élénkebb volt a mintázat, és mintha kapucnit viselt volna. Kisvártatva egyik mellső lábát is sikerült annyira kiszabadítani, hogy a régi bőrt meg tudta ragadni a pofájával – onnantól kezdve már könnyebben ment. Mihelyt lefejtett egy darabot magáról, el is fogyasztotta.
– Két órán át is elpiszmog vele, pedig nem először csinálja – lépett Moshe mellé Yarden is.
– Nem siet. Hová is sietne?
– Régen elengedtem őt a lakásban, aztán egyszer eltűnt. Napokkal később bújt csak elő farok nélkül, amikor éhes lett. Én meg már azt hittem, a gépek agyonnyomták, aztán eltakarították. Azóta nincs kimenő.
Az este folyamán Yarden arról mesélt, hogy egyszer majd ki szeretne menni. Vásárolni fog egy vitorlás hajót, és a tengeren fog élni. Kikötőről kikötőre utazni. Erről egy ósdi könyvben olvasott, kereste az emvén is az élményt, de a leírás alapján egész másnak tűnt, ezért akarja odakint is kipróbálni Olyan lesz, mint most, néhány lakássejt, vagy inkább kabin, nincs hova kimenni és nem is kell. Mégis, felette az égbolt és alatta a tenger. Másra nem kíváncsi. Az emberekhez ott az emvé.
– Nos, nem egyszerű kijutni manapság, de sikerülhet.
– Van még időm, hova siessek?
– A tenger sem lesz már fiatalabb – hümmögött Moshe. Közben eltelt az idő. Az ablakot mímelő kijelzők a napszakhoz illően a hullámokban elmerülő napot mutatták. Matten befejezte a vedlést, régi bőrét szőrén-szálán elfogyasztotta. Moshe indulni készült. Amikor megszorította Yarden kezét, halkan annyit mondott még, hogy van régi védőfelszerelése, méretben is megfelelhet. Eszében sincs elhagyni a Beten-komplexumot a közeljövőben, szívesen kölcsönadja. Már ha Yarden kedvet kapna ahhoz, szétnézzen odakint, ha csak egy percre is.
– A megfigyelők nem néznék jó szemmel, lepontoznának. Az eredményeim alapján idetartozom – nevetett Yarden tétován, maga sem tudta, min, de azt sem, hogy reagálhatna másképp a felvetésre.
Moshe biccentett, mint aki pontosan érti, aztán eltűnt. Yarden hosszú pillanatokig mélázott még a légzsilip ajtaja előtt állva.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
