Némán álldogáltam a villámsújtotta meggyfa elszenesedett törzse előtt, miközben cipőm oldaláról próbáltam levakarni a sarat. Miklós bátya fehér autója néhány perccel korábban kanyarodott ki az új útra, majd végleg eltűnt a szemem elől. Klári még mélyen aludt az ebédlőben széthúzott kanapén.
Hiába mostam meg jéghideg vízzel, izzott mindkét szemgolyóm. Anya szerint a portól, ami a matracokban van, szerintem inkább a kialvatlanságtól. Nem mintha féltem volna az éjjeli villámlástól, egyszerűen nem volt kedvem aludni. Minden egyes villanás után magamban számoltam, vártam a dörgést. Így tudtam megállapítani, milyen messze csapott le a villám. A módszert még tavasszal tanította öregapa. Hiába gyakoroltunk órákig kaszálás közben, most nehéz dolgom volt: megállás nélkül jöttek a villámok, az ablaküveg csak úgy zörgött a keretben.
Éjféltájt majdnem elbóbiskoltam, mert számításaim alapján már messze járt a vihar, de hirtelen olyan közel ütött be a mennykő, hogy számolásra sem volt szükség: egyszerre villant és robbant. Egy pillanatra az is jól látszott, ahogy a kristálycsillár megremeg.
Klári felébredt, hangosan bőgni kezdett, valami átokról hablatyolt, én meg fejemre húztam a párnát, és a többire már nem emlékszem.
Az egész úgy kezdődött, ahogy általában a nyaraink végződtek: egy hetes száműzetés Keszihócon. Távol a bandától és a bringától, a számítógéptől, az Ipolytól, és ami a legfelháborítóbb, a mindennapi betevő kommandózástól. Ráadásul Klári megint a nyakamon maradt. Nagylány már, mondták a szülők, kibír egy hetet nélkülünk, ráadásul ott leszel vele te is. Persze tudták, hogy ahol kettőnket összeeresztenek, ott kő kövön nem marad. De a nyár végén már anyának is munkába kellett menni. Mindenesetre második éve, hogy a falusi nyugalmat sem élvezhetem zavartalanul. Jó hír, hogy az unokatesók is jönnek majd. Ha bringa nem is, de banda azért lesz, és ha az Ipoly nem is, de a Kőhegy azért ott lesz, és legfőképp: hárman hamarabb elvégezzük a ház körüli munkát, utána meg estig kommandózhatunk.
Az első napokban Klárival próbáltam kezdeni valami értelmeset. Én voltam Herkules, ő meg a segédem – ahogy a tévében láttuk. Kardnak használtuk a mogyoróvesszőt, amivel a nagymama a kacsákat meg a tyúkokat terelte, és kezdődhetett a harc. Rohangáltunk felalá az udvaron griff madarakkal és hárpiákkal csatározva. Amikor észrevettük, hogy a nagymama már nem les az ablakból, meghajtottuk a tyúkokat és a kacsákat is rendesen.
Mindketten beláttuk, menynyire fontos komolyan venni a gyakorlást. Az egyik Küklopsz cséplése közepette vettem észre, hogy Klári nagyon bénán bánik a karddal, és nem mentség, hogy az csak egy kacsafenyítő bot, mert az enyém sem jobb. Úgy döntöttem, megtanítom az alapokra. Elmagyaráztam, hogy fel kell készülni arra is, amikor egyedül néz majd szembe a szörnyekkel. A Küklopsznál is az volt az egyetlen szerencséje, hogy ott voltam. Nekiláttunk a gyakorlásnak, de amint rávágtam a kezére, sírva fakadt. Hüppögve szaladt be, aztán a konyhaablakból kiabált vissza, hogy inkább segít a nagymamának tésztát gyúrni.
Mit volt mit tenni, egyedül kellett tartanom a frontot, amíg Eszti és Gergő megérkezett. Bezzeg ők nem egyedül jöttek, Miklós bátya is velük tartott. Ő vadászpilóta volt és nagyon szigorú ember. Amikor felettünk gyakorlatoznak a harci gépek, nagymama mindig próbálja eltalálni, melyik lehet Miklós bátyáé, pedig a papa szerint már rég leszerelt.
Amikor már nem akart uborkásüvegbe zárni, ahogy állítólag a kassai rosszgyerekeket, nem menekültem előle. Megtanította, hogyan kössem be a cipőmet, amikor eldöntöttem, hogy már nem hordom tovább a villogósarkú-tépőzárast. Egyszer megkötötte, aztán kibogozta. Azt mondta, ha tíz perc múlva nem tudom magamtól bekötni, bezár a kinti WC-be, és ott leszek, amíg meg nem tanulom. Gergő bizonygatta, hogy ő egy hónapig volt bezárva egy keresztespók társaságában. Amíg Miki bátya öregapával beszélgetett, Gergő megmutatta még kétszer, harmadszorra meg már egyedül is ment. Hála neki, megmenekültem.
Eszti és Gergő sokkal nagyobb kommandós nálam, akár karddal, akár puskával harcolunk a szörnyek ellen. Szerintem ez nem csak azért van, mert idősebbek, hanem azért is, mert az ő apukájuk katona, és szigorúan képzi őket. Néha az enyém is kiabál velem, van, amikor futnom kell előle, de ha jókedvű, mindent megenged. Amikor dolgozni megyünk az udvarra, engem előre küld, aztán mire ő is kiér, már mehetünk ebédelni. Délután meg inkább elszököm, ő meg megy aludni. A pincénkben sincsenek bezárva a sági rosszgyerekek, ott csak uborkával teli üvegek sorakoznak. Miklós bátya viszont más: egyszer, amikor nem akartam elaludni a nagyiéknál, engem is majdnem uborkásüvegbe tett. Eléggé megijedtem, és kivételesen megadtam magam az alvásnak.
A szünidő utolsó napjai tehát érdekesebben teltek, hiszen újra velem volt Eszti és Gergő. Klárit általában leráztuk, mert még túl kicsi volt a mi küldetéseinkhez, és egyébként is csak egy bőgőmasina. Először indiánsátrat építettünk; aztán megnéztük, hogy mit szólnak a vöröshangyák, ha más hangyát, tücskötbogarat, letépett lábú szöcskét dobunk be közéjük; aztán pápaszemes meg káposztalepkét fogtunk, és befőttesüvegbe költöztettük őket. Másnap már hívtak dolgozni is, de csak délelőtt. Délután macskásat játszottunk; aztán boszorkányokra vadásztunk igazi íjjal és puskával a felső kerítésen túl, a szénakazal tövében. Nem értettem, miért itt keressük a boszorkányokat, amikor azok lejjebb laknak az elhagyatott portán, de nem szóltam. A szénakazalnál senkit sem láttam, pedig Eszti állandóan kiabált, hogy ott vannak, miközben Gergő a diófa törzsébe lövöldözött. Amikor végül kinyögtem, hogy nem látok ott senkit, nevetve mondták, hogy majd megértek mindent, ha nagyobb leszek.
Amikor éppen nem volt mit csinálni, hadititkokról beszéltek, engem pedig elküldtek a kert végébe, hogy nézzem meg, ott vagyok-e. Ez egy idő után kezdett unalmassá válni, mert mindig ott voltam, de azért mindig elmentem, ha küldtek. Szerettem átbújni a szőlősorok között, majd kilyukadni a meggyfánál, amitől néha megkérdeztem viccből, ott voltam-e már azelőtt, mielőtt odaértem. Hűséges barátként néha bólogatott a lombjaival, máskor meg integetett, hogy nem.
Az utolsó előtti napokban is felmásztunk a szárazalj alatt terpeszkedő hatalmas szénakazalba, ami már egy ideje az első számú főhadiszállásunkként szolgált. Ha lehasaltunk a tetején, nem láthatott bennünket senki. A kis Klári is jött volna velünk, de nem tehette, mert nem tudott egyedül fölmászni. Miután fent voltunk, kivártuk, amíg odalent sírdogál egy sort, aztán valami értelmesebb foglalatosság után néz. Addig csöndben maradtunk, de amint elment, elkezdtük megtervezni a főúton haladó kamionok kifosztását. Puskáink készen voltak, rálőttünk többre is, de valamiért egyik sem állt meg, még akkor sem, ha a kerekeire céloztunk. Legnagyobb bosszúságunkra még csak nem is fékeztek. A sofőrök érzéketlensége miatt kénytelenek voltunk abbahagyni ezt a játékot – úttorlasz nélkül egyelőre nem mentünk semmire. Gergő elővett egy doboz gyufát, és inkább tűzriadót játszottunk. Olyankor mindig az én dolgom volt odakészíteni a teli öntözőkannát a kazal tövébe. Gergő meggyújtotta a szénát, tízig számoltunk, hogy jól belekapjon a tűz, majd gyorsan letapostuk. Jó mókának bizonyult.
Később egyedül mentem uzsonnázni, mert megint csak a kert végébe küldözgettek, aztán amikor visszaértem, szlovákul beszéltek egymással – ebből biztosan tudtam, hogy megint hadititokról lehet szó. Az asztalnál ült Miklós bátya is, megkérdezte, miféle tökfejséget műveltünk délután. Gergőnek eszébe jutott a tűzriadó. Miklós bátya élénken figyelt, úgy láttam, nagyon tetszik neki az ötlet; amikor elmondtam, hogy én felelek a kannáért, még meg is dicsért, milyen ügyes tűzoltó vagyok.
Vacsoráig aludtam, mert nagyon fáradt voltam. Azt álmodtam, hogy a konyhában nagy veszekedés van, de nekem senki nem akarta elmondani, miért. Amikor felkeltem, Gergő rideg tekintetével találkoztam a folyosón. Hatalmas kéznyom vöröslött az arca bal felén. Annyit mondott sziszegve, hogy menjek el a kert végébe, és nézzem meg, nem vagyok-e ott meghalva. A szeme sötéten villant, hátrahőköltem rendesen, de amikor láttam, hogy komolyan beszél, kaptam a kinti cipőm és rohantam. A kert végében a helyzet változatlan volt. A meggyfa szelíden integetett lombkoronájával, én meg ott voltam, de nem meghalva.
Se Eszti, se Gergő nem kommandózott velem többet azon a nyáron. Ha csak közelítettem, szlovákra váltottak. Mennyi hadititkot kell még megbeszélniük? Ráadásul Klári is elszaladt előlem, ha tehette. Végül addig kergettem, amíg a ház mögött orra nem esett a csatornában, és jól fel nem horzsolta a tenyerét meg a térdét. Miközben a nagymamától kapott hidrogén-peroxidot tettem a gézre, aztán sebeire szorítottam, elsírta, hogy azért nem akar velem játszani, mert engem az árulók átka sújt, és ez átragadhat a társaimra is. Gergő és Eszti figyelmeztette őt, és lám, az is miattam van, hogy ekkorát esett. Miután elkészültünk a fertőtlenítéssel, megint elszaladt. Én meg csak néztem utána.
Másnap reggel hazamentek Miklós bátyáék. Volt egy kis idő délig, amíg anyuék megjönnek, hát felkerekedtem, és elindultam a kert végébe, megnézni… a meggyfát, mert ha elkezdődik az iskola, biztos, hogy jó ideig nem láthatjuk majd egymást.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
