– Medvepásztor megy már fel a helyszínre pár emberrel, mindjárt visszajön értetek – figyelmeztet András, a sepsibükszádi vadőr engem és a mellettem álló angol úriembert, aki egy gyönyörűszép román lánnyal és egy csontos arcú román fiúval érkezik. Állunk és várunk autóinknál. Mivel András nem tud sem angolul, sem románul, kéri, hogy tolmácsoljak. – Medve annyi van itt, mint a rosseb, lőni kéne kifelé az egészet. – Ezt nem fordítom le, ezek a vendégek szeretik a medvét, nem ilyen szavakért jöttek – tiltakozom. – Fordítsa csak le nyugodtan, hadd tanuljanak ők is valamit az életben. – De ezt? – álmélkodom. – Igen. Ezt. Mi székelyek, megmondjuk az igazat. Minden esetben. – De, András, az igazság nagyobb vagy a szeretet? – Szeretet a templomban van, nem filozofálunk, fordítsa le, kérem. A vendégekhez fordulok, és nagyon rossz angolsággal mondom: – Örülünk, hogy jöttetek, itt ma tényleg lesz medve. – Hol rám, hol Andrásra néznek.
A vadőr középmagas termetű, kerek arca hol szigort, hol hamiskás mosolyt rejt, hátán puska, szemüvege alól barátságosan tekint körül: – Jani jó ember. – András, ez így még alliterál is – próbálok kedveskedni neki, mire összevonja bozontos szemöldökét: – Úgy látom, maga művész, de mi itt ilyen dolgokkal nem foglalkozunk. Fontosabb tevékenységünk van, rengeteg a vad a területünkön, nemcsak medve, hanem disznó, szarvas, hiúz, farkas.
Az angolra nézek. Ismerős valahonnan, később jövök rá, hogy a Travel Channel tévécsatornán láttam, Romániát népszerűsíti a briteknek, magával Charles trónörökössel is készített interjút. Azon döbbenek meg, hogy hol ő csókolja szájon a román lányt, hol a csontos arcú román fiú, ez valami hármas lehet, de hogy megy bele ebbe egy ilyen szépség? Az ő bajuk, summázom magamban, miközben András tovább beszél: – Pár perc, és indulunk fölfelé. Szólj nekik, hogy a mobiljaikon kapcsolják ki a segédfényt, és halkítsák le a készülékeket. Suttogni lehet útközben, és ha medvét látnak, ne féljenek, itt van nálam a puska csőre töltve! – Próbálom lefordítani a jelentőségteljes szavakat, eközben megérkezik Medvepásztor, vidáman, szívélyesen üdvözöl minket, majd elindul, hogy kövessük.
Gyalog megyünk fel a leshez. Kidőlt fatörzsek mellett haladunk el. A vegyes erdők lassan alattunk maradnak, elérjük a fenyőhatárt, égbe meredő örökzöldek mindenütt, még a levegő is élesebb, hallom mögöttem, ahogy sípol az angol tüdője.
Amint a helyszínre érünk, éktelen morgás, majd üvöltés töri meg a csendet. – Gyorsan befele! – inti Jani – elöl az angol! – Erre András, a vadőr megsodorja bajuszát, újra összevonja szemöldökét, s halkan megjegyzi: – Értem én, az ő élete értékesebb, mint a székelyé meg a románé… – azzal maga elé engedi a gyönyörű román lányt, aki erre mosollyal felel. Az angol idomtalan teste eltűnik a medveles épületében. Mire jómagam is beérek, Medvepásztor már tölti is a pálinkát, amitől a vendégek jókedvre derülnek. Mindenkinek mondhatnékja támad. – Very good schnaps! – szól az angol. – Mamă, ce bună e! – áradozik a román lány. – Chiar, mă! – kontrázik rá a román fiú. A második pohár után az angol újra megcsókolja a román lányt. A román fiú hagyja. – Ezek ilyenek – von vállat András a háttérben, majd rövid idő múlva monológba kezd: – Itt a medvét úgy kéne lőni, mint a huzat, mert nő a fejünkre! Nem jönnek miatta a disznók, nem tudunk tőle rendesen vadászni – se apró, se nagyvadra, kárt tesz a területeinkben. Nem baj, mert eljön az ő ideje is! – De András! – kezdi kérlelni békítőn Medvepásztor. – A vendégek nem azért jöttek ide, hogy közösen meggyűlöljük a medvét, hanem épp az ellenkező céllal érkeztek! – Majd megmondom én, ki hova érkezik, János, s, ha maga nem ad igazat nekem, ide többet maga sem érkezik, mert ez a mi vadászterületünk, mi voltunk itt hamarabb, megértette-e? Azt én mondom meg, hogy sok-e a medve! És igen, nem sok. Hanem nagyon sok! Túl sok! – Medvepásztor minden türelmét és diplomatikus készségét összeszedve kérdez vissza: – András, Sepsiszentgyörgy lakossága száz éven belül negyvenezerről százötvenezerre emelkedett. Maga szerint ez sok? Ki van fölöslegben abban a városban? – Ki-ki, hát a románok! – húzza ki magát derekasan a nyakas székely vadőr.
Jani erre már nem felel, mert újra felhangzik a morgás. Egy anyamedve három boccsal van kint a szórón az angol és a román vendégek örömére, de ebben a pillanatban betoppan egy nagy hímmedve. A nőstény először csak morog, majd éktelenül ordítani kezd. Bocsai menekülőre veszik, eltűnnek a les mögött. Medvepásztor a kamerája után nyúl, és kinyitja az ajtót. Mögé lépek. Látjuk ketten, ahogy a három bocs felfut a fára, recsegnek-ropognak az ágak. Ilyet még én sem láttam, bár hét éve élek medvék között. Az anya a fa alatt áll, és ordításával tartja távol a betolakodó hímet, hogy ne jöjjön közel, és ne bántsa a kicsinyeit. A hím feladja. Újra csend lesz.
Medvepásztor kint filmezi a fán kuporgó bocsokat, én bent békítem Andrást: – Maga kedves ember, Jani is jó ember. Szépen kérem, valahogy béküljön meg, értsenek egyet. – Egy darabig dúl-fúl, aztán megenyhül. Tényleg tud kedves lenni, amikor akar. Jani belép, suttog valamit, s a vadőr kezes báránnyá válik. Nem tudom, mivel győzi meg, de András így folytatja: – János, magának igaza van. – Számhoz kapom a kezem, hogy ne nevessek fel hangosan. – Igazi székely – gondolom magamban – ezt csináltuk Mihai Viteazullal is ezerhatszázban, amikor egyesítette Erdélyt a román országokkal, de az anekdota szerint a máréfalvi székely bácsi ezzel jött haza az ezerkilencszáztizennyolc december elsejei gyulafehérvári országgyűlésről a falujába: – Győztünk, fiam, Romániát hozzánk csatolták!
Andrást nézem, kedvesen elmosolyodik. Mi tagadás, sok szeretnivaló van benne, ahogy gondosan figyel magára, az öltözetére, az állandóan frissen nyírt bajuszára, a mindig gondosan megpucolt puskájára. Alapos, gondos embernek látszik, aki készséges is tud lenni, ha akar. Most újra vidám, amúgy kedves és jókedvű, egyedül életszemléletéből nem enged. Csak néha. A béke beáll kint és bent, emberek és medvék megnyugszanak.
Alkudni próbálok a Londonban zenélő öcsém érdekében az angollal: – Elküldöm neked a klippjét, és ha beteszed a BBC műsorába, megoldom Leonardonál, a Medvevisszavadító Központban, hogy öledben egy boccsal készíthess műsort! – Az angol szeme felcsillan, miközben agyamon átvillan: figyelmetlen vagyok, a lehetetlent ígértem, még aznap este meg is érkezik Leonardo barátom válasza sms-ben: – Sanyi, ezt még neked sem. Mondd meg az angolnak, hogy joggal tartom távol magam a szenzációhajhász sajtósoktól. – Becsületesen közlöm a választ, mire az angol is becsületesen közli az övét: – Igaz, hogy a Travel Channel műsorvezetője vagyok, de a BBC-ig nem ér el a kezem. – Így aztán 0-0 lesz az alku eredménye, és Medvepásztornak köszönhetően további áfonya- és szilvapálinkákkal vigasztalódunk.
Besötétedik. A medvék távoznak, de mi már minden árnyat medvének látunk. – Indulunk! – szól Jani. – Az angol és a román egyszerre pattan fel, hogy segítsenek ülőhelyéről felállni a román lánynak. – Mondtam, ilyenek! – legyint András. Lefele az autókhoz menet lemaradok, hogy beszélhessek vele. Suttogunk, hogy ne zavarjuk fel az erdőt. Megtudom: sepsibükszádi lakosként több évtizede vadászik, nemcsak ő, a fia is vadász. Odaadóan segíti Medvepásztor munkáját, becsülettel dolgozik, eltartva a családját, betartja az egyházi és a társadalmi előírásokat.
Személyében teljesen más embert ismerek meg, mint a vita alatt. Miután kezet rázunk, beül Suzuki Vitarájába, kalapját megemeli, és derűsen távozik. Medvepásztor és a vendégei hosszan integetnek neki. Elgondolkodom. Igaz, hogy sok hibát követünk el, és nem egyszerű a természetünk, de azért jó is tud lenni az én népem. Remek érzés, hogy ide születtem. Vendégszerető emberek között élhetek egy vadregényes tájon, Medvepásztor barátsága pedig külön ajándék számomra. Ahogy ez utóbbira gondolok, újra ordítás töri meg a vadon esti csendjét.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
