Murányi Sándor Olivér: Bánk Bán és a házi buddhista (regényrészlet)

2021. június 07., 06:29
Vorzsák Gyula: Vama veche (75 × 53 cm)

– Hova mész?! – kiált valaki a sötétből, amikor romániai rendszámú, hargitai jelzésű autómból kiszállok, hogy megvizsgáljam a vízállást, mielőtt harcsára dobok. Válaszra nincs időm. Harsány operaénekes-hangú hahotát hallok, amibe csodálkozás vegyül: – Nem hiszem el! – Megközelítem a két alakot, akik előtt az estében is megcsillannak a söröspoharak. – Te mit keresel itt a világ végén, a Szentendrei-szigeten? – nevetnek. – Itt lakom. Itt is – felelem. A nagyobbik árny sört rendel. – Nem iszom – mentegőzöm. – Miért? Nem vagy székely? – kérdik. – De igen, csak most autózom és horgászom. – Addig erősködnek, amíg elfogadom a korsó sört, tudva, hogy a mezei utakon vezetek majd óvatosan haza. – Tudod, hogy hívják a székelyek, aki csak három pohár pálinkát iszik? – ? – Sofőr! – Újra nevetnek. Most jövök rá: egyiküket ismerem. Molnár, a prímás, aki nagyváradi egyetemi éveim alatt húzta a táncházakban talpam alá a kalotaszegi legényest. Bemutatja a testvérét, Lajost, akiről kiderül: nemzetközi hírű operaénekes, nemcsak Bánk bán szerepét énekli az Operában, hanem a Bécsi Filharmonikusoknál is szerepel, és a New York-i Metropolitan Operánál alakít főszerepeket. Jól megtermett, szakállas székely ember, ritka kedves arccal, aki évekkel előttem költözött a szigetre. Szomszédok vagyunk, ő Horányban él a családjával, jómagam Surány l-ben.

A korsó sör után továbbhajtok harcsázni. Találkozásaink lassan rendszeressé válnak. Megtisztelő, hogy fiam születésekor eljön az udvaromra újszülöttköszöntőt énekelni, majd, amikor horgászcsónakot veszek, együtt avatjuk fel. A ladik orrán ül a százharminc kilójával, hosszú szakállával, hajával, és fennhangon énekli a Barcarolát. A mellettünk elhaladó kajakosok furán néznek, és jókat derülnek a jeleneten. Lajos egyszerre vezényel és áriázik. Gyönyörű hangját messze viszi a dunai szél. Másnap az ő csónakja következik. Levontatom neki az udvaráról a terepjáróval a partra. Nehezen tudom beállítani az autóhoz kötött szállítót úgy, hogy vízre csússzon róla a csónak. Lajos mögöttem ügyködik. Látszik, igazi gyakorlatias székely, nem vonakodik a munkától* . Mellette tőszomszédja, Menyus segítkezik, akiről később tudom meg, hogy fiatalabb korában aikidózott, és elmondása szerint Vörös Erik jobb keze volt a viking harcokban, ezért nagyon ért a csónakhoz. Ettől kezdve házi buddhistának becézem. – Induljatok el ketten a csónakkal, én elviszem a hordozót a stéghez, és ott várlak titeket! – mondom, majd távozom az utánfutóval. Három kilométert haladhatok, amikor megszólal a mobilom: – Baj van! Elromlott a csónakmotor! Evezünk! – hallom Lajost. – Öt kilométer! Várlak! Tartsatok ki! – Megérkezek a révhez, ahol a két révész az evezős hír hallatán elmosolyodik. – Művészek, művészek – csóválják a fejüket. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor a távolban a fehér csónak feltűnik a Dunán. Két sziluett evez rajta. Tenyeremből napellenzőt formálok, úgy nézem őket. Közben újra megszólal a mobilom: – Hoztál ugye egy-egy hideg sört, mert nagyon ideges vagyok! – szól bele az operaénekes. Szerencsére sejtettem, hogy ez a kérdés el fog hangozni. Útközben vettem három doboz sört, gondoltam, hogy a fiúk szomjasak lesznek. Most már az is látszik, ahogy eveznek. Elől a Vörös Erikre hasonlító székely operaénekes meríti vízbe a lapátot, miközben teli torokból énekli:

Che bella cosa‚ na jurnata‚ e sole

Che bella cosa‚ na jurnata‚ e sole
N’aria serene doppo‚ na tempesta
Pe’ll’aria fresca pare già‚ na festa
Che bella cosa‚ na jurnata e’sole
Ma n’atu sole
Chiu’ bello oi ne’
‚O sole mio
Sta‚ nfronte a te

Selymes hangja messzire elhallatszik. – Mi a tököm ez? Annyi sört ittunk, hogy Velencében vagyunk, s jön a gondoliere? – kérdi az egyik révésztől a másik. A dal úgy zeng, hogy nem viszonzom nevetéssel a kérdést, csak fi gyelek. Ha házi buddhistánk tényleg hiszi, hogy Vörös Erik seregében harcolt, akkor itt most a főnöke mögött evez. Rendkívül groteszk látvány, ahogy kopaszodó homlokával, szélben lobogó, hosszú szürke hajával néha fel-feltűnik a hatalmas termetű operaénekes mögött. Kicsit olyanok, mint Piedone és Terence Hill, bár utóbbira jómagam talán jobban hasonlítok, a házi buddhista inkább olyan, mint egy vén indián. Ahogy közelednek, elhalkul az ének. A két evezős arca egyre morcosabb lesz. A révészekkel segítünk nekik. – Kösd az én csónakomhoz! – szólok Lajosnak. – Egy pár művészcsónak! – mormolja az egyik révész. Kidobják a kötelet a stégre. Beugrom a csónakomba, és elkezdem összekötözni a két vízi járgányt. Lajos arca láthatóan ideges, fáradt, de az alapvetően nyugodt természetű nagy férfi ilyenkor sem agresszív – annak ellenére sem, hogy a házi buddhista mesélni kezdi: – Bele akart lökni mérgében a vízbe! – Biztosan nem jól eveztél – nevetem el magam. – Arról szó sincs! – húzza ki magát. – Vörös Erik nagyon sokszor megdicsért, hogy jól evezek! – Melyik, az igazi vagy a reinkarnációja? – intek Lajos felé, aki ezen elkacagja magát.

A sörösdobozok kinyílnak. Ahogy iszunk, a házi buddhista magyarázni kezd: – Az aikidó a legjobb! Értitek? – Hét évet dzsúdóztam Csíkszeredában – veti oda Lajos, én pedig: – Harminc évet karatéztam Székelyudvarhelyen. – Erre Menyus felfortyan: – Én az aikidóban olyat tudok mozdulni, hogy egymást lefejelve mindketten földre zuhantok! – Összenézünk. Mulatunk. Elköszönéskor átölelem Vörös Erik reinkarnációját, Bánk bánt. Sötétedik. Ahogy távoznak, hallom a szigeti szürkületben:

Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át
Vad fergetegben nem lelé vezérlő csillagát
Az emberszív is úgy bolyong, oly egyes egyedül
Úgy tépi künn az orkán mint az önvád itt belül…

Eredetileg ilyen a strófa:

A sűrű éjen át,
S vad förgetegben nem lelé
Vezérlő csillagát,
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.

 

*Márton Áron püspök jelmondata: Non recuso laborem. Nem vonakodom a munkától.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)