Murányi Sándor Olivér: Siketfajd Kecskeszálláson

2021. április 13., 09:40
Kopriva Attila: Esteledik a hegyekben (olaj, vászon, 80 × 100 cm, 2017)

Az elején nem értettem, Lukács vadőr miért Kecskeszállást kedveli a legjobban. Mivel jómagam csak a nagyvadak iránt rajongtam, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy az erdő embere, töprengvén a jelenségek összetettségén, a titkos összefüggéseket keresve jár a vadonban. A Bucsin-tetőn levő vadászház az erdélyi élővilág igazi keresztmetszete. Nem csak a medve, a farkas és a hiúz is átvonul előtte. Sok madárfaj él vagy húz itt messzire. Most dürög a siketfajd. Sajnos, még sosem sikerült meglátnom, mivel nem tudok olyan kitartóan és csendben várni, mint főhősöm, aki puskáját a vállára akasztva elindul az erdei tisztás közepén meghúzódó vadászháztól, és ha kell, órákig ül némán egy fa vagy egy bokor mögött, hol szabad szemmel, hol távcsővel követve az eseményeket. Mert az értő szemnek az erdő eseménydúsabb a lassan online térbe szoruló emberi cselekvéseknél. Lukács vadőr ezt így mondja, amikor kiérünk valamelyik szórójára: – Itt minden jobban pörög. Minden is.

Indulásunk előtt madárhatározót és a Wikipédiát böngészem: a siketfajd (Tetrao urogallus) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj. Észak- és Közép-Európában, valamint Ázsia területén honos. Fenyvesek aljnövényzetében érzi jól magát. Korábban Európa minden nagyobb összefüggő erdőségében élt. Az élőhelyek megszüntetése és a vadászat miatt mára a magashegységek fenyőövébe és a tajgaerdőkbe szorult vissza. Testhossza 60–87 centiméter, szárnyfesztávolsága 90–125 centiméter, súlya 2900–4000 gramm. A kakasoknak a nász idején szakálla van és zöldes fémfény a mellén. A tyúkén nagy rozsdasárga folt. Csőre rövid, vaskos, domború, lába erős kapirgáló láb. Tollazatának alapszíne szürke, fekete. Csüdjét is toll borítja, lábujjain a téli időszakban szarulemezek fejlődnek. Ezek a „hótalpak” könnyítik meg számára a havon a mozgást. Bogyókkal, rügyekkel, a fenyő tűleveleivel, hangyákkal és azok bábjaival táplálkozik. Néha egy egész fát foszt meg a tűleveleitől. Csak rövid távon és nagy zajjal repül. Dürgés idején tánccal, pózolással és hanggal udvarol a tojónak. Fészkét talajra, fák tövébe készíti. A fészekalj általában 5-12 tojásból áll, melyen 26-29 napig kotlik. Fiókái fészekhagyók, gyorsan kifejlődnek. Dürgéskor, köszörülés közben süket, ugyanis fejébe száll a vére, így a hallójárat hátsó falán elhelyeződött, a vértolulás folytán erősen megduzzasztható redő, másrészt a szájtátogatás következtében az alsó állkapocs hátsó csontnyúlványa is elzárja a fülnyílást. Innen a siket név. Ahogy azonban a csőrét összecsukja, ismét élesen hall.

Jó volna, ha ez a száj-hallás kapcsolat nálunk, férfiaknál is így működne. Nekünk nemcsak a hallásunk, hanem a látásunk is ugyancsak visszaszorul a szerelemtől, vagyis ilyenkor minden rózsaszínűvé válik. Elmosolyodom ezen a gondolaton, miközben Lukács vadőr lázasan pakol az indulásra. Ezt az izgatott készülést csak Kecskeszállással kapcsolatban látom nála. Beteszi a tarisznyájába a paprikás házi szalonnát, mellé pár fej kibédi vöröshagymát, közben megkérdi: – Tudod, mit nevezünk itt vereshagymának? – Választ nem várva felel: – Azt, amitől nem lesz lila a kezed, ha megfogod. A lilahagymát a Tescóban és az Auchanban árulják. A vereshagyma a kertben terem, nem üvegházban. – Saját készítésű szarvasszalámi kerül a szalonna mellé, házi túró, paradicsom, csípős paprika és parajdi pityókás házikenyér. Nem vagyok éhes, de a látványtól összegyűlik a nyál a számban. Legvégül az oroszhegyi szilvapálinkát teszi az ételek mellé, és székely szőttes kis abrosszal takarja le a csomagot. Miután ez megvan, ellenőrzi a bakancsát, hogy be van-e kenve zsírral, majd előhozza a puskát, valamint a golyókat tartalmazó bőrtokot. Indulunk. A Pinin terepjáró elhagyja Parajdot és kanyarogni kezd velünk fel a Bucsin felé, ahol hó vár minket, sőt akkora, hogy a sípályánál le kell tennünk az autót. Kivesszük a csomagokat, elosztjuk, majd gyalog folytatjuk utunkat tovább. Próbálom megtanulni Lukács vadőrtől, hogy úgy helyezzem a testsúlyom a lábamra, hogy ne süppedjek minden egyes lépésnél a térdig érő hóba. Lassan haladunk. Hideg, csípős szél fúj, a Görgényi-havasok felett fellegek kavarognak. Nem tudom, mennyi idő telhet el, amíg felérünk a tetőre, ahol a fenyvesek várnak. Lukács vadőr a nyomokat vizsgálja. – Szarvas járt erre és farkas… Utóbbi a tavaly megette itt a pásztorok kutyáját. – A farkas megeszi a kutyát? – csodálkozom el, mire ő határozottan felel: – Persze. Eszembe jut, hogy a Veresegyházi Medvefarmra sem szabad bevinni kutyát, mert ott él egy negyvenfős farkasfalka, és őrjöngve ugranak neki a kerítésüknek, ahogy meglátják az ebet. – Sticks volna nekik! – figyelmeztetett nemegyszer a gondozójuk.

Lépésben haladunk tovább. A sűrű ködből lassan bontakozik ki a nagy tisztás szélén álló apró ház. Ahogy közeledünk, Lukács vadőr egyre gyorsít a tempón. Odaérve kinyitja a lakatot a rácson, majd a bejárati ajtót. Mintha évtizedeket haladnánk vissza: a fapadlón régi rongyszőnyeg, a kis asztalkán petróleumlámpa, a polcokon népi mintás tányérok. A kis ablakon alig szűrődik be a fény. Lukács vadőr hátramegy a fészerbe, és elkezd fát vágni. Kérem, hogy segíthessek, de leint. Kisvártatva az ölében vastagabb fahasábokkal, a tetejükön pedig gyújtóssal érkezik. Pillanatok alatt ropogni kezd a tűz, megtelik a két pálinkáspohár, egy-egy üveg Hargita sör is kerül mellé fojtónak. Lukács vadőr mesélni kezdi, hogyan látott és lövetett fajdkakast. Eszembe jut, hogy nem olyan rég a vadőri naplóját tanulmányozta a parajdi konyhájában a csoportjából az egyik vadász, aki aztán a siketfajdból írt főiskolai szakdolgozatot. Nemegyszer találkoztam nála neves vadszakértőkkel, akik belátták: Lukács vadőr gyakorlati tudása, tapasztalata nélkül mit sem ér a tudományos elmélet. Most éppen arra figyelmeztet, hogy hajnalban fagy várható, és amikor indulunk, nagyon kell figyelnem rá, hogy ne ropogjon lábam alatt a hó, mert akkor a cserkelésnek annyi.

Besötétedik. Nem tudom, hány óra, este van vagy már éjszaka. Az idő állni látszik a havason. Kint az égbolton ezernyi csillag, bent ropog a tűz. A vadőr a siketfajd rendkívüli óvatosságáról beszél, valamint arról, hogy ébredés után egy darabig megyünk együtt, aztán elválnak útjaink. Érthető, kakast akar látni, nincs miért bízzon bennem, hogy teljesen csendben tudok-e maradni. Közben előkerül a pálinka és a sörök után a kis szőttes abrosz, rá a lapító, rajta a házi szalonna, a kibédi vereshagyma, a szarvasszalámi, a házi túró, a paradicsom, a csípős paprika és a parajdi pityókás házikenyér. Vendéglátóm fából faragott sótartót tesz az asztalra. Ekkor jön a meglepetés: Lukács vadőr ünnepélyesen feláll, kiveszi a szarvasagancsnyelű bicskáját a zsebéből, és felém nyújtja: – Ajándék neked. Harminc éven át volt velem az erdőn… – Meghatottan pislogok, megköszönöm, megünnepeljük még egy pálinkával, majd kinyitom a szerszámot, aminek máris jobban örülök, mint a legújabb mobiltelefonnak. Erről jut eszembe: térerő itt nincs, senki nem tud keresni, mégsem zavar, sőt, nyugalmat ad. Nem emlékszem, mikor falatoztam utoljára ilyen jóízűen. A vadőr mindenből kínál, rendkívül udvarias, csakis utánam vesz az ételből. Ahogy jóllakunk, nyugovóra térünk. A tűz ropog az éjszakában, én egy darabig próbálom elképzelni, milyen lesz életem első siketfajdja, aztán gyorsan elalszom. Akár az evés, az alvás is jóízű a friss hegyi levegőn. Arra ébredek, hogy Lukács vadőr öltözni kezd, majd beköti bakancsát. Hajnal van, de még teljesen sötét, amikor indulunk. Igyekszem betartani, amit kért, csendben lépkedek mögötte, lehetőleg ne ropogjon lábam alatt a hó. Elbaktatunk a tisztás másik végéig, ahol kijelöl nekem egy fát, amely mögött meglapulva esélyem nyílik meglátni a kakast. Ő pillanatok alatt eltűnik a sűrűben. Ahogy magamra maradok, csőre töltöm a fotógépem. Pirkad. Egy darabig türelmesen várok, aztán fázni kezdek, toporgok, kezem dörzsölöm, majd elindulok. Arra gondolok, ha eddig nem jött ide a kakas, megkeresem én. Végigmegyek a tisztáson, majd belépek a szemközti erdőbe. Azon kapom magam, hogy mindenáron meg akarom látni a madarat, ezért sehol nem tudok hosszan időzni. Lázasan keresem a teleobjektívemmel az általam elképzelt lehetséges helyeken. Végül feladom. Aggódni kezdek, a vadőr hová tűnhetett, ezért egyre hangosabban szólongatom őt a fák között.

A Nap feljön, amikor visszaérek a kiindulási pontomhoz, ahol Lukács vadőr vár. Érkezésemre előveszi a kameráját. A szemem tágra mered a kisfilm láttán, amelyen egészen közelről látszik a havon lépdelő, kékben-barnában, mellén pedig zöldes fémfényben pompázó, vörös felső szemhéjú madár. Egy darabig gyönyörködöm benne, aztán a vadőr kikapcsolja a kamerát, és sokatmondóan magasba emeli mutatóujját: – Végig egy helyben ültem egy fenyő tövében, amíg te összevissza járkáltál és hangoskodtál. Mondtam, hogy maradj nyugton. Gyerekkorunkban alig tudunk megtanulni beszélni. Felnőttkorunkban alig tudunk megtanulni hallgatni. Továbbra sem tanultad meg a csendet, a nyugalmat és a türelmet. A te siketfajdod erősen várat magára…

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. július 28., 08:27
2021. augusztus 03., 08:33