A völgyben az idő is lassabban jár, mint máshol.
A vándorról nem is beszélve.
Beletelik némi időbe, amíg a láb kiismeri magát a völgy árkai, füvei, ösvényei közt. A városi léptek ritmusa kiszámítható, akárcsak a város ideje. Menetrendekből, zárórákból, munkaidőből, programokból, késésekből és kiszámított üresjáratokból tevődik össze a városi idő. Mindenhez perc és cél rendelődik, és az aszfalt simasága. A völgy kócosabb ideje lankákból, kaptatókból, ligetekből áll össze, és mind a maga mértéke szerint telik: így a völgyben megtett utak is nekiiramodások, meglassulások, kerülők és eltűnődések ideje: sem nem célszerű, sem nem célirányos. Az idő itt nem halad, inkább bóklászik. Ezért nem is tud „lejárni” soha a völgy ideje.
Amint a vándor lépte a völgy hepehupás, egyenetlen földjére ér, és lábával megérzi a völgy idejét, tüstént megérti, hogy kimért járásával vagy akár csak két, tökéletesen egyforma lépéssel itt az orra bukást kockáztatná. A lépcsősorok, járdák, peronok és a rajtuk minden egyes percben átáramló tömeg hol szaporább, hol vontatottabb, de okvetlen egyenletes haladást kíván. Gördülékeny forgalmat és hozzá gördülékeny időt. Más szóval a kerekek idejét – járjanak azok utakon vagy fogaskerékként a gépek belsejében. A völgy sokáig csak hírből ismerte a kerekek idejét. És ha elő is fordul manapság, hogy a külső idő a völgybe téved, akkor is inkább a peremén halad el egy-egy ormótlan jármű képében; a föld itt még nem idomult a kerekekhez, nem hódolt be a szabályos haladásnak, amely, úgymond, feltétlen előre visz. A naptárak visszafordíthatatlan ideje nem hagyott rajta nyomot. A völgy ideje az órák számlapjánál is inkább körkörös idő.
Az árkok, zsombékok, göröngyök világa még nem őriz keréknyomokat, de őrzi az erre tévedők lábnyomát: a könnyű léptű őzekét, a nesztelenül osonó rókák, szuszogó sünök, ormótlan vadkanok nyomát, meg a gyorsan tovaröppenő madarakét; őrzi és magába fogadja őket. És olykor egy-egy hűségesebb emberét, ha gyakran jár erre: szőlősgazdáét, vadászét, régebben pásztorét vagy betyárét. A völgy rájuk is emlékezik. Lépteik észrevétlen simulnak a völgy idejébe, otthonossá és felismerhetetlenné válnak benne, mint a tavak hallgatag medrében az azt tápláló megszámlálhatatlan apró ér és patak vize.
A tavak hallgatása patakok fecsegéséből tevődik össze, erre nem árt emlékezni.
A nagy hallgatást források közlékenysége teszi lehetővé.
Messze, a dombok mögött a tó vize világít, akár egy földre hullt égszilánk, amelyet elfelejtettek felsöpörni, miután a mennyek tükre összetört. Valójában a tó vizét csak a völgy szájától látni, arról a kiszögellésről, ahol mindezt írom. Mégis tudom, hogy a völgy mégiscsak valami távoli, rejtélyes viszonyban áll a tóval, amely körül e percben is emberek nyüzsögnek számolatlanul abban a reményben, hogy a vízben valahogy leoldódik róluk az életükre kattant időbilincs. Átmenetileg legalábbis. Látszatra semmiféle kapcsolat nincs az idefönt csöndje és az odalenti zsibvásár között, de nem egészen így áll a helyzet. A völgy felső részén, ahol a füveket és ligeteket felváltja az erdő – valóságos vadon – akad egy forrás, amit a környékbeliek Börtön-kút néven ismernek.
A völgy elbeszélését valójában ezzel a forrással kellett volna kezdeni.
*
A völgy felső harmadában a kaszálót és ligeteket előbb a sás és a füzek váltják fel, majd ahogy a kaptató meredekebbre vált, az erdő sűrűje. A füzek két kisebbfajta, mocsaras vízgyűjtőt fognak közre. Aszály van már hosszú hetek óta, a környékbéli sédekben és patakmedrekben elvétve látni vizet, de itt ruganyos a talaj, cuppognak a léptek. Feljebb már valódi vízfolyás is bujkál a kövek közt, nedvesen csillognak a frissen dagasztott sárban mélyen ülő szarvas- és vaddisznónyomok. A sár és a kövek a Börtön-kút felé igazítanak útba: azt hallottam, azért nevezik így, mert a vize „be van börtönözve”: megindul ugyan a völgy felé, de aztán a füzesen túl nyoma vész, csak a nyúlánk, egészséges diófák, meg az alattuk soha ki nem száradó fű sejteti jelenlétét. Ez a kút itatja a völgyet titkosan, fáradhatatlanul, hogy aztán a dombok túloldalán előbújjon a gyökerek közül, és a közeli falu patakjával egyesülve folytassa útját a tó felé. Állítólag a két patak vize így, együttes erővel forgatja az örvényesi vízimolnár malomkerekét.
*
Már egy kerek napja ültem itt, és próbáltam elmondani a völgyet, hiába. Nincs mit írni, gondoltam magamban. De azért írtam, ilyen a rossz megszokás, ha akad papírlap és írószerszám, továbbá akármennyi idő, akkor írni kell. A völgynek pedig bőségesen van ideje, és ahogy mondtam, mindjárt többféle is: lehet válogatni belőlük. Én nem tudom, hogy van ez, de a egyetlen itteni napból mintha számtalan, völgyön túli nap telne ki. Volt tehát idő is, papír is, toll meg ceruza is, és volt fény: hosszú nyárközépi napok követték egymást, este kilencig gyöngyházszínű volt az ég. Mindhiába. Írtam szorgalmasan-tehetetlenül, reggel a kiszögellésen egy cseresznyefa árnyékában, ahonnan a tóra látni, délben a terebélyes tölgy alatti asztalon, este meg gyertyafénynél az öreg présház szobájában, míg kint a tücskök versenyt ciripeltek egymással – próbáltam elmondani a völgyet, a földre hullt cseresznyemúmiákon nyalakodó fekete lepkéket, az égboltot, mely fénylő cintányérként rezgett a hőségben gubbasztó dombok felett, próbáltam elmondani a pince hűvösében, hordók celláiban zsolozsmát mormoló bort, de hiába. Mindenki ismeri a hiábavalóságnak ezt az érzését, aki valaha írásra adta a fejét: hogy a szavak ott sorakoznak ugyan a papíron, de nem szólalnak meg. A beszéd építőkövei helyén likak maradnak. Isten tudja, min múlik. Írtam, és a szavak üresen koppantak a papíron.
*
Alighanem a rossz végéről fogtam a dolognak, gondoltam. Ahelyett, hogy mindenáron el akarnám mondani a völgyet, hagynom kellene, hogy a völgy mondja el önmagát, ha akarja. Én meg csak ülnék és jegyzetelnék, mint viasztábláikra az antik rétorok famulusai. Erre jutottam az egy kerek nap végén, a kolbászillatú félhomályban. A présház fölső traktusában ugyanis, ahol az egyetlen szobában az ágy meg az asztal állt (az asztal nagyobb társaságokra, az ágy pedig rövidebb tartózkodásokra és tartózkodókra méretezve), a nyitott tűzhely melletti gerendán függve – akárcsak Villon és mihaszna társai – kolbászok és szalonnák izzadták át a hosszú nyarat. A gazda jóakaratából szabadon rájuk járhattam, ezért találomra leakasztottam egyet, így kenyérrel és hűs üvegben szalmaszínű borral felvértezve ülhettem ki a megenyhült éjszakába, a tölgyleveleken át hunyorgó Tejút alá, a dolgot meglatolni.
Messzire ugyan nem jutottam.
Az első falat és az első korty után mindjárt így szóltam magamhoz: nagyképűség.
A második falat és második – immár hosszabb – korty így szólt hozzám: önhittség.
Sejtettem, a harmadik falat kolbász és a harmadik korty rizling miben fognak megegyezni egymás közt, és úgy is lett: hübrisz – vonták le a következtetést. Ez még a nagyképűségnél és önhittségnél is súlyosabb ítélet, kérdezze csak meg bárki Oidipuszt. Gyanítom, hogy a rizling volt felelős a mitológiai reminiszcenciáért, a kolbászról nem feltételeznék ilyen fokú éleslátást. Mert az önhittség csak az embert szégyeníti meg, de a hübrisz az isteneket sérti. Ez esetben nyilván a völgy apróbb isteneit. Akárhogy is, hogy jövök én ahhoz, hogy a völgy krónikásának állítsam be magam? Beavatottnak, aki a völgy beszédét tolmácsolni hivatott. Dehogyis hivatott. Maradjak csak szimpla szemtanú, ha ugyan képes vagyok rá.
A negyedik harapás zamata és a negyedik korty simasága győzött meg róla.
*
Akkor leírom szépen sorjában, mit beszél a völgy. Lajstrom ez, semmi más. Óvakodnék a völgy magánügyeibe avatkozni.
Diófákat mond és bütykös ágú, hajlott derekú cseresznyefákat. Kaszára érett füvet. Egy-egy csenevészebb almafát, melyeken savas, öklömnyi almák teremnek. Zizegő, illatos gazokat.
A völgy szelíden lejt déli-délkeleti irányba. Ez megtetszhetett az embereknek, és beszédbe elegyedtek a völggyel. Az emberek szőlőt mondtak és fügét, újabban egy-egy csokorra való levendulát. De csak óvatosan és tisztelettudóan mondták ezeket, jobbára a völgy peremén, így a szőlősorok a távolban kéklő vizet nézik, és süttetik magukat a nappal.
Szőlő – ez tetszhetett a völgynek, mert befogadta az ültetvényeket az erdő alá, és ami fő: ölébe fogadta a bort. Engedte, hogy az emberek egypár kisebb pinceházat is hozzátegyenek a mondandójukhoz, mert a völgynek is meglehet a maga logikája, és beláthatta, hogy ez bizony így logikus. A pince: az anyaméh, ahonnan bor születik. Nem valami hodályokra kell gondolni persze, a hodályokban sorakozó részvétlen fémtartályokkal: a legnagyobb présház a felső fertályon mindössze pár lépés széles és háromszor annyi lépés hosszú. Abban az évben épült, amikor megszületett Budapest, és meghalt Vidróczki, a duhaj betyár, akin, úgy mondták, nem fog a golyó. Azonban mégis. Ezenkívül csak egy kisebb pince áll a völgyben valamivel lejjebb: arról sokáig senki nem is tudott, úgy benőtték a bokrok meg a cserje. Mióta a völgynek ismét gazdája van, aki szőlőt mond és bort gondol, továbbá nem hagyja, hogy a völgy elvadulva tüskét, bozótot, dudvát fecsegjen, mint valami eszelős – viszont hagyja, hogy megdézsmáljam a kolbászfürtöket a gerendáról –, nos, azóta az ember és a völgy szépen beszélgetnek egymással: mindegyik hagyja a másiknak, hogy a maga mondandója végére érjen. Hosszú párbeszéd, a hallgatás hordalékán. Ha este nyugovóra térek odafent, arra gondolok, hogy alattam boldog viselősségben régi nyarak álmodják éppen borrá magukat.
*
Már a legelső napon kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy én is, mint úgyszólván mindenki, a dolgaimban folytatódnom. Ha kapcsolatom megszakad velük, valamelyest az én folytonosságom is megszakad. Lelkemet a dolgaimban és tevékenységeimben tartom letétben – pedig tudom, hogy ez a fajta letét a lehető legrosszabb opció.
Dicséretes önmérsékletet tanúsítva mindösszesen két kisebb könyvet hoztam el magammal. Az önmérsékletet hosszas tipródás előzte meg. A kettő kompromisszumának eredményeképp a táskámban Bizánci Leontiosz értekezése lapult az isteni testről, meg egy verseskötet. Magam előtt is rejtély, miért éppen ez a kettő. Amikor még Pesten a messzi völgyre gondoltam, úgy képzeltem, ez a két, szemérmesen kézbe simuló könyv meghitt útitársam lehet majd a dombokat járva. Ám abban a pillanatban, ahogy lábam megérezte a völgy saját, nagyon is közvetlen idejét, már tudtam, hogy a bizánci teológus a táskában marad. Úgy is lett: ezt a távolságot nem ismeri a völgy, és túlontúl indiszkrét lett volna egy kilencedik századi keresztény filozófus szavait ráerőltetni az itteni, egészen más anyagból szőtt csöndre. Beleszőni pedig semmiképp sem sikerülhetett. Egyúttal pedig azt is éreztem, hogy folytonosságom megszakad – a gondolatok közül, amiket a városban kezdtem gondolni, itt úgy látszik, egyik sem folytatható. Nem törődtem a fölfeslő anyaggal: hagytam, hogy a gondolatok rongyait szanaszét vigye a szél. Még örültem is, hogy a megszokott dolgok nem fércelnek össze. Hátha a szakadásokon át találkozunk megint: a világ meg én.
A költőt is csak inkább a shiráztőkék fölötti kiszögellésen olvasgattam: ez a dombhát a völgy déli határát jelenti. Szelíden-tapintatosan kanyarognak a dűlőutak a völgy körül, elkerülik a csöndjét, és az egyetlen út, amely elmerészkedik a présházig, éppen itt halad át. Megkerül egy ajtóval ellátott buckát – valamikor pince volt –, és a vén présház körül hurkot vetve önmagába tér – egy füst alatt kifelé is utat mutatva annak, akit eddig befelé vezetett. A bucka ajtaja előtt siheder diófa és egy terebélyes fügebokor ágai fonódnak egymásba. Csak itt vettem elő a verseskönyvet, félig magyar, félig olasz költő művét: talán a fügefa biztatására.
„Egy dió héját is kunyhómul elfogadnám.
Hasamat harmatcseppel tölteném.
De száraz viaszként repedez a föld…”
Igen, gondoltam. Ezt a hangot a völgy is ismeri. Nem csak a fügebokor meg a siheder diófa.
„Üres bogyó-tok vagyok, mit sodor az eső,
és ág zsenge rügye vagyok,
gabona sovány szára…”
Az olasz–magyar költőt mintha elfelejtették volna – pedig nem is halt meg annyira régen, hogy az idővel jogosan meg lehetne indokolni a feledést. Talán nem volt nagy költő, de költő volt: és ez manapság már magában is méltánylandó. Pusztán azért, mert ama „nélkülözhetetlen fölösleg” szószólója, ami Rilke szerint is a költészet definíciója.
„Halld, bevégzett szívem:
erősödik a dobok moraja.
Énekes vérű lányok
a titkos forráshoz szállnak.”
A „bevégzett szív”. A huszadik század második felében ilyen klasszikus hangon megszólalni roppant időszerűtlen dolog. A völgyben megszólaltatni ezt a hangot roppant időszerű.
„Tégy holnap poharat
az asztal végire, hol a szolgák isznak.
Töltsd meg napszínű borral,
s hallgass meg, testvér: amikor leszáll
az este, napnak engesztelése,
emeld a poharad vesztes társadra,
kit a csalárd nap elűzött.”
Sokatmondó, hogy a szerzőnek még magyar nyelvű Wikipédia-oldala sincsen. Ez mostanság a felejtés indikátora: igaz, hogy csak egy bizonyos fajta feledésé. Mert sokszor nem az emberek emlékeznek egy költőre, hanem a nyelv emlékszik rá.
„Boldog, ki szelíd gondolatokban
használja kiterjedt élete kincseit.
Boldog, ki érti a lemondást,
ifjúság tüze többé nem emészti.
Boldog, ki megáll, hangtalan tekint,
s az este örömét ízleli.”
Klasszikus húrokon játszik, magyarul, mediterrán dallamot. Ezért ismerős ez a völgynek: mert szavai rokonok a távolban derengő vízzel, és delelő nap alatti kabócák kórusával. Szőlőtőkék előttem, fügeillat mögöttem, gerincoszlopom hajszálpontosan a mindenség tengelyében. Ezzel a névvel hogyan is lehetne másmilyen verseket írni?
Santarcangeli.
*
Az apokaliptikus vándorok egy-két évvel ezelőtt bukkantak fel. Szerencsére nem itt, hanem a dombháton túli fennsíkon vertek tanyát. Jurtákban laknak, és hisznek az új életben, amely jurtákban és közös célokban manifesztálódik. Az új élet, amelyről fenntartható szavakban beszélnek, innen lentről nézvést alighanem egészen másmilyennek látszik, mint odafentről. Ami onnan, megfelelő távlatból hitelesnek, eszményinek, ha nem egyenesen idillinek tűnik, az a völgy alulnézeti perspektívájából menthetetlenül idegen. Mintha egy másik dialektusban, elvont fogalmakkal magyaráznák a földnek azt a békét, amelyet különben a föld igen jól ismer.
Belegondolva természetes is, hogy az apokaliptikus menekültek megtalálták maguknak ezt a helyet. Megjelentek a hegytetőn és ott közösséget alapítottak, ahogyan azt el is várja tőlük az ember. A régi római polgárok, ha az adóterhek elviselhetetlenné, a társadalmi kiegyezés pedig kivihetetlenné vált, fogták magukat, és kivonultak a Város falain kívülre, rendesen az Aventiusra, ahol is új, mételyezetlen közösséget alapítottak: ez volt a secessio. A mételyt persze magukkal vitték az inaikban, ösztöneikben, a megélhetés örve alatt, ezért darab idő múltán az új közösség épp annyira szuvas lett, mint a régi, és az egészet kezdhették elölről – de annyi baj legyen: a szekvencia, akár egy zeneműben, tetszés szerint ismételhető, újrázható, míg van hová kivonulni. Manapság azonban már akut helyszűke lépett fel, minden talpalatnyi secessiós lehetőséget becsülni kell. Tehát a kivonulók kivonultak, megtelepedtek a domb mögött, és tüstént hirdetni kezdték magukat az interneten, hogy a kivonulás eszméje hivatalossá, valamint rentábilissá váljon. Ezzel a mozdulattal persze bizonyos értelemben tüstént vissza is illeszkedtek abba a közegbe, melyet elhagyni törekedtek, de a változás lemondásokat követel – adott esetben akár lemondást a lemondásról is. Nincs a hangomban, amikor ezt írom, semmi malícia – minden új életet reménytelenül tisztelek, csak már számos kivonulást néztem végig, és nem vagyok egészen biztos benne, hogy az ilyesminek alapvetően a helyváltoztatáshoz lenne köze. Sőt, van olyan érzésem, hogy már minden út, ösvény, csapás valamelyest ki van taposva, kivéve azt, amelyen járnunk kellene. Mindamellett értem, hogy bárminemű úton lét százszorta jobb, mint a helyben-toporgás.
Felülnézetből tehát, az ideák fennsíkmagasából szemlélve ez egy legitim, mi több, útmutató kísérlet, megszívlelendő példa. Alulnézetből hamar kiderült, hogy a fennsíkon nincs víz. Mondjuk az itt élőket is meg lehetett volna kérdezni előbb, mert ők tudták. Amiként azt is, hogy kútfúrással sem igen érdemes próbálkozni, mert hiszen a völgy alján lévő egyetlen kútban is csak húsz méter mélyen találhatni vizet. Aszálykor még ott sem: a föld híven őrzi titkát, a nedvességet.
Akkor a kivonulók elhatározták, hogy megcsapolják a Börtön-kút vizét. Leeresztettek két búvárszivattyút, és a vizet elkezdték fölfelé szivattyúzni, amerre magától nem ment volna. Ezen a ponton formálódott némi feszültség a völgy és a fennsík, a megőrzés és újrakezdés világa között: az utak érdekei csaptak össze az úttalannal. Egész pontosan az történt, hogy a völgy jelenlegi gazdája – talán nem is gazdája, csak gondviselője – szépen fölszedte a búvárszivattyúkat a kútból, és elmagyarázta – a magyarázat higgadt hangneméért nem kezeskedem –, hogy a forrás egy egész völgyet táplál, és mindent, ami abban él: mindent, ami a környéken gyökereit a földbe vagy nyomait a föld színére helyezi – az örvényesi vízimolnár malmának ósdi kerekéről nem is beszélve, mert az már csak távoli adalék. Az apokaliptikus vándorok ebben a kérdésben belátták a völgy igazát: ami azt illeti, nem is nagyon tehettek egyebet.
Az általános igazság és az egyedi igazságok találkozása rendszerint nem felhőtlen. Az univerzálisnak csak egyetlenegyszer sikerült maradéktalanul megtestesülni a partikulárisban, de félő, sohasem fogom megtudni, pontosan miként, mert Bizánci Leontiosz értekezését az isteni testről végül egyszer sem nyitottam ki.
*
Hosszúkat lép az alkony a völgyben.
Ráérősen szedelőzködik a nap.
Először az égbolt fehér izzása kopik meg, fátyolossá szelídül, szinte hallani, hogy fellélegeznek körben a dombok. A napsugarak bújócskázni kezdenek a fák között. Aztán az este kilép az erdőből, ahol nap közben, talán épp a Börtön-kút félhomályában pihent, kilép, és megkezdi útját lefelé. Útközben begyűjti a színeket, elsimítja a tó tükrét, a boglyas hajába tapadt csillagokat egyenként szabadon engedi: csak a learatott búzaföldek helyén maradt tarlók világítanak még, mint szétterített vitorlák, az alkonyatban.
A dűlőút keskeny szalagját, mely idáig vezetett, komótosan felgombolyítja, és tarisznyájába rejti az éjjel.
