Ewa mindig alaposan tisztálkodott. Ezzel is ment az idő, és tényleg jólesett kimosnia magából az előző éjszakát. Azt játszották, hogy Ewa, ahogy az egy Évához illik a paradicsomban, anyaszülten sétál a szobában, és ügyet sem vet az őt bámuló Ádámra. Aztán Éva álmos lesz, és lehajtja fejét a férfi ölébe, és innen aztán jöhet a kígyó, az almák harapdálása, és más ismert elemek. Ewa szerint a férfiaknak nincs fantáziájuk. Már nem is számolja, hányadszor zajlanak ugyanígy az esték. Ez persze nem olyan rossz, mintha nem jönne senki, és ahelyett, ahogy ma hajnalban is, szitkozódva, rugdosódva elűznék a paradicsomból, be sem mehet oda. Ezt itt szigorúan veszik. Korábban el sem tudta képzelni, hogy a szerelem nem mindig szexi. Már annyi férfit látott így ebben a szobában, de egyikről sem jutott eszébe, hogy szeretni lehetne vagy legalább megkívánni. Az emberek megcsúnyulnak közben, unalmasak lesznek, kiszámíthatók. Olykor azon gondolkodott, hogy ő is megcsúnyult-e már. A múltkor egy kövérkés Ádám harisnyát húzott Ewa fejére, de nem látszott tőle boldognak, bármennyire is röhögött. Megfordult a fejében, hogy a férfi csak nagyon buta, amiért elhiteti magával, hogy Ewa egy bankrabló, akit ő épp most fogott el, s meztelenül büntet. Eszébe jutott, hogy talán ennek a férfinak a világa ennél a harisnyánál – ami épp szorítja a nyakát és a fejét – is szűkebb, és csak azért vinnyog és hörög, mert olyasmi szorítja, amin nem tud lazítani. Talán egy olyan érzés, aminek nincs is neve. És aminek nincs neve, az ellen nem lehet küzdeni. Ezért szenvednek az ilyen emberek örömükben is. Nevetett magában, mert rájött, hogy meg sem tudja számolni, mi mindennek nem tudja a nevét. Még a butaság sem mérhető, nemhogy a szépség. Ewa ismerte a méreteit, annyiszor mérték meg, és mondták el neki, de sem a kilók, sem a centik, sem a feszesség nem állt össze a fejében szépséggé. Otthon senki sem mondta neki, hogy mérni lehet a szépséget – vagy a szerelmet. De otthon nem is mondtak el neki dolgokat. Erre már csak Firenzében jött rá. A maga részéről már azt is furcsának találta, hogy valaki ezeknek a „játékoknak” örülni tud, és, hogy egyáltalán bárki is akarja azokat. Elgondolkodott, hogy az emberek mért nem az örömöt keresik, a gyönyört, az élvezetet, és miért érik be ennél kevesebbel. De már mindent magára vett, és beültették az autóba, ami a térre vitte, a templom elé.
Amikor nem figyelték, ő is bement néha a templomba, látta, hogy mindenki bolondul a meztelenségért. Mindenhonnan jött turisták csodálták a freskókat, a szobrokat, az oltárképeket. Ewa észrevette, hogy az egyiken épp azt ábrázolták, amit tegnap éjjel játszottak: pucér emberpár menekül a paradicsomból. Azt találgatta, hogy vajon hány éjjel és hány szobában játsszák ezt az emberek. Ahogy visszaemlékezett, ők nem meztelenül menekültek otthonról, a boldogság kertjéből, a kert fájának árnyékában is volt rajtuk ruha, a napon pedig máshogy nem is lehetett volna kibírni. Touba nagyon meleg, de Touba nagyon messze van ide. Amikor megérkezett, ahogy a turisták milliói, csak ámuldozott a csodákon, a tereken, a templomokon, a képeken. Annyiszor hallotta itt a Santa Maria Novella előtt állva, hogy Lippi, Ghirlandaio, Brunelleschi, Donatello, Bronzino, Masaccio, hogy egy ideig azt hitte, ők a helyi focicsapat sztárjai. Mert azt hamar megtanulta, hogy itt nagyon sok a csapat, és nagyon sok a sztár. Szeretik az emberek, ha együtt örülhetnek másokkal. Sokáig hitte, hogy ez olyan, mint amiről odahaza Amadou Bamba beszélt: fegyverek nélküli harc, amelynek célja, hogy közelebb kerüljünk Istenhez. Persze Bamba szerint ezt a harcot tanulással, elmélyüléssel, békésen, elsősorban önmagunk és a világ kihívásaival szemben kell vívnunk. Ewa nem tudta, hogy hány öngólt rúgnak az emberek a pályákon vagy otthon, de azt látta, hogy a templomban és körülötte ugyanolyan izgatottak, mint a pálya szélén, a lelátókon, és alig várják a bebocsáttatást egy komolyabb sorban állás után. Pont, mint a legelső Ádám, nem a tegnapi, nem is a kövér, hanem az a régi, amikor hirtelen, mintegy gólörömben, ordítva rávetette magát, miután egy pofonnal a földre küldte. Ez csak azért nem fájt Ewának, mert a pofon nem pontosan az arcán érte, az esést pedig felfogta a finom, fekete-vörös, lágy szövésű szőnyeg, amit emiatt tettek a szobába.
Sajnos a tegnapi Ádám gumi nélkül volt boldog, így különösen jólesett indulás előtt a reggeli fürdés. Majdnem elfelejtette telepakolni emiatt a kis fonott kosárkáját, a kis színes fonott karkötőkkel, nyakláncokkal, csecsebecsékkel. De ezt ma nem vették észre. Hiába az a dolguk, hogy figyeljenek rá, őrizzék, irányítsák, nekik is vannak lazább napjaik. Nemrég három napig rejtegetett egy néma Ádámot a szobában, aki Toubából jött, és őt sem vették észre. Az pedig csak ült mereven a szekrényben, béna pózban, előre hajolva, lábán ülve, lógó orral, a szőnyegen, amit magához vett erre a pár napra. Erről Ewának a marabu jutott eszébe. Ez a marabu azonban nem ért hozzá, meg sem próbálta megérinteni. Ült csendben, némán, a rejtekhelyén, ahogy Touba Szenegálban, még az sem biztos, hogy figyelt vagy leskelődött. Ewa egy pillanatig sem érezte magán a tekintetét, pedig lett volna mit bámulni, mert azokban a napokban is sokan jöttek hozzá. Ewát mindig is érdekelte, hogy a marabu hogyan képes előre hajlítani a lábait, s nem maga alá húzni, amikor leül, mert erre az ember nem képes. De hiába hozta fel bárkinek is a témát, az senkit sem érdekelt. Amikor a marabu elment, Ewa elszomorodott, mintha hirtelen egyedül maradt volna, pedig csak a kockázat szűnt meg, hogy lebukhatnak. Mert azt nem szabad, hogy egyetlen Ádámmal is boldog legyen, akkor sem, ha az még csak rá sem néz.
Ewa nem tudta, hogy szomorú. Akkor sem, amikor a turistákhoz lépett a templom előtt. Az lett neki gyanús, hogy szeretettel néztek rá. Még kérdezgették is, amit eddig szinte senki sem tett. Néha megfordult a fejében, hogy ha meztelenül árulná portékáit, akkor talán jobban odafigyelnének rá, valahogy úgy, mint Évára a freskókon. Ilyenkor nevetett magában, mert elképzelte, hogy milyen volna, ha az Ádámok is ugyanezt tennék, és az idegenvezetők egymásnak mutogatnák az embereket, ahogy addig Lippi és a többiek képeit. A megelevenedett freskók szereplői pedig megpróbálnának elbújni a bámészkodók mögé, úgy valóságosan, nem csak képzeletben, mint amikor a templom falára meredve próbálták elképzelni, milyen is lehet megélni, amit látnak. Persze tudta, hogy ez lehetetlen, Firenze nagyon északon van ehhez. A turisták néztek egymásra, aztán Ewára, és mindig volt egy újabb kérdésük. Mondták neki, hogy meglepte őket, olyan hirtelen termett ott, nem is tudják, honnan került oda. Az egyik, mert kedves akart lenni, azt mondta, hogy olyan, mintha egy fa mögül lépett volna ki, de olyan fa mögül, amely jelzi az Isten közelségét, és aminek a paradicsomban a helye. Ewa tudta, hogy a fa neve Touba, mint a szülőhelyéé. Ő tényleg onnan jött, de azt is gondolta, hogy az Isten nem gonosz, a paradicsomból csak egy másik paradicsomba űzi az embereket, amikor azok rosszak. Semmiképp sem űzi őket elkárhozott helyre, ahol boldogtalanok lesznek. Ezért Ewa azt mondta nekik, hogy Budapest biztosan szép város, és jó hely Magyarország. Azt persze nem értette, hogy mit mondanak ekkor egymásnak, de azt érezte, hogy nem tudják eldönteni, igazat mondott-e nekik, amikor a tegnapot, az Ádámokat, és mindezt elmesélte, vagy csak ennyire profin akarja eladni a karkötőit. Úgy érezte, amikor kezébe nyomták a pénzüket, hogy nem a karkötőt vették meg tőle, csak azt döntötték el, hogy mennyit ér nekik a hit, egyáltalán mennyit ér hinni. És azt, hogy mernek-e önmagukra fogadni. Talán ez a legnagyobb harc tanának lényege. És amikor erre gondolt, Ewa hitte, hogy Amadou Bamba büszke lenne rá.
Miután Ewa eltűnt a tömegben, a turisták továbbindultak. Az egyik sarkon belebotlottak egy koldusnak vagy zarándoknak tűnő emberbe, aki olyan pózban feküdt, amilyenben embert még nem láttak addig. És aki rájuk sem nézve, kérés nélkül adott nekik egy kis fekete-vörös, lágy szövésű szőnyeget. Ewának aznap éjjel fájt, ami addig nem, és a földön fekve még jobban sajnálta, hogy a marabu elment, mert a marabu otthon tanítót jelent, olyan embert, aki megmutatja, hogyan érdemes élni. Még sokáig beszélgettek Ewáról, aztán változott a téma. Az egyik azt kérdezte, hogy miért is Firenzébe jöttek, hiszen eredetileg Marseille volt a terv. Erre a másik azt mondta, hogy azért, mert mindig is azt gondolta, hogy Firenze barátságos, kulturált, finom város, tele jó emberekkel, míg Marseille durva hely, ahol mindig verekednek vagy lövöldöznek az utcán – és bántják a szelídeket.
