– Mi az a jel?
– Hol?
– A homlokodon. Rossz ómen.
Máté elhúzza magas homloka közepén az ujját, rózsaszín ragacsos folt kerül a kezére.
– Neked minden rossz ómen. Ez Juli rúzsa.
Barátja keresztbe fonta a karját.
– Nem is jó jel az exed rúzsával menni az első randidra. Máshol nincs rajtad folt?
Máté kuncog a felvetésen. Jó lett volna még egy forró búcsú, a harmadik, de Julcsi ezúttal a férjének fogadott hűséget.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Ő elmosolyodik, kezét könnyedén Máté kézfejére ejti.
– Figyelsz te rám?
– A szépséged megigézett – bókol Máté. Válaszul a vörös ajkak mögül fehér gyöngyfogsor villan. A nő közel hajol hozzá az asztal fölött, bőréből bódító liliomillat árad.
– Kihagyjuk a desszertet?
Máté nem számít ilyen gyors beleegyezésre, pincérért int.
– Csak ha szeretnéd – teszi hozzá mohóságát leplezve. A homloka közepén Julcsi rúzsának helye bizsereg. Az a kellemetlen érzése támad, mintha még mindig ott lenne a nyoma. Könnyedén megdörzsöli a helyét és az asztal alatt ellenőrzi a tenyerét, ám az tiszta. Julcsi nem adta magát könnyen. Igazság szerint még egy nővel sem találkozott, aki ilyen könnyedén kihagyja a desszertet. Felmerül benne az átverés gyanúja. Lehet, hogy a nő egy hivatásos, akit a barátai béreltek fel a megtréfálására. Vagy az ellenségei. Felsegíti a nőre a bundáját. Odakint a vizes beton feketeségben táncoló sárga fények közé lépnek. Máté úgy érzi, mintha egy lenne közülük, egy pont a végtelen lehetőségek univerzumában. Taxiért int, ám partnere a karjába karolva megakasztja a mozdulatot.
– Sétáljunk, nem lakom messze – búgja. Az utcai világításnál olyan sápadt, akár egy porcelánbaba. Máté beleszédül a bőréből áradó liliomillatba. Ez a nő kész csábítás, hihetetlen, ahogy egymásba futottak. Egy áruházban ejtette el a mobilját, mint egy romantikus filmben. De ki játszana vele ilyen tréfát? A Jani barátnője csak egy diszkóbaleset volt. Előbb találkoztak, később derült ki számára, hogy egyetemi osztálytársa menyasszonyáról van szó. Valószínűleg Bea nem volt annyira ostoba, hogy beszámoljon az egyszeri afférjukról.
A Lánchíd felé tartanak, a nő meleg illata beburkolja Mátét. Belélegzi, izmai elernyednek. Ha tréfa is, élvezetesnek ígérkezik. Egymásba karolva andalognak a hídon, autók sem járnak mellettük, csak sirályok rikoltanak fel a lámpások között. Figyelmeztető vijjogásukra Máté éppúgy nem hallgat, mint a fényszennyezést kifogásoló aktivistákra. Sötétben hogyan is szórakoztathatná partnerét a város éjszakai látképével? Ő megcirógatja a kézfejét, vérvörös köröm karcolja Máté bőrét. Beleborzong. Lehet, hogy Zsanett barátja a felbujtó. Na igen, a főnöke barátnőjét nem volt okos dolog meghúzni, de annyira élvezték! A kopaszodásnak induló férfi épp élete legnagyobb beszédét tartotta, amikor Zsanett kacagva omlott Máté karjaiba a nászágyukban. Jó kis délután volt. Máté arcára mosolyt csal az emlék.
Víz csobban.
Máté áthajol a korláton. Odalenn fekete a Duna, a mozdulatlan felszínen jól kivehető a saját képmása. Aztán a kép démonian kifacsarodik, ahogy a sodrás megtörik a híd lábán. Máté megrázza a fejét. Csak képzelődik.
– Mit láttál? – kérdezi a nő.
– Semmit.
Víz csobban.
Máté odakapja a fejét. A sötétségből hófehér ruhában kirajzolódik Bea alakja. Szemrehányón mered rá, haja könnyedén lebeg a mozdulatlan vízen. Máté szíve rémülten dobban. Elhátrálna a korláttól, ám valami nem hagyja. A nő odaszegezi a karjával, miközben édes lehelete ismét burokba vonja őket.
– Nézd meg jól.
Máté megigézve bámul a mélybe. Tudja, a Duna mennyire sebes folyású, most mégis oly mozdulatlan, mint egy sekély tó. A város fényei sorra testesülnek meg benne, a sárga foltok életre kelnek a mélyben és egymás után lebegnek a felszínre. A gimis szöszi, az egyetemi hódításai, majd Zsanett, az édes Zsanett. Megannyi élet, akikkel összekapcsolódott, akikkel keresztezték egymás útját. Vajon tényleg nem tudták meg a férjek? A feleségek nem vallották be? A férjek nem sejtették? Vagy csak mindenki játszotta a maga szerepét? Ha igen, Mátéra milyen szerep jut?
Hátrálna, de a liliomillatú nő nem engedi. Keze a kezét tartja, hideg, akár a hídkorlát. Jó volna elengedni, megszabadulni ettől a borzongástól. Az életek, amelyek pillanatnyi meleget nyújtottak, már mind lent keringenek, egymásba kapaszkodva nevetnek és hívják, mint körtáncot járó lányok a majálison. Máté lenéz, majd a nőre.
– Jó volna érezni a melegüket, igaz? – kérdezi az édes hang. Fehér lehelete ködpárába vonja az arcát. Máté már nem tudja kivenni a vonásait. Lehetne akár Zsanett, Bea vagy Julcsi is.
– Nem kell egyedül menned.
A nő a kezére simítja a kezét, hideg, csontos ujjaik összekulcsolódnak.
Víz csobban.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.