– Mi az a jel?
– Hol?
– A homlokodon. Rossz ómen.
Máté elhúzza magas homloka közepén az ujját, rózsaszín ragacsos folt kerül a kezére.
– Neked minden rossz ómen. Ez Juli rúzsa.
Barátja keresztbe fonta a karját.
– Nem is jó jel az exed rúzsával menni az első randidra. Máshol nincs rajtad folt?
Máté kuncog a felvetésen. Jó lett volna még egy forró búcsú, a harmadik, de Julcsi ezúttal a férjének fogadott hűséget.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Ő elmosolyodik, kezét könnyedén Máté kézfejére ejti.
– Figyelsz te rám?
– A szépséged megigézett – bókol Máté. Válaszul a vörös ajkak mögül fehér gyöngyfogsor villan. A nő közel hajol hozzá az asztal fölött, bőréből bódító liliomillat árad.
– Kihagyjuk a desszertet?
Máté nem számít ilyen gyors beleegyezésre, pincérért int.
– Csak ha szeretnéd – teszi hozzá mohóságát leplezve. A homloka közepén Julcsi rúzsának helye bizsereg. Az a kellemetlen érzése támad, mintha még mindig ott lenne a nyoma. Könnyedén megdörzsöli a helyét és az asztal alatt ellenőrzi a tenyerét, ám az tiszta. Julcsi nem adta magát könnyen. Igazság szerint még egy nővel sem találkozott, aki ilyen könnyedén kihagyja a desszertet. Felmerül benne az átverés gyanúja. Lehet, hogy a nő egy hivatásos, akit a barátai béreltek fel a megtréfálására. Vagy az ellenségei. Felsegíti a nőre a bundáját. Odakint a vizes beton feketeségben táncoló sárga fények közé lépnek. Máté úgy érzi, mintha egy lenne közülük, egy pont a végtelen lehetőségek univerzumában. Taxiért int, ám partnere a karjába karolva megakasztja a mozdulatot.
– Sétáljunk, nem lakom messze – búgja. Az utcai világításnál olyan sápadt, akár egy porcelánbaba. Máté beleszédül a bőréből áradó liliomillatba. Ez a nő kész csábítás, hihetetlen, ahogy egymásba futottak. Egy áruházban ejtette el a mobilját, mint egy romantikus filmben. De ki játszana vele ilyen tréfát? A Jani barátnője csak egy diszkóbaleset volt. Előbb találkoztak, később derült ki számára, hogy egyetemi osztálytársa menyasszonyáról van szó. Valószínűleg Bea nem volt annyira ostoba, hogy beszámoljon az egyszeri afférjukról.
A Lánchíd felé tartanak, a nő meleg illata beburkolja Mátét. Belélegzi, izmai elernyednek. Ha tréfa is, élvezetesnek ígérkezik. Egymásba karolva andalognak a hídon, autók sem járnak mellettük, csak sirályok rikoltanak fel a lámpások között. Figyelmeztető vijjogásukra Máté éppúgy nem hallgat, mint a fényszennyezést kifogásoló aktivistákra. Sötétben hogyan is szórakoztathatná partnerét a város éjszakai látképével? Ő megcirógatja a kézfejét, vérvörös köröm karcolja Máté bőrét. Beleborzong. Lehet, hogy Zsanett barátja a felbujtó. Na igen, a főnöke barátnőjét nem volt okos dolog meghúzni, de annyira élvezték! A kopaszodásnak induló férfi épp élete legnagyobb beszédét tartotta, amikor Zsanett kacagva omlott Máté karjaiba a nászágyukban. Jó kis délután volt. Máté arcára mosolyt csal az emlék.
Víz csobban.
Máté áthajol a korláton. Odalenn fekete a Duna, a mozdulatlan felszínen jól kivehető a saját képmása. Aztán a kép démonian kifacsarodik, ahogy a sodrás megtörik a híd lábán. Máté megrázza a fejét. Csak képzelődik.
– Mit láttál? – kérdezi a nő.
– Semmit.
Víz csobban.
Máté odakapja a fejét. A sötétségből hófehér ruhában kirajzolódik Bea alakja. Szemrehányón mered rá, haja könnyedén lebeg a mozdulatlan vízen. Máté szíve rémülten dobban. Elhátrálna a korláttól, ám valami nem hagyja. A nő odaszegezi a karjával, miközben édes lehelete ismét burokba vonja őket.
– Nézd meg jól.
Máté megigézve bámul a mélybe. Tudja, a Duna mennyire sebes folyású, most mégis oly mozdulatlan, mint egy sekély tó. A város fényei sorra testesülnek meg benne, a sárga foltok életre kelnek a mélyben és egymás után lebegnek a felszínre. A gimis szöszi, az egyetemi hódításai, majd Zsanett, az édes Zsanett. Megannyi élet, akikkel összekapcsolódott, akikkel keresztezték egymás útját. Vajon tényleg nem tudták meg a férjek? A feleségek nem vallották be? A férjek nem sejtették? Vagy csak mindenki játszotta a maga szerepét? Ha igen, Mátéra milyen szerep jut?
Hátrálna, de a liliomillatú nő nem engedi. Keze a kezét tartja, hideg, akár a hídkorlát. Jó volna elengedni, megszabadulni ettől a borzongástól. Az életek, amelyek pillanatnyi meleget nyújtottak, már mind lent keringenek, egymásba kapaszkodva nevetnek és hívják, mint körtáncot járó lányok a majálison. Máté lenéz, majd a nőre.
– Jó volna érezni a melegüket, igaz? – kérdezi az édes hang. Fehér lehelete ködpárába vonja az arcát. Máté már nem tudja kivenni a vonásait. Lehetne akár Zsanett, Bea vagy Julcsi is.
– Nem kell egyedül menned.
A nő a kezére simítja a kezét, hideg, csontos ujjaik összekulcsolódnak.
Víz csobban.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.
Ádám végigmormogta a mise záróakkordját, miközben a templomi pad alatt e-mailekre válaszolgatott. Dopaminra éhezve cikázott az alkalmazások között, világító ablakok nyíltak meg és tűntek el előtte. Unatkozott. A szentlélek most sem jött el hozzá, Isten pedig ezen az estén is néma volt. Ettől függetlenül minden vasárnap ellátogatott a templomba. Minden alkalommal elismételte, hogy én vétkem, én vétkem (ezt természetesen háromszor, miközben a mellét verte), meghallgatta a misét, de azt is csak úgy, mintha egy prezentációt hallgatna az irodában.
A lépcsősor huszonvalahány fokának mintegy közepénél tartott, amikor hirtelen azt érezte, nem képes tovább kézben tartani a kávézaccal félig telt vödröt. Kicsúszik a kezéből, és a lépcsőkön végigcsúszva kiömlik belőle a sűrű fekete lé, elárasztva a lépcsőfokokat és a teraszt. Megfogódzott a vas lépcsőkorlátban, és maga elé bambult. Ilyen még nem történt vele. A házuk első emeletén lakó öreg házaspárnak számtalanszor levitte már a hetekig két vödörben gyűjtögetett kávézaccát, amely az eltelt időszakban rendszerint már szinte megkövesedett.