Lakatos Palit egész Nemeszsákvég ismerte. Kiváló mesterember hírében állt, ő készítette a legpontosabb, legmívesebb lakatokat.
– Egyszer még a királyi kincstárhoz is elhívták! – dicsekedett Rozi néni a sarokban álló kerek asztalka mellől a kis boltban várakozó vendégnek, mintha bizony az egész falu dicsősége lenne.
– Valóban? Meséljék el – kérte a vászoninges inaslegény.
– Mesélje el, Pali – unszolta a néni a mestert. A lakatos felnézett a szögre akasztott furcsán gabalyodó fémszálakra, majd legyintett.
– Úgy bizony – biccentett az ősz hajú néni jelentőségteljesen. Lesimította rakott szoknyáját, helyreigazította babos kendőjét, majd belekezdett a történetbe. – A hírek szerint a kincstárnok be akart menni a kincstárba megcsodálni a gyűjteményt, ám mielőtt kinyitotta volna az ajtót, őrök jöttek, mire ő úgy becsapta, hogy beletört a kulcs. A palotában senki emberfia nem tudta kinyitni a zárat. Csakhogy másnapra elő kellett készítenie a koronázási ékszereket. Ijedtében végül a komornyiktól kért segítséget, aki innen származott a palotába, így került a mi Palink is oda. Játszi könnyedséggel kinyitotta a zárat. Állítólag a kincstárnok a csillagokat is leígérte, igaz-e?
Pali megszemlélte legújabb munkáját: ezüst sárkánymintás lakatot, a kulcs a kitátott szájába illett. Lefújt művéről egy fémforgácsot, csak utána felelt:
– Mégsem teljesítette a kívánságom, csak egy zsák pénzt adott.
– Abból készült az új templom – dicsekedett Rozi néni.
Pali kipróbálta frissen elkészült művét, majd átadta a vevőnek. Távozása után ismét a falra akasztott trükkösen hajlított szerkezetre nézett. Felsóhajtott.
Új vevő érkezéséről csilingelt az ajtócsengő. Fehér sujtású zöld bársonykabátos uraság lépett az apró helyiségbe, udvariasan kerülgette a fémforgácskupacokat, majd megállt a pult előtt.
– Miben segíthetek? – kérdezte Pali. Az úr inasáért intett, mire az egy nehéz utazóládát hozott és nagy puffanással letette a fa pultra.
– Elvesztettem a kulcsát, ki tudja nyitni? – kérdezte a kuncsaft. Pali avatott szemmel megvizsgálta a zárat, beledugott egy vékony drótot, megforgatta, majd bólintott. – Kulcsot is tud bele készíteni?
– Igen, tíz perc az egész.
– Olyan hamar? Megvárom.
Az inas finom fehér kendővel leporolt egy háromlábú széket Rozi néni mellett, az uraság pedig leült. Időtöltésképp a berendezést mustrálta, mígnem tekintete megakadt a szögre akasztott összegabalyodott fémszálon.
– Mi az ott a falon? – érdeklődött udvarias hangon.
– Az első mestermunkám – felelt Pali.
– Sosem láttam ilyet. Miféle mestermunka ez?
Pali ujjai maguktól oldották meg a zárat, a lakatos figyelme nagy részét az úrnak szentelte.
– Volt egy remek mesterem, folyton arra biztatott minket, találjunk ki új dolgokat. Érezzük meg a fém lelkét és hozzuk ki belőle a legtöbbet, így halad előre a szakma, és általa a világ is.
Pali súlyos sóhajt eresztett meg. Válogatott a kulcsnak való fémek között, s amikor megtalálta a megfelelő összetételű ötvözetet, nekiállt a csiszolásának.
– Öt év után eljött a mestervizsgánk. Mindenki díszesebbnél díszesebb, de szerkezetében ugyanolyan zárat készített. Én azt hoztam.
Leemelte az összekapcsolódó fémet a falról, és megforgatta a kezében.
– Nem kell hozzá se kulcs, se széfkód, csupán a csínját kell ismerni. Aki azt nem tudja, a végtelenségig is bíbelődhet vele.
Amíg elmondta, a két fémdarab szétvált a kezében, mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga.
– Érdekes újdonságnak tűnik – ismerte el az uraság.
Pali felhorkantott és visszaakasztotta művét a falra. Köszörűjével finomra csiszolta a sablonra készült új kulcsot, majd átnyújtotta a kuncsaftnak. Ő felkelt a székéről és átvette a darabot.
– A mestere hogyan fogadta a munkáját? – érdeklődött az uraság.
– Ülj le, megbuktál – idézte Pali csalódottan. – Nem kellett az ördöglakat a kutyának se.
Az uraság megszemlélte a sértetlen zárat, a tökéletesen beleillő kulcsot, majd a fizetséget leszámolta a pultra.
– Szép munkát végzett. Látja, a mestere az életre nevelte.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.