Lakatos Palit egész Nemeszsákvég ismerte. Kiváló mesterember hírében állt, ő készítette a legpontosabb, legmívesebb lakatokat.
– Egyszer még a királyi kincstárhoz is elhívták! – dicsekedett Rozi néni a sarokban álló kerek asztalka mellől a kis boltban várakozó vendégnek, mintha bizony az egész falu dicsősége lenne.
– Valóban? Meséljék el – kérte a vászoninges inaslegény.
– Mesélje el, Pali – unszolta a néni a mestert. A lakatos felnézett a szögre akasztott furcsán gabalyodó fémszálakra, majd legyintett.
– Úgy bizony – biccentett az ősz hajú néni jelentőségteljesen. Lesimította rakott szoknyáját, helyreigazította babos kendőjét, majd belekezdett a történetbe. – A hírek szerint a kincstárnok be akart menni a kincstárba megcsodálni a gyűjteményt, ám mielőtt kinyitotta volna az ajtót, őrök jöttek, mire ő úgy becsapta, hogy beletört a kulcs. A palotában senki emberfia nem tudta kinyitni a zárat. Csakhogy másnapra elő kellett készítenie a koronázási ékszereket. Ijedtében végül a komornyiktól kért segítséget, aki innen származott a palotába, így került a mi Palink is oda. Játszi könnyedséggel kinyitotta a zárat. Állítólag a kincstárnok a csillagokat is leígérte, igaz-e?
Pali megszemlélte legújabb munkáját: ezüst sárkánymintás lakatot, a kulcs a kitátott szájába illett. Lefújt művéről egy fémforgácsot, csak utána felelt:
– Mégsem teljesítette a kívánságom, csak egy zsák pénzt adott.
– Abból készült az új templom – dicsekedett Rozi néni.
Pali kipróbálta frissen elkészült művét, majd átadta a vevőnek. Távozása után ismét a falra akasztott trükkösen hajlított szerkezetre nézett. Felsóhajtott.
Új vevő érkezéséről csilingelt az ajtócsengő. Fehér sujtású zöld bársonykabátos uraság lépett az apró helyiségbe, udvariasan kerülgette a fémforgácskupacokat, majd megállt a pult előtt.
– Miben segíthetek? – kérdezte Pali. Az úr inasáért intett, mire az egy nehéz utazóládát hozott és nagy puffanással letette a fa pultra.
– Elvesztettem a kulcsát, ki tudja nyitni? – kérdezte a kuncsaft. Pali avatott szemmel megvizsgálta a zárat, beledugott egy vékony drótot, megforgatta, majd bólintott. – Kulcsot is tud bele készíteni?
– Igen, tíz perc az egész.
– Olyan hamar? Megvárom.
Az inas finom fehér kendővel leporolt egy háromlábú széket Rozi néni mellett, az uraság pedig leült. Időtöltésképp a berendezést mustrálta, mígnem tekintete megakadt a szögre akasztott összegabalyodott fémszálon.
– Mi az ott a falon? – érdeklődött udvarias hangon.
– Az első mestermunkám – felelt Pali.
– Sosem láttam ilyet. Miféle mestermunka ez?
Pali ujjai maguktól oldották meg a zárat, a lakatos figyelme nagy részét az úrnak szentelte.
– Volt egy remek mesterem, folyton arra biztatott minket, találjunk ki új dolgokat. Érezzük meg a fém lelkét és hozzuk ki belőle a legtöbbet, így halad előre a szakma, és általa a világ is.
Pali súlyos sóhajt eresztett meg. Válogatott a kulcsnak való fémek között, s amikor megtalálta a megfelelő összetételű ötvözetet, nekiállt a csiszolásának.
– Öt év után eljött a mestervizsgánk. Mindenki díszesebbnél díszesebb, de szerkezetében ugyanolyan zárat készített. Én azt hoztam.
Leemelte az összekapcsolódó fémet a falról, és megforgatta a kezében.
– Nem kell hozzá se kulcs, se széfkód, csupán a csínját kell ismerni. Aki azt nem tudja, a végtelenségig is bíbelődhet vele.
Amíg elmondta, a két fémdarab szétvált a kezében, mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga.
– Érdekes újdonságnak tűnik – ismerte el az uraság.
Pali felhorkantott és visszaakasztotta művét a falra. Köszörűjével finomra csiszolta a sablonra készült új kulcsot, majd átnyújtotta a kuncsaftnak. Ő felkelt a székéről és átvette a darabot.
– A mestere hogyan fogadta a munkáját? – érdeklődött az uraság.
– Ülj le, megbuktál – idézte Pali csalódottan. – Nem kellett az ördöglakat a kutyának se.
Az uraság megszemlélte a sértetlen zárat, a tökéletesen beleillő kulcsot, majd a fizetséget leszámolta a pultra.
– Szép munkát végzett. Látja, a mestere az életre nevelte.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.