Veszekedés
A komák vadászni mennek, de se tudásuk, se szerencséjük nincsen, az egyetlen vad is elmenekül. Szótlanul ülnek egy fatörzsön, s kortyolgatják a háziszőttest. Végre megszólal az egyik:
– Elfutott az a nyúl…
Hallgatnak, kortyolgatnak.
Megszólal a másik koma:
– Nem nyúl vót, hanem őz!
Iddogálnak, majd felcihelődnek, és arrébb mennek.
Megéheznek, kicsomagolják a szalonnát s a burduftúrót, falnak. Megint megszólal az első koma:
– Abbiza nyúl vót.
A vacsoránál aztán a másik válaszol:
– Ejszen őz vót!
Ülnek, nézegetnek maguk elé, iddogálnak.
Éjfél felé a harmadik koma feláll.
– Na, én ezennel elmentem.
– Haza akarsz menni? – kérdik azok.
– Micsináljak? Nem bírom, hogy egyfolytában herregtek s veszekedtek.
Hasonlóság
– Te koma, szereted te a pinát?
– Há hogyne szeretném, komám.
– Akkó te es olyan vagy, mint a faszom.
Azétt cseppet más
Ünneplőbe őtözve, kifestve menyen a bótba a szentsimoni fehérnép. Meg es kérdi az eladó:
– Ejszen ünnepnap van magiknál?
– Métt kérdi?
– Azétt, met ne, kedd van, s méges ünneplőbe őtözött.
– Á, semmi különös, csak meghótt az uram, aztán mondom magamnak, ha nem es ünnepnap, de azétt cseppet más, mint a többi.
Platóniás szerelem
A székely baka kimenőt kér, mert háztűznézőbe megy. Mikor visszaér, egy üveg pálinkával hálálja meg az őrmesternek a kimenőt. A tiszt kíváncsiskodik:
– S aztán jó vót a szerelmeskedés, fiam?
– Há, őrmester úr, csak olyan platóniás vót.
– Értem én. Csak a csókig s a csecsfogdosásig jutottatok el.
– Dehogy, baszott az, mint az öngyilkos, de egy csepp ételt nem adott.
Szíves vendéglátás
Békopog a csóréseggű egy házba, s kérleli a fehérnépet:
– Drága naccsága, három napja nem ettem egy falatot sem, nem tudna megszánni valamivel?
– Dehogyesnem… Tegnapi leves jó lesz?
– Jaj, há hogyne lenne jó.
– Na, akkó jöjjön vissza holnap!
Számonkérés
FELESÉG: Hol kódorogtál, János, az anyád úristenit? Hiszen már pityvarlik!
AZ URA: Métt? Ha itthon lettem volna, akkor es pityvarlana!
Izélés
Az öregecske ösmerős cinkát vesz fel a szekerére. Mennek, menegetnek, eccer csak a cinka megszólal:
– János bá, szeret maga izélni?
– Há mán hogyne szeretnék – sirítgeti a bajszát az öreg.
– Na, akkor izéljen egyet a lovak közé, met én sietek erőssen.
Jó cúg
A négy testvér egy évegre bukkan a nagyapától örökölt ház fészerében.
Fáin éveg, ejszen jóféle nedű van benne, s az öreg nagy mestere vót a főzicskélésnek s az eperhordóban érlelésnek. Az egyik kicibálja a dugóját, s jól meghúzza. Átveszi a másik, beléiszik az es. A harmadik es, a negyedik es, mindegyik jó cúggal. Amikor az éveg körbement, egymásra néznek:
– Petróleum.
– A’.
A bolond es
János bá magához inti az unokáját:
– Édes fiam, eriggy, s hozzál nekem bort!
– Menyek én szívesen, de adjon valami pénzt es reá!
– Pénzért a bolond es tud hozni, fiam.
Térül-fordul a legényke, s kisvártatva jön es vissza. Átnyújt egy üres fluskát az öregecskének.
– Ej, fiam, ki látott már olyat, hogy valaki üres fluskából bort igyék?
– Há teli fluskából a bolond es tud inni!
Tapintat
Éjszaka hívják ki a doktort. Zokszó nélkül, böcsülettel el es látja a beteget.
A gazda mentegetőzik:
– Meg se haraguggyon, doktor úr, de fizetni nem tudunk! Azétt es hívtuk éccaka, me tuggyuk, hogy nappal pénzt keres.
Fellebb, lejjebb
BÍRÓ: A bíróság bűnösnek találta, és három hónap börtönre ítélte. Megértette-e?
ATYAFI: Meg.
BÍRÓ: Megnyugszik az ítéletben?
ATYAFI: Nem.
BÍRÓ: Akkor fellebbez?
ATYAFI: Én aztán biztos nem.
BÍRÓ: Hát akkor mit akar, ha se nem nyugszik meg, se nem fellebbez?
ATYAFI: Lejjebbezek, kérem, met erőssen sok az a három hónap egy szaros bicskázásért.
Miért nemzünk utódokat
Összeteremtézi az ember a fiát:
– Nem azétt csállottalak, met kellettél, hanem met jólesett!
A kutya töke
A szőrbefingó legényke bámulja erőssen, ahogy a kutya nyaldossa a tökeit. Mondja az apjának:
– Édesapám, de jó vóna, ha én es meg tudnám tenni, amit a kutya.
Az apja megvonja a vállát:
– Megpróbálhatod, fiam, ha van gusztusod hezza, de szerintem megharap.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. második májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.