Azon a télen akkora hó esett, hogy a nagyapánk nem győzte lapátolni. Egész alagutat csinált a ház köré, majdnem olyan magas hófal keletkezett, hogy ha a hokedlin fölmászunk a veranda párkányára, egyenesen kijutunk rajta az udvarra.
Az a hideg semmi máshoz nem hasonlító, íze, szaga van annak a csípős, ámde ennyi idő után is mosolyra csábító érzésnek, amit az kivált bennem. A karácsonyi szünidő a faluban, a lovas szánok, a pokróc a térdemen és a csöndes téli esték meg az olvasmányaink. A sparheltben pattog a tűz, egész pirosra izzik a platnija, forr a víz a kotlában, a disznók esti eledeléhez. Fő a krumpli, az aprajával együtt a héja, amit majd a nyeles krumplitörővel össze fog törni a nagymamánk, mi meg majd lessük a húgommal, hogy jut-e nekünk is belőle egy-egy darab. Nincs is annál jobb a téli hidegben, mint a frissen főtt, még forró krumpli az udvaron! Olyan szép látvány, ahogyan készül a disznók eledele. A mama összetöri az S alakban meghajlított nyeles vaslemezzel, aztán ráönti a kukoricadarát, a tápot, majd az egészet leforrázza, és összekeveri. Még gőzölög, de mire a disznók elé kerül, a hidegben hamar kihűl annyira, hogy rögtön rá is vethessék magukat az állatok. Csordul a nyál a számból, ha visszagondolok.
Tél van, gyerekkorom hava, még minden csak most kezdődik. A kerekes kút mellett hóbabák sorakoznak, várják, hogy reggelre belepje őket a hó, annyira, hogy föl se lehessen már ismerni őket. De időnk van, ráérünk, gyúrunk helyettük újakat, nem számít a hideg, vörösre égeti kezünket a könnyen tapadó hó, ahogy formázzuk a hógyerekeket. A hóember nekünk még túl nagy, mi is magunkhoz mérjük a világot.
Kell még egy estéli harangszó, mielőtt végképp rátelepedne az a puha csönd a falura, amelyben mi a cseréppel vagy sindővel bemelegített dunyha alatt viháncolva várhatjuk az éjjelt, aztán a következő, majd az azután és a még utána következő napot, gyerekkorunk végtelen téli idejében.
Bundás cipőnkre vékony, kapcsos, törtfehér színű hócipőt húzunk, hogy ne ázzon be, azzal megyünk majd, ha mennünk kell iskolába. De most még nem, mert szünet van, téli szünidő, a nagymamánknál vagyunk, olvassuk a Winnetout vagy Az Ezüst-tó kincsét, a Tamás bátya kunyhóját. Még nem tudunk semmit, honnan is sejthetnénk, hogy ötven ilyen telet sem érünk már meg együtt, mert most még előttünk az élet, amiről még azt hisszük, olyan végtelen, mint ez a puha téli csönd ebben a gyermekkori estében, melyet az elülő harangszó után már csak egy-egy távoli kutyaugatás meg a hajnali kakaskukorékolás tör majd meg. De most még nem. Még csönd van, pattog a tűz a sparheltben, a mama hátratolja homlokába csúszó fejkendőjét, majd vizet önt a tealevelekre.
Tél van. Megyek a járdán, ropog a talpam alatt a hó. Nincs előttem senki, egyedül vágok át a mezőn, amely átvisz a faluból a városba, ahol felnőttem. Csak megyek, megyek, deres lesz a hajam a lélegzetemtől. Kisiskolás kori narancssárga sálamat a szám elé kötöm, fölér egész az orromig, érzem egyenként az anyag szálait, ahogy leheletemtől leolvad, majd a hidegtől újból rájuk fagy a pára. Fehér hócipőm még bírja, a vastag, birkagyapjúból kötött zoknimban nem fázik a lábam. Ahogy gondolok rá, a mamát látom, miközben a téli estén fonja a rokkán a gyapjúfonalat. Aztán ahogy az öt vékony kötőtűvel köti a zoknit nekem. Ülünk némán, mesélhetné, de nem meséli, amit majd felnőtt fejjel hiába kérdeznék, már úgyis késő lesz. Viszi magával a sírba élete titkát, ahogy mindannyian, akik mellől idő előtt kihal, akivel megosztaná, aki pedig marad mellette, az még túl fiatal hozzá, vagy talán nem is kíváncsi rá.
Megyek, megyek a végtelen mezőn, itt-ott egy-egy árva kukoricaszár csonkja áll ki a hó alól. Nem a tarlón, a mezőn megyek. Mégis. Messziről látom a temetőt, a hólepte, csupasz nyárfákat, az óvodás néni kovácsoltvas kerítéssel övezett sírján a ciprusokat. Hallom a harangszót, megállok, amíg elharangozzák a delet. Egy helyben topogok, hogy ne járjon át a hideg, mert menet közben ugyan nem is nagyon éreztem, de így ha megállok, rögtön csípősebb.
Nem fordulok vissza, a tájat nézem magam előtt, és az utolsó kondulással már egyszerre mozdul a lábam, visz tovább innen messzire, át a hólepte mezőn, majd a hídon, melynek deszkái között a ráhullott hó ellenére is lelátok a mélybe, aztán a hídtól indulok addig a pontig, ahonnan a folyó már a városba vezet. Se több, se kevesebb, ötven kerek télen át tart az út.
Ráfagy a pára narancssárga sálam kiálló szálaira. Megint harangoznak, megvárom, amíg fölcsendül odabent a Jézus-váró ének, aztán elindulok fölfelé a templomtól, onnan, ahol régen az iskolám volt, és megyek, megyek, föl, egész a dombtetőre. Minden sarkon megállok, ahol táskánkat a falnak vetve búcsúzkodtunk a lányoktól, akik nem jöttek tovább velünk. Az első alig száz méterre van az iskola kapujától. A meredek utcán indul majd el fölfelé Kati, melyen igen ritkán mentem végig, máig hordozza megfejthetetlen titkát, mint az összes többi, amelyről hiányoznak lépteim. Ilyen lesz bal kéz felől a következő is. Végtelen hosszú, meredek, mint errefelé az összes többi. Edit búcsúzik itt, jó sokáig tart, mire menyétgalléros irhabundájában elköszön tőlünk, és mi, akik viháncolva, a másnapi viszontlátás örömével továbbmegyünk, még nem tudjuk, hogy tíz év sem választ el bennünket attól a pillanattól, amikor majd hitetlenkedve olvashatjuk friss házas asszonynevét a fehér koporsón, melyben a menyasszonyi ruhájában fekszik életének tizenkilencedik nyarán, és azóta hiába festetik újra évente is talán, akkor is örökre ott marad a hegesztés nyoma a folyó fölött a vaskorláton, ahol az autó a folyóba lökte Editet.
Bea is búcsúzik, bánatos, dióbarna nagy szemével csak néz, örül, hogy együtt mehetünk, hogy nem veti ki magából a társaság. Még hallom, ahogy felesel odabent anyjával, nagyanyjával, dédanyjával, de azt már nem tudom, hogy édesanyján kívül kinek kellett még végignéznie a lassú romlást és a méltatlanul szomorú véget, amelyben Bea sorsa kiteljesedett.
A másik Edit a következő, aki vasrácsos kapujukon halkan, észrevétlenül bemegy, mi pedig tartunk tovább, föl, a kanyar felé, amelytől néhány méternyire a vörös hajú néni boltja áll, melyben a negyvenfilléres görbe vajaskifli a legjobb, bár azonkívül minden más is kapható, a szorzótáblás irkától a tintán és a konzerveken át a petróleumig, amit csak kíván a vásárló. De hazafelé tartva már nem térünk be, ballagunk fölfelé, nézzük az út túloldalán az agyagos falban a két nagy lyukat, melyet mi egyszerűen rókalyuknak nevezünk, és nem megyünk a közelébe, azon túlra pedig már csak a legbátrabbak merészkednek.
Andalogva indulunk el. Már csak ketten maradtunk. Mire elég ez a néhány száz méternyi út? Nekünk az életet jelenti a holnapi találkozásig. Megyünk, megyünk, lassan elérjük az első házat. Aztán a másodikat, a harmadikat. Egyre lassabb ütemben haladunk, mintha még tovább késleltetnénk a megérkezést. Nem sok van hátra, mindjárt odaérünk a terméskő lábazatú ház elé, ahol a kerítés is ugyanolyan terméskő lábazatú, áthatolhatatlan szinte, s kapuja mindig zárva. Megállunk előtte. Várunk, még nem búcsúzunk, még van mesélnivalónk, erre a néhány percre is, amíg muszáj lesz elválnunk, mert már fél évszázada, hogy hazafelé jövünk. Fázósan összehúzom a kezem a hógolyóktól vizes kesztyűben. Mit mondhatnék még el neked, amit még nem mondtam el?
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)
