Patak Márta: És a fűzfák őrzik örök álmukat

2021. február 09., 07:47
Skrabány Viktor festménye

Odanézzen, ott is voltak ám, oda is temettek. Ott volt az egyik gödör, itt előttem meg a másik. Kiásatták velük, aztán sorban belelődözték őket.

Miután megvettük ezt a házat, a feleségem egyre csak mondogatta, itt halottak vannak. Érzem. Addig be nem teszem a lábamat a hátsó kertbe, amíg el nem tűnnek onnan azok a halottak. Ezt mondta, és meg is mutatta, hol vannak, egy falubeli öreg meg is erősítette.

Az asszonynak különleges képességei vannak, mást is meg szokott érezni. Például azt is előre megmondja, ha valaki idegen jön a faluba. Azt is megérzi, hogy jó vagy rossz szándékkal közeledik-e. Ismeri a füveket, állítólag a madarak nyelvén is ért, bár azt nem tudom ellenőrizni, a füvei viszont mindig segítettek. Bennünket orvos még nemigen látott az életben, hacsak az utcán nem, amikor véletlenül éppen arra vitte útja, amerre mi is mentünk.

Vonakodva ugyan, de hátramentem akkor az asszony után, mert hittem is, nem is, hogy itt halottak lehetnek. Ebben a faluban nem volt nagy öldöklés, legalábbis az öregek úgy mesélték. Gondoltam, biztos még az előző háborúból maradhattak itt, ha egyáltalán itt vannak. Fél füllel hallottam ugyan a kocsmában mástól is, hogy csontokat szántottak ki, de amikor észrevették, hogy figyelek, elhallgattak, és utána rögtön másról kezdtek beszélni.

Száz szónak is egy a vége, másnap átjött az öreg, hátramentünk, majd ahol az asszony mutatta, és az öreg is megerősítette, abban a négyszögben karókat tűztem ki, aztán elkezdtem ásni. Körbeástam a jelzőkarók közét, aztán haladtam befelé, mintha kertet ásnék. Szépen, szabályosan, először egy-két ásónyomra, majd óvatosan mentem egyre lejjebb. A karóktól gyenge félméternyire kezdődött. Ott találtam meg az első csontokat.

Eleinte magam sem tudtam eldönteni, nem oszlófélben lévő hús-e, amit kiások, olyan érzésem volt, mintha öt-hat ásónyomnyira a zsíros földdel együtt hántanám le a húst a halottak csontjáról. Aztán elhessegettem magamtól a gondolatot, mondván ha már egyszer elkezdtem, akkor be is fejezem, nem hagyhatom itt őket a kerítésem töviben. Rendesen el kell temetni őket.

Jó hosszan hátranyúlik ez a hátsó kert. Egész a patakig. Errefelé inkább barának mondják. Már ástam, közben kigondoltam, hogy oda fogom temetni őket, hátra, egész a patakhoz. Aztán ledugok köréjük fűzfavesszőt. Hamar megnő a fűzfa, egész szép kis árnyékos nyughely lesz nekik. Sokkal jobb, mintha itt kellene kerülgetni őket ekével, boronával. Az asszony is hasonló véleményen volt.

Az igazsághoz hozzátartozik, az asszony nélkül nem is döntöttem volna, inkább ráhagyatkoztam a megérzéseire, mert már az elején bebizonyosodott, hogy jobban teszem. Minél kevesebbet okoskodok, kérdezősködök, annál jobb. Mert eleinte próbálkoztam. Szomszéddal, ezzel-azzal. Pedzegettem, hogy is volt itt errefelé negyvennégyben. Aztán láttam, milyen gyanús szemmel néznek rám, úgyhogy inkább elhallgattam. Az asszony is rázta a fejét, kár faggatnod őket, úgyse mondanak ezek semmit. Akkor is hallgatnának, ha azt mondanád, hogy a tulajdon édesapjuk fekszik nálad eltemetve. Azt hinnék, tőrbe akarod csalni őket. Olyan bizalmatlanok az idegenekkel szemben, hogy ember legyen a talpán, aki dűlőre jut velük. Hagyd. Nem szabad. Idővel majd úgyis szót értek én itt az asszonyokkal.

Úgyhogy inkább nekiálltam, ástam magam. Látni láthatták, hogy elég mély gödröt ások, többen is talán, de mindenki úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki kétszer is gödröt ás a birtokán. Egyet elöl, egyet hátul. Nem firtatták, én se hoztam szóba. A pataknál jártam, saroglyás talicskával hordtam hátra a szalma között a csontokat, akkor se kérdezett semmit a szomszéd, csak átköszönt jó hangosan, hogy jó estét. Én visszaintettem, és magamban füstölögtem is, hogy minek ez a nagy hang, inkább kérdezne, ha már egyszer kíváncsi. Tudtam én, hogy csak jelezni akarja, látja, mit csinálok. Kíváncsi rá, hogy mit fuvarozok a talicskán, de ha szétveti is oldalát a kíváncsiság, akkor se kérdezne. Nagyon megtanultak hallgatni. Nem kérdezünk, nem beszélünk.

Mielőtt betemettem a kerítés tövében a gödröt, még egyszer hátrahívtam az asszonyt, hogy nézze meg, nincs-e több csont a gödörben. Körbejárta, kétszer-háromszor, becsukott szemmel, figyelmesen, aztán a karón túlra mutatott, hogy ott van még valami, de az nem emberi csont, állat, talán kutya vagy macska, de ott is érez valamit. Én meg, gondoltam, ha már ások, kiásom azt is, legfeljebb odatemetem azt is melléjük. Ki tudja, talán valamelyiknek a kutyáját lőtték agyon, amikor ment volna segíteni a gazdájának. Amilyen zavaros idők azok lehettek! Én nem tudom, mert a mi falunk akkor még nem ide tartozott, csak anyámnak mesélte egy szomszédasszony. Tavaly halt meg. Anyám is. A szomszédasszony is. Mind a ketten sírba vitték a titkukat.

Lassan húsz éve lesz, hogy nem ebben a faluban élünk. Nem sokáig bírtuk itt. Az asszony addig beszélt, amíg eladtuk a házat. Azt mondta, hiába temettem el a halottakat, akkor sem tud nyugodni tőlük.

Menjünk csak hátra, nézzük meg, mi lett a fűzfákkal. A sírokkal. Remélem, eddig békében pihennek. Ezután már ne is háborgassa őket senki. Mondom, én akkor is megmutattam volna őket szívesen bárkinek. De akkor nem jöttek, senki nem volt kíváncsi rá, mi van a kertemben. Meg hát nem is olyan volt itt akkor a helyzet.

Idenézzen! Még az a kis kő is ott van. Erre véstem rá az alfát meg az ómegát. Hát itt vannak mind a huszonnégyen. Mikor eltemettem őket, a feleségem elénekelt nekik egy bosnyák siratóéneket, amit még a nagyanyjától tanult, amikor halottnál virrasztottak. Most már ne is háborgassák őket. Hadd nyugodjanak békében.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. január 16-i számában)