Örzse néni megállt a kapunk előtt, kiegyenesítette fájós derekát, csípőre tette a kezét, összehúzta a szemét, és a kisajtó rácsain tekingetett befelé az udvarba, hogy van-e nálunk kint valaki, akivel leülhet egy kicsit a kapuban beszélgetni. Amikor észrevett, följebb tolta a homlokáról a fejkendőjét, csontos, görbe ujjai csak úgy remegtek, miközben kampósbotjára támaszkodva várt. Hová siessek én már, angyalom!, ezt mondta mindig, amikor ugyanígy megállt, hátha kijön hozzá valaki beszélgetni. Örzse néni sose sietett.
Kimentem a kapuig, bentről megkérdeztem, hogy van, mire Örzse néni csak a fejét ingatta, a kispad mellé támasztotta a kampósbotját, megkapaszkodott a kerítésrácsban, óvatosan ráfordult a kispadra, és várakozón nézett felém. Amennyire sajgó csontjai engedték, kényelmesen elhelyezkedett, kezét az ölébe ejtette, és sóhajtott egyet. Így jelezte, hogy bővebben is válaszol majd erre a kérdésre, mihelyt odaülök mellé. El is indultam, de mielőtt leültem, tettem még egy futó megjegyzést az időjárásra, megkérdeztem tőle, nem hasogatott-e éjjel a dereka, mert akkor tényleg igazuk lesz a meteorológusoknak, megjön a rossz idő, aztán odatelepedtem mellé a kispadra.
Örzse néni boszorkány volt, legalábbis ezt állították róla a falubeliek, ki borzongós tisztelettel, ki gúnyos mosollyal. Elő tudott keríteni rég elveszett tárgyakat, de bármilyen aprósággal átszaladhattak hozzá, Örzse néni, elkeveredett valahol a kisollóm meg a házicérnám, nézze már meg, hová lett! Örzse néni pedig hozzáfogott a kereséshez, mihelyt kapott rá sugallatot. Rontást küldeni és levenni is tudott.
Hamar rájöttem, hogy nem szabad faggatni, hagyni kell, hadd beszéljen, mert ha belekérdezek, csak megzavarom, miközben gondolatban követem a pajtába vagy a dohánysimítóba, ahol a falubeli asszonyok körében sok lappangó titokra fény derült.
Eleinte a simítóban nem is nagyon értették a sváb asszonyok, hogy mit beszélek!, jegyezte meg hamiskás mosollyal, aztán csodálkozó arcom láttán úgy elkezdett nevetni, hogy kilátszott a fogatlan ínye.
Örzse néni a Felvidékről származott, lakosságcserével kerültek a faluba. Még fiatal házasok voltak, alig valamicskét sikerült összegyűjteniük a hozományon felül, amikor jött a rendelet, hogy menniük kell, mert a helyükre szlovákok fognak jönni, odaát ők meg majd beköltözhetnek a svábok helyére, mert azok úgyse mennek már oda vissza. Örzse néniék pedig nem tehettek mást, szekérre rakták, amit tudtak, amit meg nem, azt ott hagyták az utánuk jövőknek.
Örzse néni hamar feltalálta magát a magukat magyarnak vallott svábok között. Ha nagyon akartam volna, én el nem jöttem volna a házamból, nem bizony!, jegyezte meg, aztán csendesebben hozzátette, ha nincs az anyósom, engem ugyan hatökrös szekérrel sem vontatnak el onnan. De így, hogy nem a sajátomban voltam, az anyósom folyton a nyomomban járt, leste, merre megyek, mihez nyúlok, még örültem is. Jobb lesz ott nekem a svábok helyén, ott legalább senki sem szól bele semmibe.
Nem bántam meg, de nem ám!, mondta Örzse néni, amikor nagyanyám még gyerekkoromban a fülem hallatára megjegyezte neki, hogy talán könnyebben boldogult volna a családdal a háta mögött, mire Örzse néni kivillantotta fogatlan ínyét, és csak annyit válaszolt neki, mintha még most is hallanám, Dehogy, lányom, sose bántam én azt meg! Igaz, nem maradtam abban, amit az uram öregapja épített, de itt legalább a magam ura lettem. Eljártam napszámba kapálni, vittem a hátamon batyuban a gyerekeimet, tisztességesen fölneveltem mind a hármat, senkinek egy szava nem lehetett rám.
Odahaza mintha az egész falu az anyósom szeme lett volna, mondta nekem egyszer később. Itt meg nem volt anyós, aki lesse, mit hová teszek, merre járok. Az uram, isten nyugosztalja szegényt, nem foglalkozott mással, csak hogy minél többet összeszerezzen, gyarapítsa a portát, én meg napszámba jártam. Szerettek nagyon a férfiak, mondta súgva, és egész közel hajolt hozzám, bizalmasan halkabbra fogta a hangját, a szemét is könny futotta el, mint amikor az idős ember fájdalmasan kedves, régi emléket él újra át, de ez csak egy pillanatig tartott, aztán megint megjelent szemében az a pajkos fény, amitől mindig olyan elevennek láttam.
Értett a füvekhez, otthon állandóan főzeteket kotyvasztott, jövendőt mondott kártyából, és ha azzal a kérdéssel állított be hozzá valamelyik asszony, hogy Örzse néni, mondja, tényleg megcsal engem az uram, akkor Örzse néni azt felelte neki, dehogyis csal, lányom, te viszont nyugodt szívvel megtehetnéd.
Sose felejtem el az arcát, ahogyan arról a fiatalasszonyról mesélt. A végén már nem is nézett rám, elfordította a fejét, átnézett a kövesúton túlra, a gyepűs részre, ahol a pár csenevész akácfa tövében csalán tenyészett az árokparton, azokon túl pedig már a szántóföld kezdődött. Mintha onnan, az akácoson túlról vetítenék elé a régi képeket, úgy mesélt.
Annak a fiatalasszonynak elkerekedett a szeme, piros lett az arca, mint nyáron a pipacs, fölpattant, mint aki menni készül, de láttam rajta, hogy egyetlen szavamba kerül, hogy marasztalni tudjam. Nem megy az sehová, majd szétveti a kíváncsiság, hogy én ezt mégis hogyan képzelem. Akkoriban is beszéltek egymás között ilyesmiről az asszonyok, hogyne beszélgettek volna, krumpliválogatás, dohánysimítás közben, egyébről se ment a pusmogás, mint hogy az, aki éppen kitette a lábát, mit, mikor, kivel meg kivel nem, a magukéról pedig talán még a tulajdon nővérük előtt se mertek beszélni, énelőttem meg kinyílt az összes asszony, mint tavaszi napsütésben a bimbós virág.
Az asszonynak férfi kell, mondtam én akkor neki, márpedig, angyalom, a te urad nem elég férfi neked. Látom én, ne tagadd, előttem nem kell szégyellned magad. Ülj le, és hallgass meg, mondtam én akkor neki, mire a fiatal menyecske szabadkozva visszaült, de annyira a szélére a széknek, mint aki a következő pillanatban el is menekül, ha olyasmit hallana, amit nem bír el a füle. Pedig hallhatott, mert én nem tettem lakatot a számra. Tőlem mehetett volna, én nem tartottam volna vissza, de nem mozdult, csak egyre jobban elkeskenyedett az arca, a végén még el is pityeredett. Örzse néném, szipogta, hunnaj’ tuggya maga ezeket?, mert én megmondtam neki, amit gondoltam, semmit se kertelve. Ne higgyél te senkinek, asszony is kívánhatja ám a férfiembert, még akkor is, ha a magáéval beérhetné. Nem vagy te boldog az urad mellett, ne bántson hát a lelkiismeret.
Örzse néni mindig megadta a felmentést a házasságtörő asszonyoknak. Azt mondta, a Szentírásban is benne van, a szamáriai asszony fényes délben megy a kúthoz, hogy senki ne lássa. Jézus akkor megy oda hozzá, és megadja neki a feloldozást.
Örzse néni bennem jó hallgatóságra talált, és azt is tudta, hogy veszélytelen vagyok, nem adom tovább, amit mond, és olyasmit is elmesélt, amit másnak talán sosem. Falubeli asszonyokról, akik az ő felmentésével csalták titokban vagy nyíltan a férjüket.
Kinek nagyobb, kinek kisebb a természete, nincs ez másképp az asszonynál sem, mint a férfinál, ezt vallotta, meg hogy a holtodiglan-holtomiglant ugyan emberek előtt mondják ki, de mégiscsak a Jóistennek szól, aki a mennyekben lakik. Nem jön utánad a szénaboglya tövébe, angyalom. Ha majd egyszer eljutsz odáig, megmondhatja, mit érdemelsz. De egyelőre még itt vagy, ez az egy legalább biztos, azt meg, hogy utána hová kerülsz, még soha senki se mesélte el.
Azt beszélik, amikor meghalt, éktelen kacagás hallatszott a pajtája felől, arra szaladt össze a szomszédság, de mire bementek hozzá a szobába, már csak a kihűlt tetemét találták az ágyon. Szépen fel volt öltözve, keze a mellén összekulcsolva, ujjai közt a rózsafüzér. Miután elmondták mellette a Miatyánkot, és indultak volna a siratóasszonyokért, megint fölharsant a kacagás a pajta felől. A bátrabbja hátramerészkedett, de amilyen gyorsan csak tudtak, menekültek haza, és csak másnap voltak hajlandóak beszélni róla, hogy mit láttak. Egymás szavába vágva mesélték, miközben megállás nélkül hányták magukra a keresztet, hogy a pajta fölött seprűnyélen lovagoltak a boszorkányok, és Örzse néni nevét kiabálták.
Igaz-e, nem-e, én azt nem tudhatom, azt ellenben bizton állíthatom, hogy Örzse néni halálával elvesztették pártfogójukat a házasságtörő asszonyok, többé nem akadt, aki e földi létükben feloldozást adott volna nekik, ha vétkeztek.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.