Örzse néni megállt a kapunk előtt, kiegyenesítette fájós derekát, csípőre tette a kezét, összehúzta a szemét, és a kisajtó rácsain tekingetett befelé az udvarba, hogy van-e nálunk kint valaki, akivel leülhet egy kicsit a kapuban beszélgetni. Amikor észrevett, följebb tolta a homlokáról a fejkendőjét, csontos, görbe ujjai csak úgy remegtek, miközben kampósbotjára támaszkodva várt. Hová siessek én már, angyalom!, ezt mondta mindig, amikor ugyanígy megállt, hátha kijön hozzá valaki beszélgetni. Örzse néni sose sietett.
Kimentem a kapuig, bentről megkérdeztem, hogy van, mire Örzse néni csak a fejét ingatta, a kispad mellé támasztotta a kampósbotját, megkapaszkodott a kerítésrácsban, óvatosan ráfordult a kispadra, és várakozón nézett felém. Amennyire sajgó csontjai engedték, kényelmesen elhelyezkedett, kezét az ölébe ejtette, és sóhajtott egyet. Így jelezte, hogy bővebben is válaszol majd erre a kérdésre, mihelyt odaülök mellé. El is indultam, de mielőtt leültem, tettem még egy futó megjegyzést az időjárásra, megkérdeztem tőle, nem hasogatott-e éjjel a dereka, mert akkor tényleg igazuk lesz a meteorológusoknak, megjön a rossz idő, aztán odatelepedtem mellé a kispadra.
Örzse néni boszorkány volt, legalábbis ezt állították róla a falubeliek, ki borzongós tisztelettel, ki gúnyos mosollyal. Elő tudott keríteni rég elveszett tárgyakat, de bármilyen aprósággal átszaladhattak hozzá, Örzse néni, elkeveredett valahol a kisollóm meg a házicérnám, nézze már meg, hová lett! Örzse néni pedig hozzáfogott a kereséshez, mihelyt kapott rá sugallatot. Rontást küldeni és levenni is tudott.
Hamar rájöttem, hogy nem szabad faggatni, hagyni kell, hadd beszéljen, mert ha belekérdezek, csak megzavarom, miközben gondolatban követem a pajtába vagy a dohánysimítóba, ahol a falubeli asszonyok körében sok lappangó titokra fény derült.
Eleinte a simítóban nem is nagyon értették a sváb asszonyok, hogy mit beszélek!, jegyezte meg hamiskás mosollyal, aztán csodálkozó arcom láttán úgy elkezdett nevetni, hogy kilátszott a fogatlan ínye.
Örzse néni a Felvidékről származott, lakosságcserével kerültek a faluba. Még fiatal házasok voltak, alig valamicskét sikerült összegyűjteniük a hozományon felül, amikor jött a rendelet, hogy menniük kell, mert a helyükre szlovákok fognak jönni, odaát ők meg majd beköltözhetnek a svábok helyére, mert azok úgyse mennek már oda vissza. Örzse néniék pedig nem tehettek mást, szekérre rakták, amit tudtak, amit meg nem, azt ott hagyták az utánuk jövőknek.
Örzse néni hamar feltalálta magát a magukat magyarnak vallott svábok között. Ha nagyon akartam volna, én el nem jöttem volna a házamból, nem bizony!, jegyezte meg, aztán csendesebben hozzátette, ha nincs az anyósom, engem ugyan hatökrös szekérrel sem vontatnak el onnan. De így, hogy nem a sajátomban voltam, az anyósom folyton a nyomomban járt, leste, merre megyek, mihez nyúlok, még örültem is. Jobb lesz ott nekem a svábok helyén, ott legalább senki sem szól bele semmibe.
Nem bántam meg, de nem ám!, mondta Örzse néni, amikor nagyanyám még gyerekkoromban a fülem hallatára megjegyezte neki, hogy talán könnyebben boldogult volna a családdal a háta mögött, mire Örzse néni kivillantotta fogatlan ínyét, és csak annyit válaszolt neki, mintha még most is hallanám, Dehogy, lányom, sose bántam én azt meg! Igaz, nem maradtam abban, amit az uram öregapja épített, de itt legalább a magam ura lettem. Eljártam napszámba kapálni, vittem a hátamon batyuban a gyerekeimet, tisztességesen fölneveltem mind a hármat, senkinek egy szava nem lehetett rám.
Odahaza mintha az egész falu az anyósom szeme lett volna, mondta nekem egyszer később. Itt meg nem volt anyós, aki lesse, mit hová teszek, merre járok. Az uram, isten nyugosztalja szegényt, nem foglalkozott mással, csak hogy minél többet összeszerezzen, gyarapítsa a portát, én meg napszámba jártam. Szerettek nagyon a férfiak, mondta súgva, és egész közel hajolt hozzám, bizalmasan halkabbra fogta a hangját, a szemét is könny futotta el, mint amikor az idős ember fájdalmasan kedves, régi emléket él újra át, de ez csak egy pillanatig tartott, aztán megint megjelent szemében az a pajkos fény, amitől mindig olyan elevennek láttam.
Értett a füvekhez, otthon állandóan főzeteket kotyvasztott, jövendőt mondott kártyából, és ha azzal a kérdéssel állított be hozzá valamelyik asszony, hogy Örzse néni, mondja, tényleg megcsal engem az uram, akkor Örzse néni azt felelte neki, dehogyis csal, lányom, te viszont nyugodt szívvel megtehetnéd.
Sose felejtem el az arcát, ahogyan arról a fiatalasszonyról mesélt. A végén már nem is nézett rám, elfordította a fejét, átnézett a kövesúton túlra, a gyepűs részre, ahol a pár csenevész akácfa tövében csalán tenyészett az árokparton, azokon túl pedig már a szántóföld kezdődött. Mintha onnan, az akácoson túlról vetítenék elé a régi képeket, úgy mesélt.
Annak a fiatalasszonynak elkerekedett a szeme, piros lett az arca, mint nyáron a pipacs, fölpattant, mint aki menni készül, de láttam rajta, hogy egyetlen szavamba kerül, hogy marasztalni tudjam. Nem megy az sehová, majd szétveti a kíváncsiság, hogy én ezt mégis hogyan képzelem. Akkoriban is beszéltek egymás között ilyesmiről az asszonyok, hogyne beszélgettek volna, krumpliválogatás, dohánysimítás közben, egyébről se ment a pusmogás, mint hogy az, aki éppen kitette a lábát, mit, mikor, kivel meg kivel nem, a magukéról pedig talán még a tulajdon nővérük előtt se mertek beszélni, énelőttem meg kinyílt az összes asszony, mint tavaszi napsütésben a bimbós virág.
Az asszonynak férfi kell, mondtam én akkor neki, márpedig, angyalom, a te urad nem elég férfi neked. Látom én, ne tagadd, előttem nem kell szégyellned magad. Ülj le, és hallgass meg, mondtam én akkor neki, mire a fiatal menyecske szabadkozva visszaült, de annyira a szélére a széknek, mint aki a következő pillanatban el is menekül, ha olyasmit hallana, amit nem bír el a füle. Pedig hallhatott, mert én nem tettem lakatot a számra. Tőlem mehetett volna, én nem tartottam volna vissza, de nem mozdult, csak egyre jobban elkeskenyedett az arca, a végén még el is pityeredett. Örzse néném, szipogta, hunnaj’ tuggya maga ezeket?, mert én megmondtam neki, amit gondoltam, semmit se kertelve. Ne higgyél te senkinek, asszony is kívánhatja ám a férfiembert, még akkor is, ha a magáéval beérhetné. Nem vagy te boldog az urad mellett, ne bántson hát a lelkiismeret.
Örzse néni mindig megadta a felmentést a házasságtörő asszonyoknak. Azt mondta, a Szentírásban is benne van, a szamáriai asszony fényes délben megy a kúthoz, hogy senki ne lássa. Jézus akkor megy oda hozzá, és megadja neki a feloldozást.
Örzse néni bennem jó hallgatóságra talált, és azt is tudta, hogy veszélytelen vagyok, nem adom tovább, amit mond, és olyasmit is elmesélt, amit másnak talán sosem. Falubeli asszonyokról, akik az ő felmentésével csalták titokban vagy nyíltan a férjüket.
Kinek nagyobb, kinek kisebb a természete, nincs ez másképp az asszonynál sem, mint a férfinál, ezt vallotta, meg hogy a holtodiglan-holtomiglant ugyan emberek előtt mondják ki, de mégiscsak a Jóistennek szól, aki a mennyekben lakik. Nem jön utánad a szénaboglya tövébe, angyalom. Ha majd egyszer eljutsz odáig, megmondhatja, mit érdemelsz. De egyelőre még itt vagy, ez az egy legalább biztos, azt meg, hogy utána hová kerülsz, még soha senki se mesélte el.
Azt beszélik, amikor meghalt, éktelen kacagás hallatszott a pajtája felől, arra szaladt össze a szomszédság, de mire bementek hozzá a szobába, már csak a kihűlt tetemét találták az ágyon. Szépen fel volt öltözve, keze a mellén összekulcsolva, ujjai közt a rózsafüzér. Miután elmondták mellette a Miatyánkot, és indultak volna a siratóasszonyokért, megint fölharsant a kacagás a pajta felől. A bátrabbja hátramerészkedett, de amilyen gyorsan csak tudtak, menekültek haza, és csak másnap voltak hajlandóak beszélni róla, hogy mit láttak. Egymás szavába vágva mesélték, miközben megállás nélkül hányták magukra a keresztet, hogy a pajta fölött seprűnyélen lovagoltak a boszorkányok, és Örzse néni nevét kiabálták.
Igaz-e, nem-e, én azt nem tudhatom, azt ellenben bizton állíthatom, hogy Örzse néni halálával elvesztették pártfogójukat a házasságtörő asszonyok, többé nem akadt, aki e földi létükben feloldozást adott volna nekik, ha vétkeztek.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
