November huszonnyolcadikán hazalátogat egy Németországban élő magyar férfi. Neve is legyen, mondjuk János, bár a történet szempontjából nincs jelentősége, ugyanígy lehetne József vagy István is. Egy-két napot eltölt Budapesten, találkozik rokonaival, ismerőseivel, majd gondol egyet, és meglátogatja azt a helyet a Szentendrei-szigeten, ahol pontosan harminc évvel korábban az a szerencsétlen baleset történt. Horány–Dunakeszi-rév. Előre tudja, hogy nem lesz könnyű vállalkozás, valami mégis megmagyarázhatatlanul vonzza, ugyanakkor meg mintha kényszerítenék, nem is tud úgy elindulni, hogy ne azt érezze, egyik lába előrehúzza, a másik meg vissza. Ül az autóban, többször is azt gondolja, inkább vissza kéne fordulni, időnként le is lassít, aztán mégis gázt ad, továbbhajt, és miután Tótfalunál letér a hídról, már nem gyötri tovább magát.
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Mielőtt elindult a szigetre, nem hívott föl senkit a volt osztálytársak közül, az évek során nem is igen tartotta velük a kapcsolatot. Messze is volt, nem is túl gyakran járt haza, de legfőképpen kedve nem volt velük találkozni, mintha a lehetőségét is el akarta volna kerülni, hogy közösen idézzék fel a történteket. Mert abban biztos volt, hogy Vera úgyis szóba kerülne, hiszen ahogyan ő, nyilván ugyanúgy a többiek sem tudták elfelejteni.
Nyolcvanhárom nyarán maradt kinn Németországban, rögtön az érettségi után, részben Vera miatt, de azért is, mert nem sikerült az egyetemi felvételije. Igaz, nem is fűzött túl sok reményt hozzá, de arra gondolt, nála hülyébbeket is fölvettek tavaly, miért ne sikerülhetne, történelem–német szak, történelemből jó, a német szinte az anyanyelve, bár másfajta német, amit otthon a faluban beszélnek, de akkor is. Tévedett. Az írásbelijét alaposan elrontotta, a szóbelin sem remekelt, hiába igyekezett, nem tudott szabadulni az otthon belé rögződött hibáktól.
Most szándékosan november végére tartogatta a szabadságát, máskülönben december elején jött volna, mint minden évben, idén viszont egy héttel korábbra tette az indulást, mintha valamit is számítana, hogy harminc év után napra, órára pontosan jelenjen meg a helyszínen, ahol annak idején a szalagavató másnapján gyülekeztek néhányan az osztályból.
Vádolta magát, ha harminc évvel ezelőtt legalább ő egy kicsit józanabb lett volna, akkor minden másképp alakul, nem gyötrődött volna utána annyit rajta, hogy kinek jutott eszébe ez a képtelen ötlet, akkor ott helyben leszavazta volna, hogy innen menjenek át a révvel, de már második napja ittak, reggeltől estig, és amikor vasárnap délután végre fölkerekedtek apjáék horányi hétvégi házában, kettévált az osztály a fogadás miatt. A fiúk közül ketten-hárman addig erősködtek, hogy a végén fogadtak is egy üveg Napóleon konyakban, hogy ki ér oda előbb a Kárpát utcába a gimnázium elé. Ő nem szólt közbe, pedig tudta, fölösleges fogadni, sokkal gyorsabban be lehet jutni a szentendrei oldal felől.
Most megérkezik, kiszáll a kocsijából, bezárja, és ahogy fordulna, megakad a szeme egy sárga járművön. Kiszuperált teherautónak néz ki. A slusszkulccsal babrál, miközben nézi még egy darabig, aztán elindul. Magában megállapítja, hogy épp itt, ezen az úton jöttek akkor is, csak akkor még nem így nézett ki a töltés. Körülnéz, mintha meg akarna győződni róla, nem követi-e valaki, egyedül maradhat-e az emlékeivel. Vet egy pillantást a túlpartra, aztán a révház irányába fordulva próbál tájékozódni, hogy pontosan hol is álltak akkor, de emlékeiben mintha nem ugyanígy nézett volna ki a révhez vezető lejáró, mintha nem is pontosan itt lett volna, ahol most látja. Még nem indul el, bámul a semmibe, miközben a fiatalok egyre hangosabbak körülötte.
Sosem derült ki, hogy pontosan mi történt. Várták a kompot odaátról, Vera egyszer csak megszólalt, nagyon kell pisilnie, mindjárt jön, és elindult a partra a fák közé, ők meg tapintatból hátramaradtak, mert Vera volt az egyetlen lány a csoportban, a többiek a másik oldalt választották, akik azt állították, hogy Szigetmonostor felől gyorsabban beérnek az Árpád híd pesti oldalára, onnan már csak egy dobásra van a Kárpát utca, ahol a találkozót megbeszélték. Aztán már nem látták élve viszont, csak a sikoltását hallották, és az rettenetes volt.
Mire odaért, a többiek már körbevették Verát, kihúzták a partra, próbálták élesztgetni, ő meg, aki bénultságából felocsúdva odaszaladt, már csak azt látta, hogy Vera fekszik a földön, mint egy darab fa, nem lélegzik, a szeme nyitva, de már kifejezéstelen, nincs benne sem fény, sem a rémületnek az utolsó szikrája, ami nyilván még fölvillant benne, amikor meglátta azt a valamit vagy valakit, akitől vagy amitől szó szerint halálra rémült.
Megállt a szíve, nem úgy fulladt meg, bár arccal a vízben feküdt, a tüdejében nem találtak vizet, valami hasonló állt a boncolás után az orvosszakértői jelentésben is. Később, ahogy a kiérkező rendőrökkel visszaidézték az eseményeket, próbálták megállapítani, mennyi idő telhetett el aközben, hogy Vera lement a partra, sikoltott, és a többiek odaszaladtak hozzá. Akkor is, most is, ahogy visszagondolt rá, mintha egy örökkévalóság lett volna. Látta magát, amint elindul lefelé, mint a lassított filmkockákon, mintha ragadós anyaggal öntötték volna le a talajt a lába alatt, nem is iszapszerű, inkább valami nyúlós, csirizes anyaggal, és ő, akármennyire igyekezett, nem tudott haladni benne, borzasztó erőfeszítésébe telt megtenni egyik lépést a másik után.
János megrázza a fejét, hirtelen eszébe jut a ma éjszakai álma, írásbeli érettségi, már megkapták a feladatlapot, hamar végzett is vele, de a kifejtős kérdésekhez érkezve olyan nyüzsgés támadt körülötte, hogy képtelen volt koncentrálni, hiába ült át egy másik helyre, ott is beszéltek hozzá, a feje fölött álltak, és ő nem tudta elhallgattatni őket. Szemlátomást csak őt zavarták, a többiek írták nyugodtan a dolgozatukat. Nem is végzett időben, kétségbeesetten ült ott, csak nézte, ahogy a többiek sorban mennek ki a teremből, de neki még egyetlen esszékérdése sincsen megírva. Mélyet sóhajt, elnéz a révház felé, hallgatja a folyamatos dohogást, onnan jön, mintha valami gőzgép üzemelne, hogy megszakítás nélkül szolgáltassa valahová az energiát. Még mindig nem indul el, tanácstalanul tekinget körbe-körbe a parkolónak kialakított placcon, végül a sárga, teherautó-szerű behemót járműben talál kapaszkodót, melyen rögtön az elején is megakadt a pillantása, amikor bekanyarodott ide. El is mosolyodik, magában megállapítja, hogy ez a monstrum harminc évvel ezelőtt garantáltan nem lehetett itt, még akkor sem, ha időtlen idők óta itt áll, szabályosan belerozsdásodott a földbe.
Elindul felé, látja, hogy nyitva az ajtaja, benéz a vezetőfülkébe, vet egy pillantást a műszerfal kilométerórájára, aztán a hatalmas, dupla, traktorra illő kerekeit vizsgálgatja, de nem tudja megállapítani, hogy mire használhatták itt ez az özönvíz előtti sárga szörnyeteget. Vontatásra? Esetleg. A vékony kormánykerék, a két barna műbőr ülés láttán sem érez kísértést, hogy beüljön, inkább valahogy fura érzése támad, mintha ennek a monstrumnak is köze lehetne Vera halálához, pedig biztos, hogy nem lehet, hiszen akkor még javában üzemelhetett valahol, de hogy nem itt, az is holtbiztos. Elindul lassan a part felé, megkerüli a fáklyás fiatalokat, akik a várakozás izgalmában egymás szavába vágva beszélnek. Ők is ilyenek lehettek akkor, gondolja, talán nem ennyire hangosak, még valamennyire működött bennük a fegyelem, amit kiskoruktól fogva beléjük neveltek, hogy utcán nem rendetlenkedünk. Másnaposak, vidámak voltak, széles jókedvükben is tudtak viselkedni. De épp csak átsuhan agyában ez a gondolat, különben már lenn jár a parton, próbálja felidézni, vajon hogy nézhetett ki akkor ez a szakasz. Mintha pont ugyanilyen lett volna, mintha harminc évvel ezelőtt is ugyanezek a fűzfák álltak volna itt, de hát ez is teljes képtelenség, harminc év alatt a fűzfacsemeték is bőven megnőhettek.
A fák közé érve hirtelen megcsúszik, kibillen az egyensúlyából, egy lelógó ágba kapaszkodva üggyel-bajjal sikerül megtartania magát. Hátranéz, mi lehetett az, amire rálépett, de semmi rendkívülit nem lát, mindenesetre megállapítja, hogy óvatosabban kell lépnie, mert a homokos-kavicsos szakaszok váltakoznak az iszapossal, ez itt már maga a meder, legalábbis az időszakos meder, ha magasabb a vízállás, nyilván még ennél is följebb ér a Duna.
A vízhez érve megáll, és egy fűzfának támaszkodva hosszan bámul maga elé, mintha gondolataitól várná a választ rá, hogy vajon mit keres itt, minek jött ide, mi célja lehet ezzel az egész históriával ennyi év után, mikor Verát már úgysem támaszthatja föl vele. A választ most sem kapja meg, most sem jut előrébb a gondolataival, mint amikor otthon százszor végiggondolta az esetet, valahányszor eszébe jut, egyedül azt szögezheti le magában, amit az évek folyamán annyiszor megállapított, hogy orvosszakértői vélemény ide vagy oda, hiába a hivatalos jelentés, a lezárt nyomozati anyag, akkor sem tudta elhinni, most sem tudja elhinni, amit a hatóságok állítottak. Lehajol, fölvesz egy kavicsot, először kacsázni akar vele, mint amikor a bankett másnapján reggel versenyeztek a fiúkkal, mielőtt elindultak volna sörutánpótlásért a boltba, aztán meggondolja magát. Nézi, forgatja a tenyerén a kavicsot, aztán fogja, és jó messzire elhajítja, figyeli, hogy mekkora lyuk támad a vízben, milyen magasra csap föl a víz utána, hogyan simul el a víztükör, miután eloszlik a körkörös hullámzás, és közben lepereg benne az egész jelenet, attól a pillanattól kezdve, hogy Vera elindul a fák közé, ő meg illendőségből ott marad a fiúkkal.
Ebben a pillanatban ér át a komp, a fáklyás fiatalok üdvrivalgással fogadják az odaátról érkező lányokat, mindössze egy fiú jön velük. János megvárja, amíg a fiatalok fölérnek, aztán elindul a parton a fák között. Pontosan nem tudja megállapítani, hol lehetett az a hely, ahol Vera élettelen teste feküdt, a fejében megint az jár, hogy vajon ha lekíséri a partra, megmenthette volna-e az életét.
A jegyzőkönyvben a halál okaként szívelégtelenség állt, az idegenkezűséget teljes bizonyossággal kizárta a rendőrség, ám ez így csak részben igaz. János nem tudhatta, hogy a kihallgatás során az idősebbik révész váltig állította, ilyen novemberi ködös estéken mindig hallja azt a sóhajtozást, pontosan arról a helyről jön, ahol az a lány is meghalt. Látni még sosem látta a hang tulajdonosát, nem is mer ő odamenni, ahol szellemek vernek tanyát, ha leszáll a köd. Olyankor a komp sem jár, olyankor ő ki sem teszi a lábát a révházból. Nem sokkal az eset előtt került ide, aznap is szolgálatban volt. Egy helybeli öregasszony mesélte neki utána, hogy valamikor, még a nagy árvíz előtt, ilyenkor, november derekán, egy részeg kocsis föl akart hajtani a szekérrel a kompra, de a lovai hirtelen visszahőköltek, ő meg belerepült egyenest a vízbe, és örökre elmerült. A megbokrosodott lovak berángatták a szekeret a fák közé, aztán elszabadultak, meg sem álltak a szomszéd falu határáig. A kocsis szelleme pedig azóta itt kísért, ilyen nyirkos, ködös novemberi estéken megjelenik a víz fölött, az életéért könyörög, és siratja a lovait meg a szekerét. A révész a rendőröknek is elmesélte ezt akkor, azok csak legyintettek, a kormányos is csendre intette, úgyhogy előtte szóba sem hozza már, mert mindig elintézi annyival, hogy dajkamese, csak a szél jár a fák között, az adja ki ezt a reszelős-fütyülős hangot, ne higgyen már mindenféle mendemondának.
János fölnéz, aztán lassan elindul visszafelé. A parkolóhelyen még megáll, a sárga monstrumot vizsgálgatja, mi a fenének ide a teherfelvonó, ezen tűnődik, még ha valami csörlő lenne, az inkább érthető itt a parton, de egy függőleges mozgatásra alkalmas gépezet? Orosz gyártmány, ezt újból leszögezi magában. Beül az autójába, és mielőtt elindulna, vet még egy pillantást a fák közé. Megállapítja, hogy mindjárt teljesen leszáll a köd, és akkor tényleg semmit sem lehet majd látni.
Nem sokat kellett volna várnia, csak kicsit lett volna türelmesebb. Ha látni nem is látja, de a kocsis hangját ő is biztosan meghallja, mint az öreg révész, aki még harminc év múltán is futva menekül be előle a révészházba, és a biztonság kedvéért még az ajtót is magára zárja. A kocsis szelleme pedig azóta is magányosan bolyong a parton a fák között a novemberi ködben, nincs, aki meghallgassa a panaszát, mint harminc évvel ezelőtt az a lány, akit Verának hívtak, és akit János már nem tudott feleségül venni az érettségijük után.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
