Ami Benito Pérez Galdós Tristanájából kimaradt
Ne írj, ne hívj, majd én jelentkezem. Ne törj be magadtól, teljes valóddal az életembe, amikor nem vagy velem, én beérem annyival, amit rólad képzelek, annál többet úgysem tudok befogadni belőled.
Ha egyedül vagyok, magam elé képzellek, becsukom a szememet, hallom a hangodat, ahogy nevemen szólítasz, miközben hátulról közeledsz felém. Máskor meg én megyek feléd, és te vársz rám. Állsz a nyitott ajtóban, rám nézel, azt a ragyogást nagyon szeretem a szemedben, meg ahogy olyankor kimondod a nevemet.
Hová jönnél még te is? Hiszen itt vagy, hiába nem vagy itt teljes valódban, mégis állandóan itt érezlek magam mellett. Szólnom sem kell, elég, ha gondolok rád, és rögtön itt teremsz. Ne nehezítsd meg a helyzetemet, ne férkőzz be jobban a hétköznapjaimba, csak felkavarnál a kettős jelenléteddel, én csak egyet bírok el belőled.
Éjszaka rosszabb. Olyankor nem tudom irányítani a gondolataimat. Fölébredek, és úgy érzem, menten megbolondulok. Testemet szétfeszíti a fájdalom, amikor rádöbbenek, hogy csak álmodtam, nem is te fekszel ott az ágyban mellettem. Pedig napközben minden olyan egyszerű. Fütyörészve kimegyek a piacra, a kofák már ismernek, szeretnek, amiért ilyen vidám fickó vagyok, szívesen el is beszélgetek velük, szeretik, hogy sosem alkudozom, inkább még többet is adnék a portékájukért, át tudom érezni, mennyi munkába kerül, mire elkészül a tejföl, a túró, mennyit kell kapálni az epret, a káposztát, az uborkát, hogy ne gazosodjon el, dicsérem őket, Manci néni, milyen jól áll magának az új frizurája!, mire Manci néni pironkodva jegyzi meg, hogy évek óta nem látott fodrász, mire én, mit sem számít, akkor is olyan, mintha a legdrágább belvárosi szalonból lépett volna elő, nekem elhiheti!
Csak akkor van baj, ha váratlanul betoppansz az életembe. Megcsörren a telefon, miközben állok a bankfiókban a pénztár előtt, azonnal a zsebemhez kapok, ösztönösen fölveszem, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Csak a szokásos sablonos mondatok, hogy vagy, mi újság, köszönöm, hogy hívtál. És utána nagyon rossz, nem találom a helyemet. Kilépek a bankfiókból, kóvályog a fejem, össze kell szednem magamat, hogy egyáltalán eszembe jusson, hol hagytam az autómat. Olyan vagyok, mint akibe idegbénító mérget fecskendeztek. Olyankor leülök egy teraszra, megiszom egy kávét, és csak utána indulok tovább.
Úgyhogy ne lépj ki a helyedről. Ne mutatkozz máshol, csak ahová én vezetlek. Így könnyebb nekem. Írni sem szeretek, és azt sem szeretem, ha te írsz nekem. Megzavarod a rendet a fejemben. Nem is értem, amit írsz. Nem láttam azt a virágot, amit szagoltál, nem ültem ott melletted a moziban, amikor azt a filmet megnézted.
Legjobban azt szeretem, amikor egyedül ülök az autóban, és vidékre utazom, legalább kétszáz kilométernyi távolságra. Olyankor elindítok valamilyen zenét, és hangosan énekelek vele. Ezt mindig csak egyedül tehetem, ugyanis semmi hangom nincsen, a családom kinevetne, ha énekelni hallanának. Más előtt sosem énekelek, de így előtted énekelni is tudok. Olyan lehetek, mint egy kajla kamasz. Nyomom a gázpedált, és teli torokból üvöltöm az énekessel együtt a szöveget. Rajtad is látom, hogy élvezed, neked akkor is tetszik, ha az én hangom nem túl tisztán szól az övé mellett, és a dalszövegekre is csak úgy nagyjából emlékszem. Téged ez cseppet sem zavar, elég egy kissé jobbra pillantanom, rögtön látom az arcodon. Jár a fejed közben, kezed dobol a térdeden, táncol a felsőtested, és ahogy hullámzol, kívánom nagyon a melledet. De nem érhetek hozzá, mert most éppen vezetek.
Jó így nagyon, amíg úton vagyok. Nem gondolok munkára, tárgyalásra, nem azon jár az eszem, hogy mi vár rám a lenti raktárbázison, megint a visszáru, a selejt, a hóbortos kívánságok sora, semmire nem gondolok, egyszerűen csak létezem. A forgalom gyér, autó alig van az úton, szól a zene, énekelek, ott ülsz mellettem. Mi kell több ennél?
Időnként hallom a nevetésedet. Sosem mellettem nevetsz. Mindig valahol a távolban csendül föl az összetéveszthetetlen kacagásod. Fölkapom rá a fejemet. Éppen indulnék lefelé a mozgólépcsőn, és hirtelen meghallom a hátam mögött a nevetésedet. Megtorpanok, hátrakapom a fejemet, de nem látlak sehol, félreállok, ide-oda tekintgetek, de eltűntél, belevesztél a tömegbe.
Amilyen hirtelen felbukkantál, olyan hirtelen el is tűnsz. Utána hiába kereslek. Aznap többé már nem leszel mellettem. Tudom, ilyenkor valahol itt jártál a közelben, csak nem találkoztunk. Éreztem, tele volt veled a város. Engem különös nyugtalanság fogott el, egész nap nem találtam a helyemet, mindenütt téged éreztelek, de sehol sem találtalak, eltűntél mellőlem, aztán mintha egyszeriben megsokszorozódtál volna, benne láttalak mindenben, pedig nem voltál sehol, még mellőlem is eltűntél.
Úgyhogy arra kérlek, ezentúl ne mutatkozz a hétköznapjaimban, hogy olyan maradhass, amilyennek gondollak. Csak velem változhatsz. Tőlem különálló életed nem is létezik a szememben. Ne is mesélj róla, mit csinálsz, amikor nem velem vagy. Akkor is legyél velem, de úgy, ahogy én szeretem. Csak annyit, úgy és ott legyél velem, ahogyan én akarom. Ennél többet nem bírok el belőled.
Amit elbírok, azt is csak titokban, amikor egyedül vagyok otthon, vagy amikor fáradtságra panaszkodva mondom, hogy én inkább pihenek még egy órácskát. Reggeli helyett visszabújok az ágyba, és megvárom, hogy mindenki elmenjen hazulról. A paplan alá bújva magam mellé képzellek, és nagyon szeretlek. Aztán felöltözünk, és elmegyünk. Mögöttem jössz néhány lépéssel. Az autóban is a hátsó ülésen ülsz, nem mellettem, vezetés közben most nem szeretnélek látni, nehogy eltereld a figyelmemet. Úgy helyezkedsz, hogy a visszapillantó tükörből sem látlak, csak tudom, hogy ott ülsz, egész a szélen, hogy ne is kerülj a látóterembe. Nem mozdulsz, csendben vagy. Tudod, hogy csak a hosszú, vidéki utazásainkon ülhetsz mellettem, és olyankor énekelek neked. Most itthon maradtunk, egész nap hang nélkül követsz majd, mint az árnyék, és nekem megnyugtató lesz a tudat, hogy velem vagy.
Hogyan mondjam el, hogy nagyon szeretlek, de nem tudnám, mit kezdjek veled, ha a hirtelen felébredő vágy pillanatában egyszer csak teljes valóddal ott teremnél mellettem. Csak állnék megkövülten, mint a kisgyerek, aki a versenyautójával mindent leelőz, vonatot, szárnyashajót, repülőgépet is, ha kell, mert olyan kétéltű a versenyautója, amelyik földön, vízen és levegőben egyaránt gyorsabb mindennél, pedig csak egy kézre álló fadarab, azzal játszik, mígnem egyszer a szülei meglepik, és az önfeledt játék kellős közepén az orra elé gördül egy távirányítós piros Maserati. A kisfiúnak elakad a szava, nem tud mit kezdeni vele.
Úgyhogy te is maradj szépen otthon, éld csak az életedet, és ha hívlak, ne várakoztass sokáig, hamar gyere, nehogy kétségbeesésemben azt kelljen gondolnom, hogy nem is létezel, csak úgy elképzeltelek.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
