Erőst nagy igyekvéssel indult neki a hazafelé útnak, a sok tudománnyal megtömött tarisznyája csak úgy verdeste az oldalát. Míg máskor ilyentájt az Iszák-domb felé kanyarodott, hol nagyszerűen lehetett nadrágot koptatni csicsonkázás közben, most kicsi lábait szaporán szedte az otthon irányába.
– Matyiiii, teeeee! Há’ nem jössz? – hozta felé a szél hátulról Áronka hangját.
Mintha nem is hallaná, előreszegett állal, karját lengetve, mint két lapátot, lépkedett előre.
– Hovááá olyan sietős, teeee? – hallotta ismét a háta mögül.
– Az orrom után – kiabálta vissza, hátra se fordulva.
– Akkor jó nagyokat kell lépjél, komám!
– Jobb, mint a hosszú fül! – harsogta vissza, de már nem hallotta, hogy mit kiabál a másik, mert Molnár Venciék kertje mellett befordult az utcájukba. Február vége volt, a domboldalak még éppen jók voltak ródlizni és a hegyek büszkén magaslottak vastag hóbundájukban. Foga volt még a télnek, későn érkezik a tavasz Csíkba, s a felcsíki részre méginkább. De azért délben már megcseppentek az ereszek, s a megolvadt hó nyomán barna tengerré változtak az utcák. A hólé összegyűlt a keréknyomokban, jó termő évre lehet számítani – mondták az öregek. Cuppogott a cipője a sáros úton, máskor talán levetette volna, hogy kímélje, de most meg se fordult a fejében. Annál sietősebb volt, hogy hazaérjen.
Nagygazdáék – csak így hívták őket a faluban. Aztán mondtak még ezt is, azt is, ha nem vették észre, hogy éppen ott őgyeleg a közelben. Vagy pedig éppen azért. Nem is igen értette az ilyen beszédeket, csak annyi világlott ki a szavakból, hogy valaki lovászfiúnak nevezte, mintha épp Venci bá volt az, s hunyorítva körbenézett, még talán pödört is egyet a bajszán.
– Az én nevem Bara Mátyás, apám Bara Mojzes, anyám Bara Berta, leánykori nevén Szabó – mondta ki félhangosan, s rácsapott a kerítésre. Egy varjú károgva reppent fel.
Lihegve nyitott be a kapun, első dolga, ahogy máskor is, hogy az istállóba sietett, és átölelte Csillag nevű lovát, majd mindenfélét sugdosott a fülébe. Nagy legény már, egyedül vezeti a lovat vetéskor, és ma még nagyobb lett. Az apja pityókaszedéskor valamilyen ajándékot emlegetett, hogy ha majd betölti a hét esztendőt, akkor.
– Csókolom! – köszönt a kelleténél hangosabban, amikor kipirult arccal betoppant a házba. Pedig ebben a házban nem szokás a hangoskodás. Anyja a kemencétől perdült oda hozzá, hogy megölelje, apja mormogott valami köszönésfélét. Tyúkhúsleves illata lengte be a házat, amilyent csak ünnepnapokkor főznek. És amilyent más nem tud, csak az ő anyja, aki most két keze közé fogta a hidegtől meggémberedett ujjait, úgy melengette.
– Mond meg anyádnak, hogy odaég a kalács! – szólt az apja, és mélybarna szemével komoran intett, mire fordult is vissza az asszony a kemencéhez.
A fiú levetkőzött, hátát jólesően odadörgölte a kemence falának.
– Hát aztán mi volt az oskolában? – kérdezte az anyja, miközben a foszlós kalácsot a deszkára borította.
– A tanító úr mondta, hogy kellene még fát vinni, mert igencsak fogytán van. De lehetőleg szárazat, mert a múltkor Kopacz Jancsiék olyan vizes fenyőt vittek, hogy felfüstölődött az egész iskola.
– Na eppeg! Előbb tanítsa meg a számtant s majd számolunk, hogy mennyi az annyi! – mordult fel az apja.
Nem szóltak többé. Csend állt be. Jól ismerte a fiú ezt a csendet, jobb volt ilyenkor tovább nem beszélni. Ők ilyen csendes életet éltek.
– Én fel nem foghatom, te Berta, hogy milyen áldott, cendesz urad van neked, hangosz szó, veszekedész szoha nem hallik ki tőletek. Nem olyan érdemtelen gaz, mint az én emberem vót. Szerencész vagy, az bisztosz, becüljed isz meg! – mondta kacagva egy fogatlan vénasszony még a nyáron, amikor vasárnap mise után az asszonyok kiültek a padra.
– Igen, Máli néni, szerencsés vagyok – mondta halkan Berta, és közben a fiára gondolt. És talán másra is.
A fiú gyakran látta a szüleit a belső szobából, miután már nyugovóra tért, ahogy csendesen ülnek kint az asztalnál. Néha fülelt is, hogy talán olyasmiről beszélnek halkan, amit ő nem kellene megtudjon, de soha egy szót nem hallott. Csak ültek ott és nem szóltak egymáshoz. Sokféle csendje volt az ő házuknak. Néha vágni lehetett volna, mint nyári hajnalon a rendet a harmatos mezőn, néha vészjóslóan tornyosult föléjük, néha pedig békésen telepedett az otthonukra. Ez volt a ritkább. De a csend náluk szent volt. Azt is gondolta, hogy ez már mindenhol így van, nem csak náluk, náluk, ahol őt Bara Mátyásnak, az apját Bara Mojzesnek, az anyját Bara Bertának, leánykori nevén Szabónak hívják.
Állt a kemence mellett, egyre türelmetlenebbül, míg anyja halkan megterítette az asztalt, de végül nem bírta tovább és odébbgurította a csendet, mint hirtelen jött szél az ördögszekeret.
– Édesapám, és az ajándék?
Apja ránézett, homlokára némi ránc került, majd ennyit mondott.
– Elébb üljünk asztalhoz.
Megszámlálni sem lehetett az aranyló zsírkarikákat a leves tetején, vidáman táncoltak körbe a tányérban, még a csilingelésüket is hallani vélte, amint egymásnak koccantak, majd egymásba olvadtak önfeledt zsírosságukban. A mennyországban is húslevest esznek az angyalok, de ők minden nap, nem csak vasár- és ünnepnapokon – így képzelte el a fiú, mert ennél mennyeibb eledelt nem igazán tudott elképzelni. Igaz, ott sorakozott rögtön utána a töltött káposzta, a frissen sütött kenyér, az abált szalonna és füstölt sonka, vagy a disznóvágáskor készített mocskocstokány is, majd a madártej ráadásnak, az almás tészta vagy az eperhab. De a húsleves az húsleves, amelyet csendben, áhítattal kell enni.
Talán az apja is így lehetett a húslevessel, mert olyannyira belemerült a kanalazásba, hogy másodszor sem hallotta meg felesége kérdését.
– Mikor megy a városba, Mojzes?
Aztán az asszony is enni kezdett, megszokta már, hogy az ura nem válaszol.
– Mond meg anyádnak, hogy holnap hajnalban – mondta a fiúnak a férfi.
– Édesanyám, édesapám azt mondta, hogy holnap hajnalban – adta tovább a legényke.
– Készítse ki a barna posztót – fordult ismét a fiúhoz az apa.
– Édesapámnak azt tetszett mondani, hogy édesanyám készítse ki a barna posztónadrágját nekije – magyarázta a fiú.
– Teszek szalonnát, túrót. Csomagolok fel a csirkéből is – sorolta, mintha csak maga elé az asszony.
– Mondjad neki, hogy a tavalyi szalonnából vágjon – jegyezte meg a férfi.
– Édesapám arra kéri édesanyámat, hogy a tavalyi szalonnából vágjon, amelyik ott hátul van a hiúban – okoskodott a gyermek.
– Az már kicsit avas – felelte az asszony.
– Jó lesz az útra – zárta a témát az ember.
– Nyugodtan pakolja fel édesanyám az avas szalonnát édesapámnak.
Csendben ettek tovább. Csak a kanalak koppanása és a kakukkos óra ketyegése hallatszott. Tíz éve lóg ugyanazon a helyen, tíz éve tartja számon az időt. Még fiatal házasok voltak, amikor vásárfiaként hozta az ember az ifjúasszonynak. Bertát elvarázsolta a csodálatos szerkezet, leginkább a kicsi madár benne, amelyik óránként kirepült belőle. Akkor is kidugta a kis fejecskéjét, amikor a fia született, mintha a kisdedet üdvözölné. A gyermeket, amely szőke haja alól néhány hét után kíváncsian pislogott a világra kék szemével. Azóta ebben a házban csak a fiú és a kakukkos óra madárkája szólt az asszonyhoz. Hét hosszú év, és még ki tudja, mennyi, mintha nem is az időt mérné az az óra, csak az időtlenség súlyosságát jelezné ebben a csendes házban.
– Kakukk, kakukk, kakukk – bújt elé a kis ajtók mögül a madárka.
Az asszony összerezzent, majd szelíden megsimogatta fiacskája arcát.
– A Jóisten éltessen, kisfiam!
A gyermek elmosolyodott, majd apjára nézett kérdő tekintettel.
– Holnap nem mész iskolába. Bejössz velem a városba és veszek neked egy új bicskát – biccentett feléje az apja. A gyermek örömében mondani akart valamit, ám a családfő nagy levegőt vett és ismét megszólalt.
– És neked mit hozzak, Bertuskám?
Odakint az óra kakukkjával versenyezve megszólalt egy igazi madár. A szomszéd Venci is kiállt az udvarra, ráncos arcát a már-már tavaszi napsugarak felé fordítva. Csak a ródlizó gyermekek visongtak a domboldalon, kihasználva még azt a kicsi havat.
