Kristó Róbert: Vonalkódok – árnyék és fény VI.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam. A kelő nap sugarai ragyogták be a néptelen utcákat, kerítésbe akadt ökörnyál szálai csillogtak a rézsútos fényben. Késő nyár volt, az árokparton nyújtózkodó nyárfák már hullatták leveleiket. Hamar eljutottam a városka szélső telkeihez, hirtelen szélesedett ki a látóhatár, áttetsző árnyak lebegtek a kertek fölött, rétegződő csend borult a rétekre. Korai harmattól nedves fűben lépkedtem, árokparton burjánzó cickafark levelei szárítkoztak a hajnali fényben; ujjaimmal simítottam végig a fehér virágokon, hálásan fogadták érintésemet. Szelíd sugarak áradtak a tiszta levegőben, fokozatosan zsugorodtak az árnyak, észrevétlenül lopakodtak közelebb a lapos dombok; az aratás után frissen szántott táblák enyhén lejtettek az országút felé.
Régi szőlőskertek zuzmós kőkerítései között haladtam, útszéli akác görbe gyökere púposodott az ösvényen, mély kerékvágások szántották az utat, mely egyenetlenül hajladozott, akár egy kiszáradt patakmeder; mindent belepett a kora reggeli zümmögés, ezüstösen csillogott a fák kérge, érett szőlő édeskés illata töltötte meg a lapos völgyet. Gyermekkori emlékek elevenedtek meg a képzeletemben; akkoriban vézna, hunyorgó szemű emberek népesítették be világomat, hosszú szárú cseréppipát szorongattak a foguk között, gyér bajusz takarta kicserepesedett ajkukat; hallgatagon, magukba zárkózva járták útjukat, kalapot emelve köszöntek a szembe jövő idegennek. Szőlőjüket kapálták egész nap, göcsörtös ágakat kötöztek, melyek roskadoztak a bőséges termés alatt, hatalmas fürtök kéklettek a rozsdásodó levelek között.
Ismertem a járást, sajnos csak hosszas keresgélés után találtam a keskeny ösvényre, melyen a terebélyes gyümölcsfák alá lehetett jutni. Elgazosodott csapás kanyargott a bokrok között, a szomszédok se jártak ki elhanyagolt telkeikre. Düledező viskók sorakoztak a domboldalon, félig összedőlt fészerek romjai, sárga moha és szürke zuzmó borította a tetők korhadt zsindelyeit. A régi kőfeszületet kerestem, almafák sűrű lombja takarta a kíváncsi tekintetek elől, csak a törött csúcsa magasodott az ágak fölé. Nehezen találtam meg a kaput; magányos szőlőtő kúszott a bejárat korhadt gerendájára, a kövek repedéseibe kapaszkodó futórózsa már hullatta szirmait. Nyikorogva engedtek a nyomásnak a rozsdás sarokvasak. Hatalmas körtefa vetett zöldes árnyat a begyepesedett ösvényre, az ágak között megbúvó madarak csivitelése, gyermekkorom kirándulásaira emlékeztetett. Régi dal jutott az eszembe, melyet nagybátyám dúdolt, ha a domboldalra kapaszkodó szőlősorok között kapált. Szomorúsággal töltött el a dallam, melyhez hasonlót veszteség idézésekor érez az ember. Abban a kora reggeli pillanatban képtelen voltam eldönteni, hogy rég halott apám vagy a közelmúltban elveszített nagybátyám hiányzik-e jobban.
Földbe süppedt épület állt a telek közepén, annyira alacsony volt, hogy az ajtóban le kellett hajolni, különben beverte az ember a fejét. A korhadt deszkák megvetemedtek és összerepedeztek, tenyérnyi mészpikkelyek pattogtak a tapasztott falakról, lapos darabok hullottak a kémény vakolatlan tégláiról. Nem kaptam kulcsot az épülethez, de pontosan tudtam, mi rejlik a durván ácsolt ajtó mögött, a szegényes bútorzat miatt fölösleges lett volna felfeszíteni az ócska zárat. Lapos kőre állva kukucskáltam be a törött ablakon, poros pókhálót lebegtetett előttem a huzat. Billegő lábú asztal és néhány szék foglalta el a szoba közepét, alacsony ágy szerénykedett a sarokban, gömbölyű kövekből rakott kormos tűzhely húzódott a nyitott kémény alatt. Kifakult színű szvetter és penészes kabát lógott a falba vert rozsdás szegeken, sáros cipők sorakoztak a ruhák alatt; munkában eltöltött élet szánalmas bizonyítékai.
Odvas diófa vetett árnyat az áttetsző hűvösségben szendergő épületre. Váratlanul élénkült meg a szél, sárgult levelek pörögve ereszkedtek a nedves fűre. A dolgok mulandóságán merengve lepett meg a magány érzése, mozdulatlanságba merevedve figyeltem a fonnyadó virágokat. Képtelen voltam szabadulni az idő által okozott veszteség gondolatától, hirtelen döbbentem az igazságra, hogy betegeskedő emberként hasonló sors vár rám is. Egy napon eltűnök az élők sorából, távoli rokon merészkedik ki az elhanyagolt gyümölcsösbe, sopánkodva méri fel szegényes örökségét.
A vízmosáson túl, hosszú ágak lebegtek a föld fölött, mozgást érzékeltem a fák között, mintha átható tekintet figyelt volna. Véletlenül a telekre tévedő kóbor kutyára gondoltam, gazdátlan ebre, amely rejtekhelyén pihenve várja távozásomat. Megborzongtam a találkozás izgalmától, de úgy tettem, mintha semmit nem láttam volna; gyanútlanságot színlelve folytattam a néma szemlélődést.
Az épületet megkerülve indultam az emelkedő felé, lapos kövekkel kirakott ösvényen kapaszkodtam. Alacsony sövénnyel körülvett konyhakert terült el az almafákon túl, valamikor ízletes zöldséget termesztett földjében a nagybátyám. Könnyedén léptem át a düledező vesszőfonatot, régi ágyások domborulatai között, zöldellő petrezselyemtöveket kerülgetve haladtam célom felé. Nyurgult málnasövényen törtem át, lágyan simultak össze mögöttem a bokrok tüskés ágai. Hullámzó fény öntötte el a kert eldugott szegletét, élénken illatozó kakukkfű üdvözölt.
Óvatosan kerültem a fák mögé, osonó léptekkel közelítettem meg az ágak alól leselkedő állat vackát. A birsalmafák felé vettem az irányt, zsenge vadhajtások közé rejtőztem. Kiváló búvóhelynek bizonyult, az alsó ágakig érő csalánbokrok, minden oldalról takartak; én tisztán láttam, de engem nehéz volt érzékelni.
Fának dőlve álló gyerek hátát pillantottam meg a homályban, ágak között kukucskálva engem keresett. Hajlott vállat, barna arcot, hosszú fekete hajtincseket láttam. Tehát egy szőlőt dézsmáló kislányt leptem meg, aki riadtan követi a szigorúnak vélt gazda mozdulatait. Felvidított a felismerés, érdeklődő kifejezés ült az arcomra, kíváncsian vártam, miként fog viselkedni a kis huncut. Nem akartam megijeszteni, homályos reményt ébresztett bennem a fogócska ígérete.
Enyhe remegés futott végig a gyermek vállán, megérezte a fenyegető tekintetet, tudatosult benne a veszély, felfogta, hogy figyelik. Vadhajtások közé kuporodott, ijedten nézett körül, bokrok alját kutatva kereste a komisz csőszt. Fölötte tisztán ragyogott a felhőtlen ég, a fák árnya mozdulatlanul terült el a konyhakert lapos halmain.
Kutyaugatás hallatszott a telek vége felől, kipányvázott öszvérek prüszköltek kitartóan, magas fűben rohanó állatok neszezése verte fel a gyümölcsös csendjét. Ösztöneinek engedelmeskedve, óvatosan, száraz ágakat kerülgetve indult el a kislány; a telek felső része felé rohant. Barátságos szavakkal marasztaltam. „Fölöslegesen menekülsz, annyi szőlőt ehetsz, amennyit akarsz, szabadon válogathatsz a különböző fajták között, a fákon termő gyümölcsök közül is elvihetsz bármit.” Nyugodtan csengett a hangom, mégis idegennek tűnt, mintha valaki más, illetéktelen személy ejtette volna ki a hitelesnek szánt szavakat.
Lobogó hajjal menekült a gyermek, halvány árnyként suhant a görbe szőlőkarók között. Rövid pillanatokig láttam a tisztáson átosonó lányka mintás anyagból varrt ruhácskáját, vöröslő alma és sárgálló barack hullott ki a maga elé szorított parányi kötőjéből. Kacagva kiáltottam utána. Zajtalanul, lehajtott fejjel futott az ágak között, alacsony kőkerítést átugorva tűnt el a szomszédos telek fáinak árnyékában. Szem elől tévesztettem. Szőlőfürtöket, érett gyümölcsök sokaságát szedtem össze, melyeket a megbékélés jeleként akartam átadni
Vadhajtások között keresgélve hallottam meg a kétségbeesett sikolyt. Először azt hittem, rég elhagyott gödörbe esett a kislány. Elvadult ribizlibokrokat kerülgetve rohantam az alacsony kőfal felé, bizonytalan érzéstől vezérelve ugrottam át a szomszéd telekre. Lapos szemétdomb mögött vettem észre a fűben fekvő, kopott kis cipőt, sűrű csalán takarta a sérült kislányt. Azonnal kiderült, hogy rozsdás medvecsapdába lépett a menekülő gyermek, melyet évekkel korábban helyezett ki a telek gazdája, és a szabadban felejtett. A látvány kíméletlenül letaglózott, erőtlenül zuhantam a térdig érő gazba. A sérült kislány könnyes szemekkel figyelte zavarodott mozdulataimat, még mindig a büntetéstől reszketett. Csalánbokorban térdelve magyaráztam meg neki, hogy nem haragszom, fölösleges aggódnia; mindketten jobban járunk, ha feladatunkra összpontosítunk. A szerkezet rugózatát vizsgálva soroltam teendőimet. Remegő kezekkel feszítettem szét a fogazott acéllapokat, óvatosan húztam ki közülük a lányka, vérző lábát. Maszatos arcát törölgetve kúszott oldalra.
Csak később tudatosult bennem, hogy mennyire tökéletes ez a hiányosnak vélt világ, és a gondviselés, mely óvja az ártatlan lényeket. A csapdát behálózó szederszárak olyan sűrű fonatot alkottak, hogy a rugók közé préselődő levelektől nem tudtak összecsapódni a fogazott ívek, jelentős hézag maradt közöttük. A gyermek vékony lába alig sérült, felszíni karcolásokkal úszta meg a veszélyes kalandot. Ijedelme nagyobb volt a fájdalmánál.
