Maria B. Raunio: Fehér álom (tempera, szén, vászon, 63 × 90 cm, 2013)
Árnyas sarokban várakozom, ismerős hangok zsongása vesz körül, mintha tapsoló tömeg tompa moraját hallanám. Kristálypoharak csilingelnek egy ezüsttálcán, italt felszolgáló pincérek furakodnak át a hullámzó tömegen. Legyezők libbennek, bizalmas barátságot ígérő tekintetek keresztezik egymást. Azon töröm a fejem, miként tehetném teljesebbé a pillanatot. Homályos cél foglalkoztat, olyasmi, amit véletlenül sem kaphatok meg az élettől. Ostobaságokra pazarolt évek után tisztességes nő társaságára vágyom, akit őszintén becsülhetek.
Különös illat száll felém, sajátosan izgató, érzékenyen érint. Karcsú csípő kecses vonala ingerel, megigéz a mozdulat, ahogy a lány a füle mögé igazítja kibomló fürtjeit. Gyűrű kövén csillan a fény, fekete hajtincs libben a szélben.
Heves szívdobbanás ösztönöz, mintha a saját végzetemmel találkoznék. A pillanat illanó szépsége, rejtőzködő varázsa foglalkoztat. Mi tesz emlékezetessé egy tovatűnő mozdulatot? Mitől válik maradandóvá egy villanás, amikor minden részlet egyformán mulandónak tűnik? Milyen sajátosság különbözteti meg, és teszi örök érvényű élménnyé? Lesújtóan hat a válaszolatlan kérdések sokasága.
Női arcot idézek magamban, a sikeresség érdekében be kell hunynom a szememet. Kavargó érzések sürgetve hajtanak tovább. Szinte azonnal elfelejtem a jellemző vonásokat, különös kényszert érzek, hogy ismét rájuk csodálkozzam. Gyönyörű lány, elégedettnek tűnik, az a fajta, aki keveset vár az élettől, beéri némi fénnyel, csekélyke figyelemmel. Szabályos fejforma, arcvonásai finomak és lágyak, rejtett sóvárgás rejlik a tekintetében. Kecsesen ívelő nyakát áttetsző gyöngysor övezi, fehér csipkefodor emeli ki vállai barnaságát. Mozgásában van valami bájos félszegség, tartásában bujkáló révület. Közönyös tekintettel hárítja közeledésemet. Tartózkodása elbizonytalanít, de nem adom fel.
Terebélyes fa alatt keresek oltalmat, használható ötletek között válogatva, csábító kilátással kecsegtető ábrándokba merülök. Fontosnak vélt megoldások követik egymást, azonnali sikert ígérnek. Felbátorodva térek vissza a tömegbe. Vakító fénysáv siklik végig egy csillogó felületen, rózsák ontják részegítő illatukat. Sárga selyemruha libben a szélben, parányi cipők, harisnyás lábak villannak a fodrok közül. Már nem vagyunk idegenek, jóindulatú kíváncsisággal szemléljük egymást. Egyszerű érdeklődésnél többet fedezek fel a tekintetében.
Kiteljesedő pillanatok bűvöletében állunk. Bőrömön érzem, miként vonzzák egymást az ellentétes végletek. Zenekar játszik egy emelvényen, keringő ritmusa cseng a fülemben. Illatos kendőcske hullik a földre, amikor felveszem, még őrzi a kéz melegét. Mosolyogva biccent a lány, távozóban kacéran pillant vissza a válla fölött. Idős nők között érem utol, kíváncsi tekintettel méregetnek, találgatják szándékomat. Legyező mögé rejtőzve várakozik lány.
Önfeledten táncolunk. Kék szemei ki nem mondott ígéretekről árulkodnak; a hangjában, madarak énekének dallamosságára ismerek. Alig figyelek a szavak értelmére, az ajkak vékony vonalát nézem, a fehéren csillanó fogakat. Homályos sejtelmek, rejtett utalások foglalkoztatnak.
Szökőkút mellett sétálunk, andalító a víz csobogása. Nyitva felejtett ablakokat mozgat az erősödő szél, halkan nyikordulnak a rozsdás sarokvasak. Szögletes szobortalapzat a gondosan nyírott fűben, rajta faun fújja varázssípját. Színes madártoll pörögve hullik a magasból, nevetve veszi fel a rózsatövek közül, szerencsés jelként értelmezi. Fehér hattyúk úsznak egy parányi tó közepén, hullámok locsogását hallgatva, a kezét keresem. Láthatatlan alakok követnek bennünket, kíváncsi tekintetek lesik vágyakozó mozdulatainkat. Gondosan nyírt rózsalugasban lelünk menedékre. Gyűrött selyem suhogása, parfüm kesernyés illata andalít; bomló hajfürtök libbennek a szélben. Szenvedélytől vöröslő arcomat tükrözik a hatalmasra táguló szemek.
Teljes fényükben ragyognak a szalon csillárjai. Szivarfüst gomolyog a ferde fénypászmákban, lakkozott felületek tükrözik a sétáló párok vágyakozó mozdulatait. Gyűrűs kéz ujjai futnak végig egy zongora billentyűzetén. Békés pillanatai a délutánnak, melyet ismerős dallamok, édeskés ízek, kellemes illatok tesznek emlékezetesé. A lányt keresem, oszlop mögött állva engem figyel, villanó tekintete üzenetet közvetít, melynek lényegét érteni vélem.
A távolban váratlanul dördül meg az ég, dombhajlat erdeit ostromolja a vihar, hangosan zúgnak a fiatal fenyves fái. Kapkodva szedelőzködik a tömeg, szívélyes meghívások, hálás pillantások, ígéreteket suttogó szavak követik egymást. Ágaskodó lovak ijesztgetik a fiatal lányokat, erélyes kocsisok szitkozódva fékezik a megbokrosodott paripákat. Lassan elindul a sor, hintók kerekei kopognak a lapos macskaköveken, fehér kesztyűs kezek búcsút intenek. Aztán elcsendesedik az út, nyomasztóan hatnak a gomolygó porfelhők. Szomorúan hajlongnak a park sövényei, kiábrándító a letaposott fű, a földre hullott rózsaszirmok. Hatalmas tölgyek ágait tépázza az erősödő szél. Szorgos szobalányok zárják az ablakokat, inasok gyűjtik össze a párkányokon felejtett tányérokat és poharakat, idős asszonyok oltják a rejtett zugok félig égett gyertyáit. Olvadó faggyú jellegzetes szaga kavarog a levegőben; szélkakas nyikordul a sarki torony tetején, valahol a távolban, éles hangon vonít egy magányos kutya…
Kanyargó ösvényen haladok a kéttornyú kastély felé, napóra színes ábrái díszítik a domború homlokzatot. Falon araszoló árnyék vékony vonala figyelmeztet pontatlanságomra; szokásomhoz híven ismét kések. Hatalmas ablakkeret, faragott kőpárkány, csipkés függöny, halvány ruha libben, amikor felnézek. Vadszőlő indái futják be az épület elejét, zöldes árnyéksáv suhan végig a terméskőből rakott oszlopokon. Festék szaga lengi körül a bejárati ajtót, a kopogtató fényesre kopott a rengeteg használattól. Cipőm nyikorgását erősíti a visszhangzó kapualj. Halványan derengő körvonalakat fedezek fel a zárt udvar homályában, riadt madarakként libbennek. A lépcsőházban színes fénypászmák keresztezik egymást, mintha vékony selyemhálók között haladnék felfelé. Fájdalmasan nyikordul a lépcső, amikor megbotlom a futószőnyeg ráncaiban.
Az emeleti folyosón halk neszek szövik át a csendet. Szoknyasuhogást hallok, vágyakozva képzelem el, ahogy a puha kelme súrolja a padló deszkáit. Parányi ujjak érintik a kezemet, sokáig időznek izzadó tenyeremben. Csiszolt köveken, csavarodó gyöngysoron csillan a fény, megrészegít a lány hajának illata. Szótlanul követem, hatalmas terem oszlopai között haladunk. Fénytelen kárpitok borítják a falakat, szinte egymást érik a faragott képrámák. Hosszú asztalon, repedezett üveglapok alatt, gombostűre tűzött lepkék porladnak. A törött szárnyú pillangók nem illenek a rég halott ősök arcképei közé. Előttem áll a lány, ismerős tárgyat vesz fel egy alacsony asztalkáról. Leheletem behomályosítja az elém tartott parányi keresztet. Remegő hangon szólít, örök hűséget, feltétlen tiszteletet követel tőlem. Gyűrűje ékkövéről opálos fény villan a szemembe. Elvakít a látomás, hunyorogva fogadkozom, ostoba szavakat ismételve teszek néhány lépést. Záródó ajtó nyikordulása hasít a rétegződő csendbe. Magamra maradok, fogadalmam terhe egyre nyomasztóbbá válik.
Idős nő alakja bontakozik ki a homályból, hatalmas kulcsot nyújt felém egy remegő kéz; ígéretes pillanatok eseményei, sürgetve követik egymást. Hangosan kattan a zár, sötét folyosón haladok végig, talpam alatt sorra billennek a kopott kőlapok. Árulkodó koccanások jelzik settenkedő mozdulataimat. Hatalmas címert világít meg a gyertyák lobbanó fénye, melyen ágaskodó oroszlánok feszülnek egymásnak egy terebélyes tölgyfa alatt.
Alacsony szobába lépek, krétával rajzolt kör közepén áll a lány, suttogva kéri, hogy lépjek közelebb. Hatalmas tükörben szemlélem elmosódó alakunkat, a pillanatban rejlő ígéret foglalkoztat. Ismerős dallamot dúdolva táncolunk a terített asztal körül. Miközben a csípő hajlékonyságát csodálom, becéző szavakat suttogok, ívelt ajkak gyöngédséget kérnek tőlem. Készségesen ígérem meg, hogy a lehetetlent is teljesítem, kizárólag szándékától függenek a tetteim.
Mennydörgő hangok tépik szét a csendet, villámok cikáznak a sötét égbolton. Egymás után rezdülnek a zongora húrjai. Szentkép elé helyezett mécses lángja lobban egy eldugott sarokban, a széles ágy fölött hatalmas feszület int alázatra. Váratlanul hunynak ki a fények, egy pillanatra egyedül maradok a nyitott ablakon beáradó illatokkal. Homályos derengés vesz körül, alig látszanak a tárgyak körvonalai. Vágyakozó hang szólít halkan, meghittségre sóvárogva. Nyikorgó padlón lépkedek a vetett ágy felé, fából faragott, töviskoronás fej figyeli óvatos mozdulataimat. Szégyennel tölt el a vétkezés gondolata.
Titokzatos hatalmak fognak össze ellenünk. Naivan hisszük, hogy egész örökkévalóság, korlátlan idő áll a rendelkezésünkre. Mint annyi másban, ebben is tévedünk. Különös kapcsolatunk tévedések sorozatára épül. Közös sikerünk alig jelent többet megtévesztő kudarcnál; ellentmondások sorozata jellemzi viszonyunkat. Egyikünk se lát tisztán, gyanús ígéretek torzítják a fenyegető eseményeket. Bonyolult összeesküvés áldozataivá válunk, semmi nem úgy alakul, ahogy történnie kellene.
Fájó a veszteség, sajnos egyetlen kapcsolat se tarthat örökké. A fenyegetettség mértékére gondolok, mely elválaszthat egymástól két fiatalt. Annyi év elteltével se tudom elképzelni, miként lehetett volna elhárítani a közelgő veszélyt. Azon töprengek, hogy egy múltbéli változás milyen hatással lehet a jelen eseményeire? Soha nem ismerhetem meg, miként teljesedne ki egy esetleges következmény. Utólag semmit nem tehetek, nem áll módomban. Így kellett történnie, ez volt a dolgok rendje. Mert véletlenül se módosulhat egy magasabb rendű döntés, nem torzulhat az atyai elképzelés. Megszakítaná az eleve elrendelt folyamatot, hiányt idézne elő az isteni teljességben.
Hirtelen rázom le magamról a képzelet játékát, tudatosan térek vissza a jelenbe. A történet lassan megfakul, részletei fokozatosan illannak el. Egyfajta mélabú uralkodik el rajtam, áthat a dolgok elrendeltségének tudata.
