Beteges tüdőm és a zilált idegeim miatt válik nélkülözhetetlen feltétellé a fenyvesek által szűrt, tiszta levegő; meggyengült egészségem miatt költözöm a városból egy távoli, dombok közé ékelődő faluba. Kora tavasztól késő őszig, legelőkön, erdei tisztásokon gyűjtöm az értékes gyógynövényeket, füvek keverékével kúrálom magamat és a hozzám forduló betegeket. Az eresz alatt, a tornácon, üres szobákban, vásznakon kiterítve szárad a rengeteg virág és gyökér; pontosan ismerem hatásukat, főzeteket készítek belőlük; friss keverék esetén először magamon kísérletezem, csak a gyógyulásomat követően ajánlom a hozzám forduló betegeknek. Tehetetlen sajnálatot érzek a tornácon várakozók iránt, segíteni szeretnék rajtuk, képességeim szerint enyhíteni fájdalmuk mértékén. Minden kérést meghallgatok, reménytelen helyzetekben is igyekszem használható megoldást ajánlani a panaszra. Úgy tűnik, hatásosak a kúrák, mert távoli vidékekről is felkeresnek a gyógyulni vágyók. Megbíznak bennem a szenvedő idegenek. Nyíltan megvallják titkaikat, nem rejtegetik sem a baj okait, sem a szomorú következményeket. Szobám falai között nyugtatják meg lelkiismeretüket, a bűnös életű férfiak, leszegett fejjel mentegetőznek a bajba került nők. Állandóan az elmúlt eseményeket idézik, képtelenek szabadulni nyomasztó emlékeiktől, betegségük okain töprengenek; kérdésekkel ostromolnak, gyógyulásuk esélyeiről faggatnak. Tökéletesen értem aggodalmukat, elfogadom, hogy sorsuk alakulása foglalkoztatja elméjüket. Sajnos nem könnyű a jövőre vonatkozó kérdésekre válaszolni, bizonytalan időpontokat, önkényesen meghatározni. Öntelt kuruzslók tömege tévedett már, veszítette el a nehezen megszerzett bizalmat. Nem vagyok irigylésre méltó helyzetben; hazudni se akarok, de az igazságot se könnyű kimondani.
Gazdag urak öregség elleni kenőcsöt kérnek, szépségükre büszke asszonyok ráncok elleni krémekre vágynak. Vannak vidéki családok, ahol túl sok a gyerek, városi apák egészséges örököst akarnak, akire vagyonukat hagyhatják. Elhagyott szeretők bájitalért fordulnak hozzám, fiatal legények rontás elleni szert várnak tőlem. Hasonló dolgokkal elvből nem foglalkozom, véletlenül sem akarok a hamis hitegetés vétkébe esni. Tisztességes embernek tart a környék, bizalommal fordulnak hozzám a gyógyulni vágyók; arra törekszem, hogy minél hosszabb ideig ápoljam ezt a baráti viszonyt.
Ebben az évben szikrázó napfény idejében érkeznek az esők, bőkezűnek ígérkezik a nyár. Szeretem a hajnali harmatban fürdő virágokat, hosszasan vizsgálom szárukat, leveleiket, de csak a déli verőfényben szedem le őket, amikor teljesen kinyitják színes bóbitáikat. Tanulmányozás közben tisztán hallom a növényeket, beszélnek hozzám a fák, önzetlenül tárják fel titkaikat a fiatal hajtások. Érdeklődve faggatom őket, hasznos utalásra, értékelhető ismeretre, észszerű csodára vágyom. Kedvenceim véletlenül se válaszolnak egyformán, az egyik tompa, fojtott hangon felel, a másik élesen, a harmadik érdesen recsegve. Jellegükben is különböznek egymástól a sugallatok.
Éjszaka virágillat libben be az ablakon, áthatja alacsony szobámat, tücsökzenétől zeng a levegő, lágyan hullámzó dallam szivárog a falak közé. Kora hajnalban ébredek, ágyból szemlélem a nyár halvány színeit. A dombokon túl kel fel a nap, enyhén fénylenek a fák csúcsai, áttetsző foltok lebegnek az ágak között. Fürjek hangja hallatszik a vízmosás felől, csirkeólakat dézsmáló rókára vadásznak a faluban kóborló kutyák. Zsibbadt tagjaimat mozgatva ácsorgok a tornácon, a házak fölött tekergőző fehér füstöt nézem; tisztán terjednek a hangok, a juhokat terelő gyermekek beszédének csilingelését hallgatom. Szénaillat árad a frissen kaszált rét felől, korai alma pottyan a selymes fűbe. Zöldes árnyak lebegnek a bokrok alatt, gyöngyöző harmat fedi a növények leveleit, ezüstösen csillognak a rézsútos fényben. Sokáig gyönyörködöm a sárga kislibákban, ahogy sorban követik anyjukat a közeli patakhoz. Az áttetsző kékség zsongását figyelem, hívószóra várok, hogy kalandra szólítson az erdő.
A meleg napok után megkezdődnek az esőzések, rétegződő köd takarja a dombhajlatokat, zsugorodnak a távolságok, borús ég takarja a hóka napot. Kolompszó hallatszik, tehénbőgéssel keverednek a távolodó hangok. Este áttetsző fátyol borítja az égboltot, egyre mélyebbre ereszkedik a sötétség.
Váratlanul szűnnek meg a viharok, fakó nap bukkan elő a felhők mögül, észrevétlenül oszlatja fel a ködöt, szárítja fel a harmatot; fokozatosan nyílnak meg a távlatok, válnak láthatóvá az erdőfoltokkal borított dombok. Megbékélnek a patakok, tisztábban örvénylenek a zúgók alatt, vizük apadni kezd; a meder alján előbukkannak az iszapba ágyazódott, gömbölyűre koptatott kövek.
Méregtelenítő növények gyökereit ásom a dombhajlatban. Hirtelen jelennek meg a tisztáson az őzek, gyanútlanul vonulnak, egymást követve vágnak át a bokrok között; figyelmeztető ösztönök nem riasztják őket, ólálkodó veszély nem kelt bennük félelmet. Büszkén és szelíden sorakoznak a rétegződő ködben.
Egyik nap fiatal őzgida kétségbeesett hangjára leszek figyelmes. Terebélyes fa alatt remeg a parányi jószág, közeledésemre óvatosan emeli hosszúkás fejét, hallgatózva hegyezi füleit. Alig áll a lábán, nincs ereje a menekülésre; nedves pofácskájával követelőzve döfködi a tenyeremet, sötét szemeivel bizalmasan néz rám, mintha tudná, hogy egyedül tőlem várhat segítséget, jóindulatú támogatást. Aszalt gyümölcsöt szórok elébe, aztán óvatosan lépek hátra, alacsony bozót mögé rejtőzve várom, hogy megjelenjen az anyja. Cammogva telnek a pillanatok, semmi mozgást nem érzékelek, valószínűleg ragadozó támadta meg a legyengült állatot.
Lovam horkantására határozom el, hogy magammal viszem az elárvult gidát. Gondosan összekötözöm a lábait, majd óvatosan emelem a lóra, illesztem közvetlenül a nyereg előtti hajlatba. Nem vergődik, sorsába törődve figyeli készülődésemet, nedves szemekkel nézi, miként egyengetem el a feltúrt talajt, gyűjtöm zsákba a kiásott gyökereket.
Az üres pajta egyik sarkában helyezem el a kis árvát, korhadt deszkából és görbe ágakból, biztonságos karámot eszkábálok neki. Lelkiismeretesen gondozom, a szomszéd gazdasszonytól hozott tehéntejjel etetem. Nappal kiengedem, szabadon ugrándozik a körbekerített udvaron, csak éjszakára zárom biztonságos helyre; az ólak körül ólálkodó ragadozóktól óvom. Reggelente, ha megjelenek a pajta ajtaja előtt, barátságos hangon üdvözöl, ugrándozva fut el mellettem. Parányi patáival alig érinti a földet, kíváncsian járja körbe az udvart, majd elégedetten dörgölőzik a rücskös szélű vályogfalhoz. A gondosan előkészített üvegből cuppogva issza a frissen fejt tejet, aztán hűségesen követ, érdeklődve figyeli mozdulataimat. Néha közelebb settenkedik, nedves pofácskájával bökdösi a tenyeremet, ajándékot kunyerál. Aszalt gyümölcsöt nyújtok feléje, a cukrozott alma az egyik kedvence. Óvatosan szagolja a kezemet, majd kíváncsian érinti virágportól illatozó ujjaimat. A házba is bemerészkedik, ágaskodva kerüli meg az asztalt, szaglászva vizsgálja a vetett ágyat. Vágyakozva dörgölődik a kemence oldalához, földet kapálva várja, hogy kinyissam a tisztaszoba ajtaját. Fejét oldalra billentve vizsgálja a pohárszékben sorakozó üvegeket, csillogásuk a meleg tejre emlékezteti. Fárasztó utamról hazatérve órákig gyönyörködöm alakjában; mozdulatait figyelve fogom fel az élet csodáját, rezdülései döbbentenek a lét tökéletességére.
Sürget az idő, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egészségesen fejlődjön, társaihoz hasonlóan gyarapodjon. Szépen erősödik, izmai ívelten dudorodnak a feszes bőr alatt. Pontosan tudom, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor szűknek bizonyul a deszkákból, ágakból összetákolt karám. Képtelen vagyok megmagyarázni az okát, de egyre gyakrabban érint meg az elmúlás gondolata, érzem, hogy hamarosan eltűnik valami fontos, események sorozata ér véget, az élet soha nem lesz ugyanaz. Nyár végén sikerül meggyőznöm magamat, hogy el kell engednem védencemet, társai között a helye; ha tovább késlekedem, nem fogadja be a csorda, kirekesztett jószágként tengődik egész életében.
Hajnalban óvatosan szedem szét a karámot, az ágakat a sarokba állítom, a használható deszkákat gondosan a fal mellé fektetem. Csodálkozva nézi mozdulataimat, előbb kíváncsiskodó bizalmatlansággal figyel, később örvendezve közeledik. Ajándékot keres, szaglászva kutatja üres tenyeremet. Viselkedésemen érzi a változást, veszélyre gyanakszik. Meg akarom ölelni, riadtan hátrál a sarokba, elnyújtott hangon panaszkodik. Váratlanul lódul meg, könnyedén iramlik el mellettem, incselkedve rúgja a magasba hátsó lábait. Remegve húzódik az egymásra dobált ágak mögé, zavarodottan figyeli mozdulataimat, minden sejtjében érzi a változást, tudja, hogy ez már nem játék.
Túl fiatal még, hamar elfárad, gyenge a kitartó erőfeszítéshez. Barátságos szavakat suttogva szorítom a sarokba, és amikor át akar ugrani kinyújtott karom fölött, sikerül elkapnom az egyik hátsó lábát. Panaszosan sír, rángatózva menekül. Nyakát átkarolva szorítom magamhoz, kedvenc dalomat suttogom a fülébe. Fokozatosan nyugszik meg, türelmesen vár a sorsára, talán sejti, hogy miatta történnek az események, az ő érdekében viselkedem furcsán. Lábait összeszorítva lendítem át a fejem fölött, majd helyezem el a vállamon. Riadtan kapálózik, vadsága miatt képtelenség szállítani, kénytelen vagyok megkötözni; hatalmas zsákba eresztem, melynek lazán hagyom a száját.
Ártéri réten, süppedős lapályon át vezet az út, félig kiszáradt mocsár rejtőzik a nádas mögött; meredeken kapaszkodik a magasba a puha agyagba taposott ösvény. Hosszú vízmosás húzódik a bokrok előtt, kéklő fátyol lengedezik fölötte; ebből az áttetszőségből válnak ki az erdő fáinak koronái. Titkokat ígérő, árnyas zugok felé igyekszem.
Óvatosan akasztom le a nyeregkápáról a zsákot, reszkető ujjakkal bontom ki a zsineget, majd megemelve a tarisznya végét, lassan, fokozatosan csúsztatom ki az álmos őzet. Késemmel vágom át a lábait összekötő madzagot. Továbbra sem mozdul a helyéről, kérdően mered rám, nedves orrocskájával a fűben heverő zsákot szagolja. Erélyes szavakkal űzöm, kiabálva hajtom, a kés nyelével noszogatom. Felém fordulva mozdul meg, remegő lábakkal, bizonytalanul lépeget. Idegen neki a tisztás, az erdőfoltokkal tarkított, meredek domboldal. Nyugtalanul emeli a fejét, kíváncsian szagol a levegőbe; ismeretlenek az erdő felől áradó illatok. Parányi léptekkel, gödröket kerülgetve indul el. Fél útról fordul vissza, előbb lassan mozgatja a lábait, majd egyenletes futásba kezd. Szélesre tárt karokkal, előre nyújtott tenyérrel állok elébe, és ő vidáman rohan felém, rejtett ajándékot keres. Talán a gyengéd mozdulatban megnyilvánuló szeretet hiányzik neki, talán csak bizalmas ölelésre vágyik…
Évente látogatok el a dombok közé, ahol őzcsordák élnek gondtalanul, füvet legelészve várják a meleg nyarat, méltóságteljesen járják a barnás foltokkal ékesített őszi erdőt, hogy felhízottan, egészségesen vészeljék át a zord tél, a fagyott vidék ínséges napjait.
