A kislány az ablakban könyökölt. Vastag pokrócba bugyolálva, egy széken térdelve nézte a sötét éjszakát.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára. Az apja hideg, kemény ember, még soha nem nézett a szemébe. Pedig a kislány annyira vágyta, hogy támaszt találjon benne! Keveset találkoztak, az ember későn járt haza, de ha megérkezett, megdermedt a házban a levegő. Az anyja furcsa, szórakozott asszony. Többnyire nem figyelt rá, a gondolatai valahol nagyon messze kalandoztak. Bár esténként néha felolvasott egy-egy mesét – ezt nagyon szerette. De hiába próbált közel kerülni hozzá, nem sikerült. Néha az ölébe bújt, belefúrta az arcát a meleg ruhájába, vagy átkarolta a nyakát, és a vállára hajtotta a fejét, de mégsem... Mégsem érzett semmi elfogadást.
A nagymama, ó igen! A nagymama egész más volt! Az ölébe vette, megfogta a kezét, a szemébe nézett és mosolygott az arca. A lelkük összefonódott, mintha ezer meg ezer éve ismerték volna egymást. Soha semmilyen érzés nem hasonlított ehhez a beteljesedéshez.
De a nagymama nemrég elment. Kezébe vette görbebotját, és soha többé nem tért vissza. Éjjelente álmában látta ugyan megérkezni, olyankor boldogan futott feléje, átkarolta, kis lelkét elöntötte a nehéz-édes boldogság, de aztán az álom szertefoszlott, és felébredve a jóságos öregasszony már nem volt sehol.
A kislány összehúzta magán a pokrócot. Jobb lenne az ágyba bújni, ott a kályha mellett jó meleg van, gondolta, de nem mozdult. Állát tenyerébe támasztotta, és visszanézett a sötétségbe. A hó rendületlenül zuhogott. Idebent duruzsolt a vaskályha, a lángocskák lassultak, már csak ide-oda hajladoztak fáradtan. Az emberek mélyebbre bújtak a hatalmas ágyban.
A kislány fázni kezdett. A foszlányokat nézte, melyek az égből hullottak alá. Észrevette, hogy az egyiken egy furcsa kis fekete lény ül. A foszlány a földre esett, a lény eltűnt. Újra feltekintett az égre, a hatalmas hópelyhek egyre csak hullottak alá. Sok-sok fekete lény jelent meg, ott kavarogtak az égen. A földre esve azonban eltűntek, növesztve a szürke hóréteget. Az ablak előtti hatalmas, kopár jegenyefa tetején megjelent egy hókígyó. Tekeregve közeledett a fa gyökeréhez. Mikor az ablak magasságához ért, megállt és a kislány felé fordult. Mondott valamit, de a gyermek nem értette. A kígyó ingatta a fejét, majd eltűnt a földben.
Nemsokára a távolban, a zuhogó hótól alig láthatóan megjelent egy alak. A kislány szemét erőltetve nézte, mert ismerősnek tűnt számára. Az alak nehezen közeledett, lassan, nagyon lassan, a mély hóban nehezére esett a haladás.
Az égből újabb sötét lények hullottak a talajt borító hótakaróra, s ott eltűntek a szürkeségben.
A kislány megfeszítette soványka testét és figyelt. Az alak egyre közelebb jött, s ő felismerni vélte. Szája szólásra nyílt, de hang nem jött ki a torkán. Végre ráeszmélt: a nagymama jött, a botjával segítette magát a nehéz hóban. A nagy szürkeség lassan fehéredni kezdett az alak körül, majd ragyogó fehérré változott. A nagymama az ablak előtt állt, botjára támaszkodva megpihent, és a kislányra emelte tekintetét. Mosolygott, és mintha hívta volna. A gyermeket elöntötte az ismerős érzés, az a nehéz-édes boldogság, mely ömlő melegként áradt szét minden testrészébe. A nagymama hívogatóan nyújtotta ki a karjait. A kislány levetette magáról a pokrócot, kilépett az ablakon, s boldogan futott feléje. A vastag hó, mintha csak könnyű tollréteg lenne, simogatta a talpát. Átkarolta az öregasszonyt, s a szemébe nézve úgy érezte, ezer meg ezer éve ismeri ezt az embert, ezt az érzést, és soha nem akar már semmit, csak vele maradni.
A pillanat finom meleg volt: a nagymama átkarolta, kendőjébe bugyolálta a kislányt, és elindult visszafelé, arra, amerről érkezett. A nagy fehérség lassan visszahúzódott, helyét ismét átvette a sötét szürkeség.
Hatalmas foszlányokban zuhogott a hó az égből. A kályhában végleg kialudt a tűz.
A reggel vakító fehérséggel fogadta a felébredő szülőket. A kislány ágyában nem volt senki. Hiába keresték, csak egy félrecsúszott pokrócot találtak az ablak elé húzott széken.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.
Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.
Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.
Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.