Először akkor tűnt fel, amikor még semmi baj nem volt. Amikor még abban a hiszemben élt, tudattalanul, hogy őt semmi rossz nem érheti. Amikor a gondok-bajok elkerülték. Amikor kicsattanó erőnek örvendett. Amikor minden, amihez hozzányúlt, sikerré és pénzzé vált. Az aznapi bevételt számolta éppen. Fent, baloldalt jelent meg. A szeme sarkából látta. Fekete átlátszó homály, amely őt figyelte. Megállt a keze. Nem nézett oda, nem mert odanézni. Elfelejtette, mennyit számolt össze. Újrakezdte. A homályt még mindig érzékelte, de lassan felszívódott. A kellemetlen érzést elhessegette magától, az összeszámolt összeg elégedettséggel töltötte el. Nem nézett a sarokba.
A gyűrött, izzadt párnákon pihentek. Az előző percek múló élvezetét egy cigarettával próbálta tetézni, megtartani. Vagy inkább meghosszabbítani. A mérhetetlen üresség azonban nem csitult – leszámítva a pénzszámlálás önfeledt perceit. Vágyott valamire, ami újratölti. Évek óta (vagy inkább mindig is) arra vágyott, hogy valami enyhítse. Mindhiába. A beszívott füst egy pillanatra megtöltötte a másfajta élvezettel. Akkor jelent meg ismét: a bal felső sarokban. A tüdejéből kiengedett füst feloszlott, a fekete homály azonban nem. Sűrűbb volt, mint az előző alkalommal. S mintha nagyobb is lett volna. Ezúttal oda kellett néznie, de gyorsan elkapta a tekintetét. Szívét egy pillanatra megmarkolta a félelem. Oldalra nyúlt, a másik testéhez, hogy újra átadja magát a gyönyörnek. Ez tűnt az egyetlen menekülési útvonalnak.
Minden, amihez nyúlt, arannyá vált. A szerencsét és a sikert nem bírta magáról lerázni. Kapcsolatai kiterjedtek, a pénz, bármilyen iramban szórta, egyre csak gyűlt. Tízezret kiadott, húszezer jött vissza. Egymillió elveszett, kétmilliót nyert. Pénzben mért mindent. Luxusjáratok, luxushotelek, luxusutazások – néha luxusnők. Luxustárgyakkal vette magát körül. Mindenből a legdrágábbat. De minél többje lett, annál jobban mardosta az üresség… Épp a bank alagsorában lévő széfbe rakta újonnan vásárolt értékpapírjait, amikor a bal felső sarokban megjelent. Nem tudott nem odanézni. A sűrű fekete homály mintha hideg fuvallatot is hozott volna magával. Baljóslatúan gomolygott. Hideg félelem járta át, s most már nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy valami rossz van készülőben.
Külföldi utazást szervezett. A legszebb hely és a legdrágább hotel után kutatott, amikor a bal felső sarokban ismét megjelent. Szinte odarántotta a tekintetét az a tömény feketeség, fenyegető vibrálás, jéghideg érzés, és nem engedte el. Az ijedtségtől elájult. A kórházi ágyon tért magához. Az orvos gondterhelten nézett rá. Vizsgálatok sora következett. Legjobb kórházak, legjobb orvosok – a legrosszabb diagnózis. Nem akart tudomást venni róla. Gyógyító helyek, rendhagyó drága kúrák következtek. Hamar visszaállt a régi kerékvágás: millió ment, kétmillió jött. A munka teljesen lekötötte, az árnyék egy ideig nem jelentkezett.
És most itt fekszik az ágyon, az árny pedig egy pillanatra sem hagyja magára. A bal felső sarokból kúszik elő. Egyre nagyobb, egyre sűrűbb, egyre hidegebb. Közeleg, lehűti, elárasztja a betegszobát. Hiába jönnek, hiába ülnek mellette és fogják a kezét. Hiába a mosoly, a biztatás, a könny, a kétségbeesés, a marasztalás, a simogatás, az ölelés, a szeretet… Az árny egyre betölti a szobát. Már egészen közel van. Rátelepszik a testére, elszívja az erejét, elveszi az utolsó lélegzetét is. Egész élete lepörög előtte, és pontosan tudja, hol követte el a hibát. Hol volt az a pont, amikor az élete félresiklott, üressé vált, hiába próbálta bármivel is megtölteni. Nem kellett volna más, csak őszinteség és bátorság: akkor és ott megtenni azt az egyetlenegy lépést.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.