Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Azon gondolkodom, milyen jó lett volna, ha később születek, vagy ő előbb… Most pont egymáshoz illenénk. Volt már ilyen. És olyan is, amikor ő született később, és én előbb. Minden egyes történetben ugyanígy néztem a szemébe, és ugyanezt a mélykéket láttam. Minden egyes esetben én emlékeztem, ő elfelejtett.
Mindent úgy gondolok, ahogy ő, és ugyanazok a dolgok érdekelnek. Nem véletlen: ezer meg ezer éve ismerem. Mielőtt kimondja a szavakat, a fejemben már megszólalnak azok. Figyelem, bólogatok. Közben arra gondolok, hogy jó lenne szerelmesnek lenni újra. Hogy megint belé tudnék szeretni. Hogy jó lenne nekünk. Igazán jó lenne. Megváltanánk a világot!
Beszél, de most már nem jutnak el hozzám a szavai. Egyre távolodom. Feltárul előttem egy kép: egy aranyszínű rét, melyet két nap ragyog be. Középen egy hatalmas jegenyefa. Oda kell mennem, vagy inkább lebegnem, hogy megnézzem, mert valami furcsát látok rajta, ami erősen vonz. Ahogy közeledem, a fa elkezdi változtatni a színét. Egy hatalmas kígyó kúszik fel rajta. Ez ugyanaz a kígyó, amelyik mindig megjelenik a visszatérő álmomban. Nem értem, miért van itt ismét…
A jegenye és a kígyó elválaszthatatlanok a képzeletemben, a benső világomban. Mi lehet az oka? Erőlködve gondolkodom. Két dimenziót érzékelek egyszerre: az egyikben ő beszél hozzám, hangja mintha szomorú lenne, talán arról mesél, ami bántja. A másik dimenzióban itt a jegenye a rajta kúszó kígyóval. Villámként hasít belém: semmi sem nyilvánvalóbb! A jegenye fallikus szimbólum, az erő jelképe. A földből előbújó kígyó a föld szellemeinek üzenetét hozza, ám a megújulás, gyógyulás szimbóluma is.
Elmosolyodom. Mostanra végre megtanultam szimbólumokban gondolkodni! Itt van előttem, erős és egészséges, és arról beszél, hogy szerelmes egy lányba. Hosszú hónapok óta gyötrődik. Eddig mindenkit könnyen meghódított, akit csak akart. De ez a lány teljesen más, és most ettől szenved. Úgy érzi, olyan kihívás, amely meghaladja a képességeit. Ésszel tudja, mi lenne a helyes, de a szíve odahúzza abba a kezelhetetlen örvénybe, amely sok embert emelt már a mennyekbe, vagy épp fordítva: teljesen romba döntötte az életét. Nem kéri a segítséget, elég, hogy kimondhatja a szavakat, megkönnyebbül. Nem tudok, nem is segíthetek neki, ezt a feladatot ő vállalta magára, neki kell megbirkóznia vele. Beszél, egyre csak mondja. Már nem hallom, csak látom. Végül a szavak apró szilánkokká törnek, a jegenyére kúszó kígyó képe pedig teljesen betölti az előttem lévő láthatárt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.