Póda Erzsébet: Horizont

2023. augusztus 22., 08:38
Fekti Vera: Horizont (akvarell, papír, 60 × 70 cm, 2019)

Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?

Azon gondolkodom, milyen jó lett volna, ha később születek, vagy ő előbb… Most pont egymáshoz illenénk. Volt már ilyen. És olyan is, amikor ő született később, és én előbb. Minden egyes történetben ugyanígy néztem a szemébe, és ugyanezt a mélykéket láttam. Minden egyes esetben én emlékeztem, ő elfelejtett.

Mindent úgy gondolok, ahogy ő, és ugyanazok a dolgok érdekelnek. Nem véletlen: ezer meg ezer éve ismerem. Mielőtt kimondja a szavakat, a fejemben már megszólalnak azok. Figyelem, bólogatok. Közben arra gondolok, hogy jó lenne szerelmesnek lenni újra. Hogy megint belé tudnék szeretni. Hogy jó lenne nekünk. Igazán jó lenne. Megváltanánk a világot!

Beszél, de most már nem jutnak el hozzám a szavai. Egyre távolodom. Feltárul előttem egy kép: egy aranyszínű rét, melyet két nap ragyog be. Középen egy hatalmas jegenyefa. Oda kell mennem, vagy inkább lebegnem, hogy megnézzem, mert valami furcsát látok rajta, ami erősen vonz. Ahogy közeledem, a fa elkezdi változtatni a színét. Egy hatalmas kígyó kúszik fel rajta. Ez ugyanaz a kígyó, amelyik mindig megjelenik a visszatérő álmomban. Nem értem, miért van itt ismét…

A jegenye és a kígyó elválaszthatatlanok a képzeletemben, a benső világomban. Mi lehet az oka? Erőlködve gondolkodom. Két dimenziót érzékelek egyszerre: az egyikben ő beszél hozzám, hangja mintha szomorú lenne, talán arról mesél, ami bántja. A másik dimenzióban itt a jegenye a rajta kúszó kígyóval. Villámként hasít belém: semmi sem nyilvánvalóbb! A jegenye fallikus szimbólum, az erő jelképe. A földből előbújó kígyó a föld szellemeinek üzenetét hozza, ám a megújulás, gyógyulás szimbóluma is.

Elmosolyodom. Mostanra végre megtanultam szimbólumokban gondolkodni! Itt van előttem, erős és egészséges, és arról beszél, hogy szerelmes egy lányba. Hosszú hónapok óta gyötrődik. Eddig mindenkit könnyen meghódított, akit csak akart. De ez a lány teljesen más, és most ettől szenved. Úgy érzi, olyan kihívás, amely meghaladja a képességeit. Ésszel tudja, mi lenne a helyes, de a szíve odahúzza abba a kezelhetetlen örvénybe, amely sok embert emelt már a mennyekbe, vagy épp fordítva: teljesen romba döntötte az életét. Nem kéri a segítséget, elég, hogy kimondhatja a szavakat, megkönnyebbül. Nem tudok, nem is segíthetek neki, ezt a feladatot ő vállalta magára, neki kell megbirkóznia vele. Beszél, egyre csak mondja. Már nem hallom, csak látom. Végül a szavak apró szilánkokká törnek, a jegenyére kúszó kígyó képe pedig teljesen betölti az előttem lévő láthatárt.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)