Póda Erzsébet: Hullámzásban

2021. szeptember 20., 05:54
Ádám Gyula: Valaki jár a fák hegyén

Évek óta egyedül élt. Már nem akart emlékezni rá, ki követte el a hibát, ő vagy más. Nem lényeges, értelmét veszítette. Bármennyit vétkezett is, a büntetés, amit kapott, a kínzó magány, a görcsbe rándító önostorozás, a könnyekben úszó éjszakák rég meghaladták azt. S talán nem is ezt érdemelte. Talán csak rossz döntéseket hozott. A magány azonban itt volt, rátelepedett, áthatolt mindenen, mindenén, tönkretéve a boldogság iránti törekvését.

A reggeli séta elengedhetetlen részévé vált az életének. Szerette a kissé párás tájat ebben a fényszögben látni. Soha semmikor nem olyan, mint kora reggel. A nap sugarai, az illatok, a hangok mind különlegesek. Lágyan ölelik át megfáradt testét, gyógyító hullámokként kényeztetik.

Gyalogolt, ha látni akarta a szabadban élő állatok hancúrozását, és kocogott, ha semmire sem akart gondolni. Ez a reggel is ugyanolyan csodálatos volt, mint a többi. Az ösvény átvezetett egy fás részen. Az erdősávban terjengő avarés mohaillat emlékfoszlányokat ébresztett benne. Mélyen magába szívta, hogy a képek élesebbé váljanak, de azok homályosan gomolyogtak tovább. Megtorpant. Összeráncolta a homlokát. Hirtelen emlékezni akart. Úgy érezte, valamit üzen a múlt, amit meg kell fejtenie, a feltörni akaró képek azonban szertefoszlottak. A fákat elhagyva a keskeny folyó partjára ért. Eldöntötte, kocogva teszi meg az út egy részét, épp nem akart gondolni semmire se. A vízen egy kacsacsalád úszott el. Arrébb két kecses nyakú hattyúpár mélázva körözött a folyó közepén. Valahonnan kakukk kiáltozása hallatszott, a lombok közt reggeli cikázással szórakoztatták egymást a madarak.

Egy gondolat zavarta meg. Meglepődve lassított, majd megállt. Soha eddig még nem történt ilyen. A kocogás alatt sosem gondolt semmire, ezért is szerette annyira ezt a tevékenységet. Csak a lüktető ereket érezte a homlokán, csak a szívdobogását hallotta, csak a vékony csíkban csiklandozóan folydogáló verejtékét érezte a derekánál. Teljes lényével a beés kilégzésre összpontosított, ezen kívül nem létezett semmi sem. Nem volt kínzó, fájó, szép, kellemes vagy csúnya gondolata. Se jó, se rossz. Csupán a légzés. Be. Ki. Be. Ki. Ez a ritmus megnyugtatta. Elfelejttetett vele mindent.

Most viszont itt van a gondolat. Megállt. Figyelt. Azt az egyet ezer más követte. Mind ismeretlen volt. A hangok, a képek, az illatok, mind egybeállt. Csodálkozva nézett körül. A táj képe, mint egy hatalmas sűrű szövésű anyag, lassan foszladozni kezdett, a látvány fokozatosan megváltozott. Új nap jelent meg az égen, melynek erősebben tűző sugarai sűrű sárgává változtatták a környéket. A fák, a virágok, a folyócska is szertefoszlott, egyszerre minden más lett.

Lába süllyedni kezdett a forró homokban. Lenézett. Nem volt cipője, s ahogy lassan feljebb kúsztatta szemét a testén, észrevette, hogy nincsen ruhája sem. Sőt, a teste áttetszővé vált. Ijedtség helyett végtelen csodálkozás lett rajta úrrá. Kérdései lettek volna, de csak érzések tolultak fel, szavaknak, gondolatoknak nyomát sem érezte. Ezek az érzések azonban sokkal többek, kifejezőbbek voltak bármilyen számára addig ismert, konkrét gondolatnál. Egy arany-rózsaszínes spirálisan mozgó hullám átölelte. Lassan, simogatva. A feje búbjától a lábáig. Majd felemelte, és együtt hullámoztak tovább. Már ő volt a rózsaszínű rész, a másik az arany. Mégsem lehetett elválasztani a kettőt. Ismerte ezt a hullámot. Hozzá tartozott már réges-rég. Ezer meg ezer meg ezer év óta. „Az” és „ez”, „ő” és „én” egybeolvadt. A teste lassan szertefoszlott. Rózsaszínű szálakká változott, melyeket átszőttek az aranyszálak, és fordítva: a rózsaszín is átszőtte az aranyszálakat. Már nem lehetett tudni, melyik melyik… Az idő megszűnt létezni. Kellemes, édes hullámzás maradt, tele jó érzésekkel, örömmel, boldogsággal. A szó kevés lett, a mondatok értelmüket vesztették. Elmúltak a kérdések, és elmúltak a válaszok. Egyikre sem volt szükség, anélkül is tudni lehetett mindent. Illat-hangérzés mind összeforrott, ahogy a két különböző színű szál is. Minden egyben örvénylett. És ebben a mámorító örvénylésben értelmet nyert minden. A millió könnycsepp gyöngyökké változott, a markoló fájdalmak órái kristályokká, a szenvedés boldog forgataggá. A rózsaszín-arany szálhalmaz az örökkévalóságban maradt...

Sűrűsödni kezdett a reggeli pára. A part menti fasor lombjaiban abbahagyták vidám cikázásukat a madarak. A két hattyú felszállt a vízről, és lassú szárnycsapásokkal tovatűnt a levegőben. Mélységes csend ült a tájra. A keskeny folyóparton egy törékeny idős nő teste feküdt. Ezüstfehér haja lágyan keretezte ezernyi ránccal barázdált finomvonású arcát, melyen mennyei boldogság tükröződött.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)