Évek óta egyedül élt. Már nem akart emlékezni rá, ki követte el a hibát, ő vagy más. Nem lényeges, értelmét veszítette. Bármennyit vétkezett is, a büntetés, amit kapott, a kínzó magány, a görcsbe rándító önostorozás, a könnyekben úszó éjszakák rég meghaladták azt. S talán nem is ezt érdemelte. Talán csak rossz döntéseket hozott. A magány azonban itt volt, rátelepedett, áthatolt mindenen, mindenén, tönkretéve a boldogság iránti törekvését.
A reggeli séta elengedhetetlen részévé vált az életének. Szerette a kissé párás tájat ebben a fényszögben látni. Soha semmikor nem olyan, mint kora reggel. A nap sugarai, az illatok, a hangok mind különlegesek. Lágyan ölelik át megfáradt testét, gyógyító hullámokként kényeztetik.
Gyalogolt, ha látni akarta a szabadban élő állatok hancúrozását, és kocogott, ha semmire sem akart gondolni. Ez a reggel is ugyanolyan csodálatos volt, mint a többi. Az ösvény átvezetett egy fás részen. Az erdősávban terjengő avarés mohaillat emlékfoszlányokat ébresztett benne. Mélyen magába szívta, hogy a képek élesebbé váljanak, de azok homályosan gomolyogtak tovább. Megtorpant. Összeráncolta a homlokát. Hirtelen emlékezni akart. Úgy érezte, valamit üzen a múlt, amit meg kell fejtenie, a feltörni akaró képek azonban szertefoszlottak. A fákat elhagyva a keskeny folyó partjára ért. Eldöntötte, kocogva teszi meg az út egy részét, épp nem akart gondolni semmire se. A vízen egy kacsacsalád úszott el. Arrébb két kecses nyakú hattyúpár mélázva körözött a folyó közepén. Valahonnan kakukk kiáltozása hallatszott, a lombok közt reggeli cikázással szórakoztatták egymást a madarak.
Egy gondolat zavarta meg. Meglepődve lassított, majd megállt. Soha eddig még nem történt ilyen. A kocogás alatt sosem gondolt semmire, ezért is szerette annyira ezt a tevékenységet. Csak a lüktető ereket érezte a homlokán, csak a szívdobogását hallotta, csak a vékony csíkban csiklandozóan folydogáló verejtékét érezte a derekánál. Teljes lényével a beés kilégzésre összpontosított, ezen kívül nem létezett semmi sem. Nem volt kínzó, fájó, szép, kellemes vagy csúnya gondolata. Se jó, se rossz. Csupán a légzés. Be. Ki. Be. Ki. Ez a ritmus megnyugtatta. Elfelejttetett vele mindent.
Most viszont itt van a gondolat. Megállt. Figyelt. Azt az egyet ezer más követte. Mind ismeretlen volt. A hangok, a képek, az illatok, mind egybeállt. Csodálkozva nézett körül. A táj képe, mint egy hatalmas sűrű szövésű anyag, lassan foszladozni kezdett, a látvány fokozatosan megváltozott. Új nap jelent meg az égen, melynek erősebben tűző sugarai sűrű sárgává változtatták a környéket. A fák, a virágok, a folyócska is szertefoszlott, egyszerre minden más lett.
Lába süllyedni kezdett a forró homokban. Lenézett. Nem volt cipője, s ahogy lassan feljebb kúsztatta szemét a testén, észrevette, hogy nincsen ruhája sem. Sőt, a teste áttetszővé vált. Ijedtség helyett végtelen csodálkozás lett rajta úrrá. Kérdései lettek volna, de csak érzések tolultak fel, szavaknak, gondolatoknak nyomát sem érezte. Ezek az érzések azonban sokkal többek, kifejezőbbek voltak bármilyen számára addig ismert, konkrét gondolatnál. Egy arany-rózsaszínes spirálisan mozgó hullám átölelte. Lassan, simogatva. A feje búbjától a lábáig. Majd felemelte, és együtt hullámoztak tovább. Már ő volt a rózsaszínű rész, a másik az arany. Mégsem lehetett elválasztani a kettőt. Ismerte ezt a hullámot. Hozzá tartozott már réges-rég. Ezer meg ezer meg ezer év óta. „Az” és „ez”, „ő” és „én” egybeolvadt. A teste lassan szertefoszlott. Rózsaszínű szálakká változott, melyeket átszőttek az aranyszálak, és fordítva: a rózsaszín is átszőtte az aranyszálakat. Már nem lehetett tudni, melyik melyik… Az idő megszűnt létezni. Kellemes, édes hullámzás maradt, tele jó érzésekkel, örömmel, boldogsággal. A szó kevés lett, a mondatok értelmüket vesztették. Elmúltak a kérdések, és elmúltak a válaszok. Egyikre sem volt szükség, anélkül is tudni lehetett mindent. Illat-hangérzés mind összeforrott, ahogy a két különböző színű szál is. Minden egyben örvénylett. És ebben a mámorító örvénylésben értelmet nyert minden. A millió könnycsepp gyöngyökké változott, a markoló fájdalmak órái kristályokká, a szenvedés boldog forgataggá. A rózsaszín-arany szálhalmaz az örökkévalóságban maradt...
Sűrűsödni kezdett a reggeli pára. A part menti fasor lombjaiban abbahagyták vidám cikázásukat a madarak. A két hattyú felszállt a vízről, és lassú szárnycsapásokkal tovatűnt a levegőben. Mélységes csend ült a tájra. A keskeny folyóparton egy törékeny idős nő teste feküdt. Ezüstfehér haja lágyan keretezte ezernyi ránccal barázdált finomvonású arcát, melyen mennyei boldogság tükröződött.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.