– Jönnek – mondta a sárkány, majd kikacsázott a lovag látóteréből. Ő sóhajtott egyet, miközben felnézett a kardról, amit addig polírozott. Felállt és óvatosan a hüvelyébe csúsztatta a fegyvert, nehogy megkarcolódjon. Daliás léptekkel követte a fenevadat.
– Bűzös leheletű dög! – kiáltotta, ahogy kivédte a sárkány karmait. Előbb egy lángcsóvát került ki, majd hangos üvöltéssel balról támadt. – Nyavalyás szörnyeteg! Kiéhezett, nyomorult vadállat! – Az évek alatt mesterien kidolgozta az ellenfelét bántalmazó szófordulatokat.
Gyorsan elkerült még egy csapást, lehajolt a közeledő farok elől, és megpördült a perzselő tűz mellett. Összeszokottan harcoltak, mint a profi táncosok egy begyakorolt koreográfiában. A lovag kezdte élvezni a dolgot. Ráugrott a sárkány szárnyára, felkapaszkodott a hátán, mintha meg akarná lovagolni, ám ekkor a bestia hirtelen mozdulattal földhöz vágta. A lovag lélegzete egy pillanatra elakadt, de felpattant, hogy kikerülje az utána kapó fejet. Szemtől szembe kerültek, a lovag elmosolyodott, és fülsértő csatakiáltással rontott előre.
– Nyomorult sátánfajzat! – A sárkány fontolgatta, milyen támadást vessen be. Kissé félrefordította pikkelyes fejét, eltűnődve figyelte a közeledő embert.
Mindketten kizárták a külvilágot, csak ők léteztek, a saját kis világukban párbajoztak.
– Szánalmas, gyenge gyík!
Ez sok volt. Kitátotta óriási száját, egyetlen harapással bekapta a felé rohanó ellenfelét, nyelt egy hatalmasat, és győzelme jeléül az égbe lehelt egy lángoszlopot.
Ahogy a sárkány bekapta, a lovag rögtön belekapaszkodott a recés, hegyes fogakba, és felmászott a szájpadláshoz erősített, számára kialakított, speciális, tűzbiztos helyre. Még a nagybátyjával dolgozták ki ezt a furmányos szerkezetet, aminek mindenki csodájára járt. A lovag mérhetetlenül büszke volt erre a különlegesen kezelt bőrből készült rejtekre. Meglapult, ahogy a társa tüzet fújt, de tudta, nem eshet bántódása. Hallotta, ahogy a tömeg felhördül, szitkozódik, kiabál. Hallotta, ahogy néhányan széküket feldöntve a kijárathoz menekülnek. Mások fütyültek, tapsoltak, éljeneztek.
Egyszóval, a közönség tombolt.
A lovag szélesen elmosolyodott, majd kacagni kezdett. Érezte, hogy a sárkány torka is megremeg, s a külvilág számára észrevehetetlenül, gurgulázva kuncog.
A mocsár egy bizonyos helyéről cuppogást, apró loccsanásokat, kétségbeesett nyögéseket lehetett hallani. Egy új élet volt születőben.
A Posványos Társaság tagjai érdeklődve gyűltek a lidérc köré, aki csukott szemmel, sártól csimbókos hajjal próbált kievickélni egy szilárdabb közegre. Ezzel nehezen boldogult, hisz még csak fölállni sem tudott, most először mozgatta testét. Lassan kiemelkedett a barna iszapból, megtermett meztelen csigák és növények csúsztak le a hátáról.
– Pfuj – jegyezte meg egy hordóhasú, bőrkabátos figura. – Ezek az undorító csúszómászók. Kiver tőlük a veríték.
– Akkor az én lakhelyemet se komálod? – kérdezte a mellette álló, langaléta alak elkeseredetten.
– Nem, nem, dehogyis! – jött rögtön a válasz. – A te lakásod kifogástalan – paskolta meg cimborája vállát. Az megnyugodva fordult vissza az események felé.
Az újszülött végre belekapaszkodott egy fűcsomóba, és sikerült guggoló helyzetbe tornáznia magát. Még senki sem mozdult. Vártak. A fiatalabbak elragadtatottan figyelték minden mozdulatát, az idősebbek nosztalgikus arccal gondoltak társaik első pillanataira, egyszóval a saját módjukon ünnepelték a jövevény érkezését. Ő csodálkozva nézett körül, majd ijedten figyelte, ahogy az egyikük közelebb lép. A lidérc hirtelen felpattant, elvesztette az egyensúlyát, dülöngélt kicsit, végül két lábon, kissé görnyedten megállt. A most már előtte álló lidérctársa elmosolyodott, majd leszedett egy konok piócát a fiú barna bőréről. Egy gyors fintorral a mocsárba pöccintette.
– Köszöntelek – mondta megnyugtató hangon. – Ez a családod – mutatott körbe a többieken –, én pedig a családfő vagyok. Vagy az uralkodó, esetleg törzsfőnök, ahogy tetszik. Páran vezérnek hívnak.
Az újszülött szemügyre vette őket, mindenkit külön-külön, majd visszafordította tekintetét. Antal bátorítóan feléje hunyorított, és érdeklődve kérdezte:
– Mi a neved?
– F... Frédi – a betűk bizonytalanul jöttek, a nyelv tétován forgott a szájban. Közben balra, majd jobbra nézett, gyors pillantások követték egymást. – Hogy... kerültem ide?
Antal felkacagott, többen pedig követték a példáját. A lidérc elpirulva fordult a családfő felé, segélykérő arccal, kissé megrovóan. A vezér megpördítette tengelye körül a csodálkozó fiút, így most már ő is a mocsár felé nézett. A lápban, a viszonylag járható út mellett egy fogat meredt az égnek. Féregrágta lótetem háta kandikált ki a sárból, a jármű mellett pedig három hulla tátotta a száját. Egy fiatalabb, egy idősebb nő, meg egy férfi. Ékszereik letépve, ruháik szétszaggatva.
– Az ő érzéseikből születtél.
Frédi nem bírta sokáig a látványt, remegő térdekkel kapaszkodott meg a legközelebbi kőben. A rosszullét elmúltával imbolyogva felállt, és vértelen arccal nézett a többi lidércre.
– Ti is? – Azok egyöntetűen bólintottak.
Először a bőrkabátos ment oda hozzá, kezet rázott vele, bemutatkozott. Őt követte a langaléta, aki barátilag megveregette a hátát. Utána egy göndör fürtös leány köszöntötte, majd sorjában jöttek a többiek.
Az első pár napot a terület felfedezésével töltötte, habár nem sok látnivaló volt a gyér növényzeten és egy-egy érdekesebb kövön kívül. A mocsarat körülvevő erdő hívogatóan csendesnek, tisztának és meseszerűnek tűnt az ifjú szemében, de még nem talált megfelelő alkalmat a belépésre.
Mégis eljött ez a pillanat, Frédi örömittasan vágtázott a zöldellő fák felé. Már majdnem elérte a láp szélét, amikor váratlanul hasra vágódott. Egy kárörvendően vigyorgó fajtársa nézett le rá csípőre tett kézzel. Félrebillentette fejét, majd felsegítette a lidércet, akit sikeresen kigáncsolt az előbb.
– Én a helyedben nem mennék oda. Az a tündérek felségterülete – mondta megrovóan, utálattal köpve a tündér szót. – Ahova mi, egyszerű gonosz lelkek nem léphetünk be. Ne búsulj, sok újonc már az első napon megpróbál átszökni. Neked mi tartott ennyi ideig? – mosolya egyre szélesebb lett, és nem akarta elengedni a másik karját.
Frédi nem válaszolt, csak bámult lefelé az összekapcsolódott kezeikre, majd kibökte:
– A vezér küldött, ugye? Hogy maradj a nyomomban, és megállíts.
Legtöbbször a semmittevéssel foglalkoztak, mivel az emberek próbálták elkerülni, hogy éjszaka kelljen átkelniük a mocsáron. Két kövön, melyekről előzetesen elűzték a rezidens gyíkokat, süttették magukat a napon. Nem szóltak, már rég nem volt miről beszélniük, mégis barátságos csönd vette körül kettejüket. A többiek legnagyobb megdöbbenésére jól kijöttek egymással. Frédi hunyorogva nézett fel, ahogy egy árnyék eltakarta előle a fényt. A másik ülőhelyzetben volt, kíváncsian fürkészte a horizontot.
– Van valami?
– Áhh, csak egy eszement őz dugta ki a fejét. Aztán rögtön vissza is húzta, a dög.
– Olyan jó lehet. – A másik értetlenkedve nézett rá. – Képzeld csak el: a halkan zizegő lombok árnyékában heverészel, körülötted neszeznek az állatok, és nem kell a lápi népség bűzét elviselned. Esetleg pár tündérleány táncot jár körülötted.
– Álmodozz csak!
Egy verőfényes nappalon a fiatal lidérc eltűnt. Barátja hiába kereste, és a legutolsó lény, aki látta, egy szakadt szárnyú királyszitakötő is csak azt tudta mondani, hogy minden jel szerint megháborodott, hisz önként és dalolva lépett be a tündérek fákkal szegélyezett ösvényére.
Többé senki sem látta.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.