Aznap reggel az óbudai Bodza téren volt minden, mint a búcsúban. Kispolgári átkozódás, muzsika, sikítófrász, de még a rendőrök is kijöttek. Akkora hacacáré volt, hogy még Mici néni is kicsoszogott a gangra, pedig már hat éve süket.
A Bodza tér legrégebbi épülete egy okkersárgára mázolt, gangos társasház volt. Egy ízben műemlékké akarták nyilvánítani, de a lakóközösség ezt leszavazta, hogy kiépíthessék a liftet. Végül se műemlék ház, se lift nem lett. A fentiek értelmében az ominózus reggelen a lépcsőn botlott meg Irénke néni, szabadjára engedve jó pár üveg sört, melyet megelőlegezett hálából szerzett be az érkező festőknek. A csattanásra, illetve az azt követő jajveszékelésre egy fallal odébb a csellista Marci kitörölte a csipát a szeméből, majd a vekkeren fél hetet megállapítva úgy határozott, bölcs dolog lenne beiktatni egy kis reggeli gyakorlást a közelgő koncertre tekintettel. Röviddel e döntés megszületése után, megint csak egy fallal odébb Lajos bácsi, Irénke néni hitvese idegesen lecsapta a Népszavát, és inkább elindult utánanézni, ugyan nem a feleségétől származott-e még a legelső zaj. Elborzadva bámulta a söráztatta lépcsőt, tekintete átsiklott hápogó kedvesén, majd a háttérben kiszúrta a sörben tapicskoló fekete macskát.
– Már megint ez a dög! – csattant fel. – Sicc, nem mész innen?!
Ami azt illeti, az utcáról összeszedett Vica elég hírhedt macska volt, de nem éppen mesébe illő módon. Nevét egykori gazdája után kapta, aki néhány éve ugrott le a negyedik emeletről. A bizarr névválasztás okának csak Jojó, a lány húga a megmondhatója, aki egy idő után valóban hitte, hogy a nővére szelleme macska képében visszajár kísérteni. Jojó ezen fantáziája azonban fertőző babonasággá alakult az erre fogékonyak körében, még a felvilágosultnak titulált felnőttek között is. A tragédia lecsengése után jó páran hajlamossá váltak különféle szerencsétlenségeiket, nyűgjeiket a közelben sündörgő Vicának tulajdonítani. Ezúttal sem történt ez másképp, noha Irénke néni nem a macskában, hanem – véleménye szerint – annak „jelenléte miatt” botlott meg. Mialatt fejhangon részletezte kálváriáját a kicsoszogó alsó szomszédnak, Jojó szeméből is végképp kiment az álom. Amikor a siralomból kihallotta saját nevét, mindjárt tudta, hogy csakis a macskával összefüggésben emlegethetik. Mamuszban viharzott le a helyszínre, és a szomszédság fülsértő károgásától kísérve Vica után nyargalt.
– Ha mééég egyszer behozod azt az állatot, olyat nem érsz! – hadonászott a felmosóval Lajos bácsi.
– Bejön az magától is, akkora a rés a kapu alatt, hogy ott csak maga nem férne át! – kiabálta még vissza Jojó, de a rázúduló kommentárt már nem hallotta, mert a ház előtt utolérte a macskát.
– Hogy s mint vagy, Vicus? – nyalábolta fel a jószágot, és sétált vele fel-alá a téren. Jó negyedóra múlva a villamosmegállóban megpillantotta a mellettük lakó Lénát, aki nagyban a matekfüzetét bújta.
Léna különben színésznőnek készült, foglalkozását már mindennapi életében fáradhatatlanul gyakorolta. Mint „humán értelmiségi”, a matematikának nem sok figyelmet szentelt, éppen ezért hadilábon állt vele. A dolgozatok időpontjait a lakóközösség általában ismerte, ugyanis egy nappal előtte Léna a gangon állva közhírré tette. („Csöndet kérünk, plíz, valaki tanulna!”)
Jojó alig tett egy-két lépést, amikor meghallotta a csikorgást és a kiabálást. Mikor odakapta a fejét, már csak a villamos alól kilógó kezet látta. Léna a füzetét elejtve hisztérikusan sikított, aztán sokkosan a korlátnak támaszkodott, és tárcsázott a mobilján.
– Hallod… baleset volt a megállónál, én fixre nem írok dogát!
Hazafelé tipegve még okvetlenül szétküldte a hírt, majd a kapuban riadt arcot öltött, és hirtelen jött zihálással berontott. Az értekezlet a gangon még javában zajlott, sőt most hágott tetőfokára.
Jojó anyukája nemrég csatlakozott, hogy számonkérje a jelenlévőkön csemetéje „világgá menését”, akinek különben szintén tanítási nap volt. Mindeközben Marci olyan szőrszálhasogatóan bíbelődött a szonáta virtuóz momentumaival, hogy az ablaka alatt folyó lakógyűlést már-már irritálta vele, így Irénke néni célzásképpen szapora mozdulatokkal bezörgetett az üvegen. Az ifjú művészlélek felfújta magát, mint egy hörcsög, és válaszul a következő javaslatot tette:
– Ne idegeskedjen, nem tesz jót az arcbőrének!
Mindezek tetejébe érkezett meg Léna.
A felbolydulást kihasználva Jojó a lépcsőház félhomályában felnyargalt a negyedikre, Vicával a nyakában. Még csak az kéne, hogy megint körülöttük sündörögjön, és egymás helyett a macskát nyuvasszák meg!
Időközben a festők is megjelentek a színen. Irénke néni már előre sajnálkozott, hogy csak egy kis szörppel tudja őket megkínálni, mert már megint elbotlott abban a nyavalyás macskában, még szerencse, hogy nem tört el semmije.
Léna kapva kapott az alkalmon, és nekilendült részletezni, micsoda őrült reggelük van.
– Tudják, nem szívesen hánytorgatom fel az ilyen borzalmakat, de pár éve itt… – és mégiscsak felemlegette a „pár éve itt” dolgát. – Végül is elég költői, hogy egy kóbor lélek kóbor macskaként térjen vissza. Állítólag, ha befejezetlen ügyük van a földön, a szellemek…
Jojó odafönt nem bírta tovább cérnával. Kihajolt az ablakon, és azt sipította:
– Marhaság! Mindenki tudja, hogy nem léteznek szellemek!
A macska is kiugrott a párkányra, és lekiabált:
– Még ha léteznének is, az ember magának csinálja a fesztivált!
