– Nemrég jelent meg a KMTG kiadásában az Elfeledték magukat című regény. Kiről szól a te megközelítésedben ez a mű?
– Azért is gondolkodtat el ez a kérdés, mert eddig két dolgot nem tudtam erről a kötetről: egy, hogy ez egy regény, kettő, hogy szól valakiről. De nem zárom ki, hogy így is lehet olvasni. Az bizonyos, hogy karakterek beszélnek benne párhuzamosan, mint egy riportfilmben, és az elbeszéléseiknek mindig van egy központi szereplője, aki vagy boszorkányosan eltünteti Romániát, vagy Horthy Miklós papájává válik, ne adj isten káposztát savanyít a polgármesteri hivatalban. Ilyen értelemben mindig van egy-egy szereplő, aki a karakterek elbeszélésében fókuszba kerül. De ezek az elbeszélések szerintem rendszerint lefordulnak a központi karakterről, és elkezdenek az egyéni cselekvésekben lappangó közösségről szólni. Például az időszámítás problémájáról: ami közösségi szinten tud megjelenni kérdésként, hiszen ez végső soron arról szól, hogy egyazon világban érzékelik-e a falu lakói egymást. Ezért azt mondanám, hogy ha szólnia kell valakiről a kötetnek, akkor az a központi falu, Ernyicse közössége.
– A mű központi tere, ahogyan említed is, Ernyicse, a polgármestercserével járó változások borzolják az ott lakók kedélyállapotát. Olvasható metaforaként, a politikának való alávetettség felől is az alaptörténet?
– Nem hiszem, hogy a politikával bármi dolga lenne akármelyik polgármesternek, ez az állítás persze kicsit ellentmondásnak tűnik. A polgármesterek itt inkább egy viszonyulási pontot adnak a falu társadalmának, ami az időszámítás jelentőségében is megjelenik: nem mindegy, hogy az egyik polgármester káposztasavanyítási ciklusához mérik magukat, vagy a másik reggeli dalolászásához. A polgármestercsere szerintem azért lényeges, mert az ernyicsei társadalom legfontosabb érzületeit találja meg: szeretnének kapaszkodni a közösségi érzet olyan elemeibe, mint például a közös időérzékelés. Amikor az egyik polgármester öregségében elhagyja azt a szokását, amihez igazították magukat, akkor szánják el magukat a cserére.
– Az a benyomásunk, hogy az alapkonfliktus egy kreáció, ezért a történet abszurd regényként is olvasható. Mi célt szolgál ez a cselekményszervezés, illetve mi a célja a káposzta iránt rajongó közösség bemutatásával a műnek?
– A káposztát, ha szeretnéd, behelyettesítheted kakukkos órával is, persze csak ha lehet belőle pálinkát főzni. Egyébként az ernyicseiek is behelyettesítik egy idő után a káposztát szúnyogokkal, a lényege minden ilyen elemnek ugyanaz: apró, külső nézőpontból jelentéktelen szimbólumok, amelyek viszont a közösség viszonyában, a társadalom belső tragikumaiban fontos szerepet kapnak. Ha így nézzük, igen, lehet abszurd prózaként olvasni, elvégre Örkénynél is a fene gondolta volna, hogy néhány haszontalan papírdoboz miatt bárkit kinyírnak. Viszont az ilyen abszurdnak tűnő dolgok világítanak rá arra igazán, hogy tulajdonképpen mi is furcsa szimbólumok szerint szervezzük az olyan érzületeket, mint például a nemzettudat. Miért leszünk többek attól, hogy egy százharminc forintos piros-fehér-zöld rongydarabot kitűzünk a mellünkre egyszer? Persze a blaszfémia szándékos, de talán szemléltető példának jó: a kokárda esetében egy önmagában értéktelen dologról van szó. Ugyanakkor épp ez a legcsodálatosabb abban, hogy társadalmakban, közösségekben élünk: ami az egyes személyeknek értéktelen, társas vonatkozásban akár egy nemzettudat alapja is lehet. Szóval plasztikusan: a káposzta Ernyicse kokárdája. A cselekményszervezést pedig az a logika magyarázhatja, amely a káposztát is központi elemmé teszi: ez egy olyan szimbólum, amibe Ernyicse társadalma a végsőkig kapaszkodik. A cselekmény az ilyen szimbólumok elvesztését követi végig. Az például, hogy az időszámítás a fehér pónin ügető Horthy Miklós dicsőséges felszabadításával kezdődik és a káposztalepke-invázióval szakad meg. Ebben a közösségben ugyanolyan fontos Horthy, mint egy káposztalepke.
– A regényben árnyaltan foglalkozol a kérdéssel, hogy a posztmodern utáni korszakban miként lehet „hagyományos” értelemben vett regényt írni. Mekkora munka előzte meg ebből a szempontból az Elfeledték magukat című művet?
– Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni. Vera da Silva Sinha antropológus asszony egyes észrevételei az időérzékelésről például különösen nagy hatással voltak erre az érdeklődésre: neki hála gondoltam bele, hogy az a fajta időérzékelés, amely metrikus, egységekben mérhető, nem feltétlenül van jelen minden kultúrában. Ez is csak speciális közösség szokása, nem univerzális, előfordulnak például olyan amerikai őslakos törzsek, ahol az időtartamok számontartása kizárólag eseményalapú. Kíváncsi voltam, milyen, ha megpróbálok egy ilyen közösséget kreálni, majd szétcincálni ezt az érzékelési rendszert is.
– Az olvasó egy jól felépített szöveget kap. Mi volt technikai szempontból a legnehezebb számodra a megírás során?
– A kötet szerkesztőjének, Horváth László Imrének a visszajelzései. Ő az a szerkesztő, aki egy rossz helyre tett töltelékszó miatt is elég nyersen le tudja hordani az embert. De végeredményben a lelkiismeretességet is ez adja egy szerkesztő munkájához.
– Hogyan viszonyulsz az olyan közösséghez, amilyenről a regény is szól? Miben tudsz kapcsolódni a kis közösségekre jellemző szemléletmódhoz, egyáltalán mi alapján döntöttél úgy, hogy a regény fő tere egy falu lesz és nem például egy nagyváros?
– Néhány hete volt szerencsém K. Varga Bencével részt venni egy közös felolvasáson, ő vetette fel azt a gondolatot, hogy a fővárosi írók szemszögéből minden, ami a Budapest áthúzva tábla mögött játszódik, fő szabály szerint szociográfiának vagy szociografikus műnek minősül. Ez rendkívül frappáns megjegyzés volt, ugyanakkor egy picit pontosítanék rajta: szerintem minden, ami közösségről szól, szociografikusnak minősül. És ez baj, mert az, hogy nem az egyes karakterek retinájára ragasztom rá az olvasót, még nem jelenti, hogy szociografikusan írunk meg egy szöveget. Idekapcsolnám az általad felvetett dilemmát is: szerintem sokszor arra is hajlamosak vagyunk, hogy egy falusi környezetben játszódó prózánál a kisközösségi jelleget hangsúlyozzuk. Számomra nem annyira ez volt a lényeg, inkább maga a közösség mint általánosabb fogalom érdekelt. A falusi közeg valószínűleg csak komfortot jelentett ehhez: magam is egy déli határ melletti falusias helyről jövök, így valószínűleg könnyebb volt belehelyezkedni.
– A műben több olyan elemet is találunk, amelyek alapján Bodor prózájával rokonítható az Elfeledték magukat szövegvilága. Mit gondolsz ezekről a kapcsolódásokról?
– Megtisztelő a párhuzam: nem tagadom, hogy Bodor Ádámot az egyik legnagyobb magyar szerzőnek tartom. Ha kapcsolódásokról van szó: Bodortól szerintem minden fiatal szerző azt tanulhatja meg, hogy lehet közösségi prózát írni. Az az elem, hogy a karakterei nagyon sokszor enigmatikusak, keveset beszélnek, kevés dolgot tudunk meg róluk, eljelentékteleníti az egyéniségüket, helyette a peremhelyzetben lévő mikrotársadalom kerül – szerintem – fókuszba. Gondoljunk csak bele: ha a Sinistra körzet kizárólag Andrej Bodor alapkonfliktusára lenne kihegyezve, két oldalban le lehetne zárni: Béla Bundasiant megtalálja, de az nem akar vele menni sehova, the end. De ez persze nem működik, mert egyszerűen a körzet maga érdekesebbé válik, mint hogy beszorítsuk magunkat Andrej Bodor problémáiba. Persze, ő az elbeszélő, de úgy követhetjük végig, hogy a saját nézőpontjából is eljelentéktelenednek a problémái. Ha valamiben szeretnék kapcsolódni az ilyen prózákhoz, az ez az érzet.
– A cím alapján művészi szempontból fontosnak tartoda felejtést. Milyen kérdések foglalkoztatnak most?
– A Német Kelet-Afrikában harcoló császári légió. A mostani projektem az ő helyzetüket dolgozza fel: ez az első világháború egyik mellékhadszínterén játszódik, a mai Tanzánia területén. Az itteni német légió a háború végéig tartotta magát a brit túlerő ellen, sőt később tették le a fegyvert, mint az európai hadszíntéren az anyaország. Ez persze csak a kerete lenne a szövegnek: ahogy Ernyicsén például az időérzékelés lebontása volt fókuszban, itt inkább a vallási elemek lesznek. Arra vagyok kíváncsi, mi szükséges az egyes közösségekben a benne élő tagok mitizálásához. Például hogyan lehet egy huszadik századi tábornokot biblikussá emelni, vagy mit okoz, ha egy fekete nő teherbe esik egy német katonától? Ez utóbbit a szereplők nagyobb csodálattal fogadják, mint egy szűzi fogantatást, hiszen elterjedt köztük az a nézet: a német mag nem terem meg fekete földben.
