Rajczi Adrienn: A valcer

2020. november 01., 09:23
Lajos Márk: Virágokat rendező hölgy (1942 előtt) – Forrás: Wikimedia Commons

(részlet A szerelem háza című kisregényből)

 

Az automobil hármat pöfékelt, mielőtt a motor teljesen leállt a ház előtt. Az út közepén leállított kocsiból egy fiatal lány ugrott le. Az autóvezetőnek nem maradt túl sok ideje kinyitni az ajtót a szemlátomást jómódú ifjú hölgy előtt. A sáros, havas, latyakos földút nem kedvezett a lány hófehér ruhájának, de Viki mint a szélvész rohant be a kapun, fel a lépcsőn, szinte repült, a ruha még érintőlegesen sem találkozott a piszkos földút pecsételős szándékával.

A bejárat mellett az emelkedőn most nehéz agyagvázák díszelegtek, északról behintve egy kis rájuk fagyott zúzmarával. Nyáron begóniákkal vannak teli a piros és sárga árnyalatokban, kéken illatozó hortenziával. Kis fricska felfelé. Jó humora volt az öregnek, csak nem sokan értették.

– Apuska! Apuska! Megjöttem! – kiabálta a lány, miközben bogozódott kifelé meleg sáljából, virágos kalapjából és medveszőr bundájából a villa előszobájában. Levetett ruhái repültek a semmibe, Maris, a szolgáló nem bírta elkapni a kisasszony szertelen és figyelmetlen kapkodása közben.

– Hol a puska? Hol a puska? – kiáltott le nevetve Zádorszky Emil az emeletről, miközben kihajolt a korláton, örömében és lendületében majdnem átbillenve rajta.

Zádorszky Emil volt a város legnagyobb kereskedője, a vidék kisebbfajta ura, egy szeretetre méltó, boldog, dolgos ember. Nem voltak ellenségei, de irigyei sem. Fiatalon házasodott, némi szülői segítséggel. A házasságból később kölcsönös tisztelet lett, de szerelem sose. Három gyermekük született. A legidősebb, istennek hála egy fiú, János, akiből pap lett. A középső meghalt kétéves korában, különös, furcsa betegség vitte el. Fiú volt ő is. A legkisebb, Viktória, édesapja szeme fénye.

– Jaj, papa! Hiszen nincsen itt semmiféle puska! Hogy van ma? Alig vártam, hogy hazaérjek! A hegyek között nagyon havazott, többször is meg kellett állnunk, de látom, itthon nem maradt meg a hó.

– Nem bizony, de nem is baj! Eleget esett egész évben az eső, ha majd megint lezúdul a hegyekből a sok csapadék, kiönt a folyó és csónakázhatunk. De gyere már fel, mindenki reád vár, te lány! – azzal karon fogta szeme fényét, és nevetve felmentek a lépcsőn a szalonnak nevezett középső szobába, ahol a valcer utolsó akkordjait játszották a zenészek, a táncosok pedig szétrebbentek a meghajlásra.

Viktória huszonöt évével, eleven kisugárzásával, vidám jellemével és huncut szemével azonnal magára vonta a vendégek pillantását.

Különösképpen egyvalaki figyelmét, aki eddig a kandallót támasztva nézte a táncoló párokat. Szégyenkezve próbált láthatatlan maradni, mert szíve választottját várta, aki épp akkor toppant be, amikor puszta egyszerűsége elég volt, hogy láthatóvá váljon a sok csipke, színkavalkád és széles mosoly között.

Heinmann Tobiasz, a líceum tanára tudásával, karizmatikus megjelenésével mindenkit elbűvölt. Egy zsidó család legkisebb fia, göndör fürtjeit anyjától örökölte, mély, sötét, barna szemét apjától, laza megjelenését pedig a párizsi egyetemen töltött évei alatt öltötte magára. Tobiasz egy éve költözött haza a Bolyai utcai kétszintes szülői házba, és onnan járt be tanítani a pár percnyi sétára található iskolába. Útközben megvette a rikkancstól a napi újságot, a reggelizőasztalról zsebre vágott almát pedig az újságba temetkezve majszolta el, amíg beért a líceum épületébe. Huszonöt évesen még nem óhajtott megházasodni, pedig szülei sorra ajánlották a családjuknak jövedelmező, származásukban megfelelő, Tobiaszhoz illő társakat.

– Na de a világ a feje tetejére fordult – szokta volt mondani Tobiasz apja, Heinmann Mór bankár, aki előkelő helyet foglalt el a város elöljáróságában.

– Most már majd ők fogják megmondani, hogy mi legyen. Szépen is néznénk ki, ha a fiatalok mondanák meg, hogy melyik összeillőbb vagyon! A Wőgeléké vagy a Strauszéké, esetleg a Bürgeréké! Majd én megmondom, vagy a rabbi. Aztán majd lehet rágcsálni az almát a sajátban, ha nem tetszik a fiatalúrnak.

Hogy mi a szerelem, ez idő tájt senki nem tudta. A két fiatal olvasott róla a frissen megjelent könyvekből, és titokban vágyott rá. Tobiasz apja, a gazdag bankár karizmatikus férfi lévén, apró termetével és hosszú oldalszakállával nem volt szépnek mondható, felesége, Bürger Elvira viszont rajongott érte. Az eszéért, a biztonságot nyújtó háttérért, a vagyonért, a havi egy kiruccanásért Parajdra, Bécsbe és Budapestre, évente kétszer pedig Milánóba és le a tengerhez. Ez volt minden, amit adhattak egymásnak.

Heinmann Mórnak Elvira az akkori rabbi javaslatára lett a párja, az ő szülei pedig még nem is tudták, milyen az igaz szerelem. A bankár szabadidejét hétfőtől péntekig a helyi kaszinóban töltötte a pénzügyi világ dolgainak rendezésével. A játékterem volt ugyanis az a hely, ahol a nagy dolgok megalapozódtak, az üzletek megköttettek és a kapcsolatok elmélyültek.

A számvetés, a háztartás vezetése Elvira dolga volt, amit becsülettel, nagy gonddal és pontossággal el is végzett. A hét gyerek nevelése mellett volt ideje a jótékonysági egyletre, a kórházi adománygyűjtésre és a helyi színjátszó egyesület szervezésére. A hét gyerek közül persze a legkisebb volt a kedvence. A nők ebben a korban a gyermekükön élték ki mindazt az érzelmi megnyilvánulást, amit a saját szüleiktől hoztak. A szeretet időnként átfordult aggódásba, korlátozó figyelembe, kimért tanításba, de Tobiasznak szerencséje volt: édesanyja a szigorú erkölcsöket kiélte testvérein, neki már csak a feltétel nélküli szeretet maradt. Anya egyetlen, kicsi fiacskája így élvezte a szülői kettősséget, apja szigora és anyja kényeztetése között lavírozva.

Többek között ezért lapult meg szerényen Tobiasz a kandalló és a szépen kárpitozott fal mellett, karba font kézzel, zárkózott, átvetett lábakkal és csak nézte a táncoló párokat. Nem akart ő jövedelmező, előre nyélbeütött házasságban élni, ami csak a családok vagyonát teheti eggyé. A maga szíve szerint akart házasodni, ahol mélyebb és biztosabb lábakon áll a kapcsolat, mint a hozomány és a két família egyesített pénzügyei.

Hát ezért állt e fiatalember Zádorszky Emil házának szalonjában, és fogadta el a meghívást a háziúrtól, aki a lánya megérkezése alkalmából rendezett meglepetés estre csak olyan ifjú vendégeket hívott, akik valóban Vikit jöttek megismerni. Az új barátságok reményében pezsgő, lendületes társaságot gyűjtött össze Zádorszky Emil, aki maga is a fiatalokból merítkezett: ők töltötték fel és értük dolgozott. Tobiasznak tetszett ez az újdonsült összejövetel. Párizst juttatta eszébe.

Ennek a barátságnak csak Heinmann Mór nem örült. Tudta ő, hogy csírájában kell elfojtani a problémát, ezért kérte a nejét, valahogy vágja el a két fiatal egymás felé vezető útját. Így került Tobiasz Párizsba.

Amikor Viki belibbent a szobába, Tobiasz észrevétlenül megfeszült, ahogyan csak olyankor dermedünk meg, amikor a szívünknek kedves lénnyel találkozunk, akivel még nem tudjuk, hogyan fogunk viselkedni. Lazán visszalódította lábát egymás mellé, és határozott lépésekkel elindult üdvözölni a lányt.

– Heinmann Tobiasz – mutatkozott be, és tisztelete jeléül meghajolt a lány előtt.

– Zádorszky Viktória – mondta nevetve Viki, és már röpült is a fiú karjaiba.

A két fiatal régi ismerősként sokszor megtréfálta egymást. Finoman lázadtak az illem és az elvárt viselkedési szabályok ellen. Volt egy titkos egyezségük, egy csak számukra érthető nyelvezetük, amit minden találkozásukkor eljátszottak, és csak ők értették az ebből adódó fura helyzeteket. Mindig az adott olvasmányuk szereplőinek bőrébe bújtak, és a másiknak ki kellett találnia, vajon ki lehet a megszemélyesített főhős. Ha egymás nevén mutatkoztak be, akkor arra az időre felfüggesztették a játékot a következő találkozásig. Aki előbb kitalálta a másik feladványát, különböző kiváltságokat kapott a vesztestől. Amíg gyerekek voltak, addig üveggolyókat, később szavakat adtak egymásnak latinul és franciául. Mostanában már tollak, füzetek, papír és könyvek kerültek a győztes tulajdonába. Mivel ízlésük és érdeklődésük megegyezett, a két könyvtár szinte darabszámra egyforma volt. Tobiasz francia irodalmat és művészettörténetet tanított, publikált a helyi lapban és verseket írt.

Míg Tobiasz Párizsban tanult és Viktória a helyi lányiskolában csiszolta tudását, leveleztek egymással. Néha két-három levelet is váltottak egy hét alatt. Megírták mindazt az újdonságot és élményt, amibe belevegyült a másik hiánya. Sosem mondták ki, de mindketten érezték, hogy az Úr egymásnak teremtette őket. Amíg Viki levegőt vett, addig Tobiasz beszélt, teljes egyetértésben figyelték egymást, megszűnt körülöttük a világ. Kettejük burka szent volt és sérthetetlen.

– Fiatalok, nem illik ám félrevonulni! Mit szólnak a vendégek? – zavarta meg a meghitt egymásra találást Viki apja, aki Heinmann Mórral ellentétben nagyon is örült a két fiatal barátságának.

– Megyünk, megyünk apuska, csak még egy kicsit hadd beszélgessek Tobiasszal! Rengeteg megbeszélnivalónk van. Nem bírom magamban tartani, ezért ne haragudjon rám, kedves apuka! – Viki tudta, hogy nézésével, kérésével apját kenyérre kenheti.

– Jól van, de csak addig, amíg lehívom édesanyádat, és szólok neki, hogy megjöttél – mert mindig volt lehetőség az egyezségre.

A szoba mennyezetének közepén a csillár hatszögű, csiszolt ólom kristályain a kandalló lángja tükröződött vissza és vetült szét a helyiségben. A hölgyek ruháját csiklandozva kutatta végig a fénycsóva, néha felszaladt az anyagon, egészen a homlokig, útbaejtve a szemet, a nők ilyenkor hunyorítottak, a lovagok legnagyobb megelégedésére.

A tágas szalon megtelt. Az estélyi ruhák suhogása, a cipők kopogása, a becsúsztatott sasszé, a visszafojtott nevetés, a dallamos és monoton beszélgetések különös ütemű egyvelege, a poharak összekoccanása adta a valcer alapritmusát.

Egy-két-há’, egy-két-há’, repül a szoknya, a derékon a férfi karja határozott támasz. A nő kicsit hátrabiccenti a fejét, kedvetlen testtartásban. Mint egy füles kehely. Uruguay sötét sikátoraiban úgy kell nőiesen vonzónak lenned, hogy megmászod a férfit bokától a feje búbjáig tangó közben. Európa arisztokrata köreiben úgy kell magad odaadnod a férfi biztonságos karjainak, hogy rá se nézhetsz.

A vonósok a terem másik oldalán világos színű frakkban hajlonganak a húrokra. A Kék Duna keringőt játsszák. Alkar, felkar a megfelelő szögben, pontos, tanított tartással. A bevezető lassú nyitánya egyre szédítőbb, majd a zene lelassul, időt engedve a pároknak a szédület utáni kijózanodásra, hogy utána ismét belelendüljenek a körforgásba.

A kereskedők a Hosszú utcában a millenium évében megpróbálnak az arisztokrácia szintjére emelkedni. Megtanulnak késsel és villával enni. Gyermekeiket már nevelők és házitanítók tanítják viselkedni, írni-olvasni, megkülönböztetni Mozartot Bachtól, Zolát Csehovtól, Rubenst Rembrandtól. A kiváltságosok házában a farsang egyet jelent a tél lezártával, a kétkezi munka előtt egy utolsó kézcsók, egy míves pukedli, hogy ősz végéig magára szedjen minden ravasz és pénzéhes kereskedői lózungot, hogy majd a következő havazásig kiskastélya csodált kényelmében dicsekedhessen vagyonával.

A csillár Bohémiából, a tapéta Angliából, a bútorok Milánóból – és az egyetlen, ami helyben készült, a hosszú kabát és a lovaglónadrág, kicsit már viseltesen.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)