- Nem férsz a bőrödbe? Majd megmutatom én neked, hogy hol a helyed! Ha nem fogadsz szót, becsuklak a szobába, és két hétig nem mehetsz sehova!
Talán így kezdődik minden világgá menés, konyharuhába csomagolt, karóra akasztott, hamuban sült pogácsával. Később azon vesszük észre magunkat, hogy különböző kiskapukat keresünk, és lassan kikupálódunk arról, hogy hány éves kortól, mire vagyunk jogosultak. Tizennégy évesen megkapjuk a személyit, amivel már elmehetünk fagyizni is egyedül. Tizenhat évesen erkölcsileg kinyílik a világ, és ebben a korban már nem büntetik a liliomtiprókat. Aztán jön a tizennyolc, az alkoholtilalom vége, és szerencsés az, aki Európában született, mert ez a szám máshol huszonegy. Ha szabad országba születek annak idején, és tudom, hogy megszületésem után azonnal kaphatok útlevelet, az én mesém is másként íródott volna a nagykönyvbe.
Azzal kezdeném, hogy a csecsemő útleveleket szériában nyomnám kopasz, fekete hajú és angyaltincses képekkel. És nem repülnék. Nem keseríteném meg utastársaim életét ordításommal, és nem folyatnám szét mézesmázos cukiságokkal édespofiságomat. Csúsznék-másznék foteltől falig, konyhától bejáratig, játszótértől homokozóig, lakótelepen szomszéd lábtörlőjétől a veszélyes lépcsőkig, családi házban a garázstól a hátsó kert zöldsövényéig. Az útlevelet eltenném emlékbe, tanulságul az utókornak, hogy a szabadsághoz nem kell igazolólap.
Az osztálykirándulásokat sose hagynám ki, főleg az emlékek miatt. Vannak, akik a mai napig kívülről fújják az osztálynévsort, tudják, mi volt a sítanfolyam indulója, mi volt osztálytársnőnkön, Julin, hetedikben az első táncos-zenés összejövetelen, a közösségi teremben, és mit sipított a füledbe a harmadik pohár olcsó bor után Gyuszi két faház között, a kivilágítatlan ösvényen.
Tizennyolc, majd huszonkét évesen széttörném a korlátokat, fejest ugranék az életbe, hirtelen leszakítva az összes korkedvezményes utazás lehetőségét. Mindennemű elvárás nélkül. A radiátoron is elaludnék keresztben, csak hadd mehessek! Hátizsákkal a vállamon rongyosra lépném túrabakancsomat, magamra húznám légáteresztő ruháimat, és hagynám az életet magamba áramolni. A pénz nem akadály, elsődlegesen csak az élmény motivál. Bármi áron. Ha pénz nélkül, akkor éhesen, ha kell, mert bízni kell, hogy mindig lesz egy utunkba akadt idegen, aki megosztja ételét, akad pihenőhely egy fa alatt, a paplakban, vagy csak úgy, bekopogva a hely első házának ajtaján.
Harminc körül disztingváltabb a felfedezés vadsága, sokat akarok és egyszerre. A szálloda bárja örül ennek a legjobban, és az az alkalmi partner, aki társaságát hajlandó megosztani velem. Itt már vigyázok vonalaimra, mit engedek láttatni, és mit nem. Disztingváltan kipipálom az összes kötelező látnivalót, a prospektus szerint, engedve, vezetve, minél nagyobb tudást szerezve. Lexikális tudásom gyarapszik, ösztönös élménytáram kimerül az egy országban megtett kilométerek számában.
Negyven körül még vadabb az elutazás, de itt már a minőségre adok. A határ a csillagos ég. Végigeszem az összes éttermet, végigszagolom a repülőterek duty free parfümériáját, megnézem a Louvre, a Tate, az Ermitázs, a MOME, a Guggenheim top tíz látnivalóját, mert most nincs időm megemészteni a világ összes remekét, de majd egyszer, ha nyugdíjas leszek, ami sose leszek, olvasni fogok, képeket elemezni, múzeumokba járni és koncertekre, megértem Lisztet és Brahmst, élvezem Vivaldit, Chopint és Csajkovszkijt, de addig szelektálom kedvenceimet trend, divat és újdonság alapján.
Ötven körül csak minőség van. Mindenből. Csak minőségi elutazás, minőségi fogyasztás, minőségi élvezet, minőségi környezet. A countryt steakkel eszem az Államokban, a lírai sanzont csigával Franciaországban, a dallamos slágert paradicsommal és tésztával Olaszországban, fadot portói borral Portugáliában, a meditatív didgeridoot egy habkönnyű pavlova tortaszelettel Ausztráliában. A serkentő haka energiáit Új-Zélandon hangival pótolom, a polkát Lengyelországban vodkával öblítem, a tangót Uruguayban matéval élénkítem, a magyar csárdást paprikával serkentem, az ír sztepptáncra barna sört szomjazom.
Hatvan felé türelmesen kiállom soromat a Születés Templománál, a Sixtusi Kápolnában, a Taj Mahal előtt, az Eiffel-torony lábánál, Disneylandben, a pannonhalmi könyvtárban. Rovaniemiben a Mikuláshoz, Barcelonába a Sagrada Familiába, egy Andrea Bocelli-koncertre, egy Scorsese-filmbemutatóra, egy Milánói Scala előadásra, egy Sidney-i operára Erwin Schrottal a főszerepben Don Juan szerepében, Brégenzben a nyári fesztiválra a Bódenitavon.
Hetvenen túl tapintom a zenét, hallom a látványt, érzem a hangot, ízlelem az érzést, tudom a mindenséget, tapasztalom a művészetet, megélem a korlátlanságot, fejest ugrok a tengerbe, megmártózom az időben, dimenziók között sétálok, álom és ébrenlét összefolynak, én vagyok Dalí és Kahlo, Mária Magdolna és Jézus, Isten és ember, férfi és nő, semleges, nemtelen, kisgyerek. Még tanulom az apró részleteket, belemerülök a pergamenekbe, az egyiptomi tanításokba, a piramisok titkaiba Mexikótól Japánig, a tekercsek hieroglifáiba, a hódítók portyázásaiba, a háborúk értelmetlenségeibe, a helyszínek emlékeibe. Másként látom a világot, fejjel lefelé.
Nyolcvanévesen már okosabb vagyok a Dalai Lámánál, tapasztaltabb anyámnál és apámnál, tagja a vének tanácsának egy irokéz törzsben, bízva a halhatatlanságban. Követve a közhelyeket egyre gyakrabban feledkezem bele a naplementébe, és látom tovább ereszkedni a horizonton túl, majd reggel felébredve narancsszínűre és vörösre színezi az egész napomat.
Kilencvenévesen már láttam annyi természeti csodát, éreztem sok földi szívcsakrát, kóstoltam igazi forrásvizet és ettem megannyi égi mannát, tapintottam selymet és bársonyt, puhát és meleget, merültem tejbe és vajba, hallottam madarak csicsergését, szagoltam frangipánit Hawaii-on, és összegyúrtam világomat a szemhéjam mögött, korlátlanul teremtve.
Százévesen Isten lettem, és megteremtettem a tökéleteset. Egy szobában.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
