Rajki Sára: Hableány

2020. szeptember 09., 08:15
A. Tóth Sándor: Sellők (olaj, vászon, kartonon, 83 × 56 cm, 1967)

Bor és kultúrkocsma. Ez valahogy már részévé vált az unalmas szerda délutánjaimnak. A szerda meg azóta része a monoton életemnek, mióta az eszemet tudom. Kétségbeesetten vágyom egy kis változásra, miközben a pohár bort kortyolgatom. A táskámba túrok, tipikus női táska, van benne minden, majd mikor a kezem ügyébe kerül a rágógumi, elégedetten sóhajtok. Az utolsó darabot veszem ki a csomagolásból. Buta szokás, tudom, de minden táskámba rejtek egy csomaggal. Pedig rengeteg táskám van, csak úgy folynak ki a nekik fenntartott szekrényből. Mert olyanom is van ám! Egy szekrény csak a táskáknak. Szétrágom a rágót. Ez most épp a kedvencem. Áfonyás. Egészen új ízt ad a vörösbornak. Nem jót, de legalább újat. Fásultan ülök tovább, és igyekszem úgy tenni, mintha okkal lennék itt. Mintha a fejemben nem az járna, hogy majd hazafelé be kell ugranom a boltba, hogy vegyek egy új csomag rágót, ezúttal talán meggyeset. Szánalmas vagyok. Kívülről üzletasszonynak tűnök, de valójában a legnagyobb gondom az, hogy milyen rágót vegyek a felesleges hóbortjaimnak engedelmeskedve, a már amúgy is szemtelenül drága táskámba. És a legszánalmasabb az egészben, hogy a pénzt nem is én kerestem. A céget a nagyapám alapította, édesapám virágoztatta fel, én már készen kaptam, mint mindent az életemben. Otthon a feleslegesen nagy lakásban bejárónő takarít, a munkában csak az íróasztal mögött ülök, és jóváhagyok pár dolgot, az étteremben készen kapom meg az ételt, amit megrendelek. Egyedül egy rántottát se tudnék összedobni. Reggel elmegyek a munkába, megbeszélésekre járok, úgy teszek, mintha elfoglalt lennék, este pedig a sötét szobában a tévé előtt ülve rágom a körmöm, hogy ugyan mi lett velem? És mikor azt hiszem, nem lehet rosszabb, belép az, akire a legkevésbé van szükségem. Öt éve, azon az osztálytalálkozón találkoztunk legutóbb. Emlékszem, megkérdeztem tőle, hogy tetszem-e még egy kicsit is neki, hogy tud-e még úgy nézni rám a bársonyos, fekete szemeivel. Nem azért, mert olyan nagyon kellett volna, egyszerűen csak tudni akartam, mennyi idő kell, míg kikopok valakinek az emlékeiből. Érdekelt, meddig kellek még valakinek, aki annyira szeretett. Akkor igennel felelt, aztán a kocsmába mentünk, és onnan fel hozzám. Pedig tényleg csak azt akartam tudni, hogy elmúltam-e már neki, nem számítottam rá, hogy túl jólesik majd. Most azért imádkozom, hogy ne lásson meg, de késő. Medárd int nekem, és odajön, letelepszik a velem szemben álló székre.

Öt éve egy szerkesztőségben dolgozott, most udvariasan kérdezem tőle, ott van-e még. Azt mondja, igen, de már előléptették, most valami rovatnak ő a vezetője. Gratulálok neki, de keserű íz van a számban. Aztán tovább mesél, a feleségéről, Lizáról, és a kislányáról, Petráról, aki hároméves. Elmondja, hogy az előléptetése után döntöttek a gyermekvállalásról, és nagyon boldogok voltak. Rákérdezek Lizára, azt mondja, öt éve ismerte meg, egy héttel az osztálytalálkozónk után. Kényszeredetten mosolygok, és kérem, mutasson képet a kislányáról. Petra gyönyörű kislány, pont olyan fehér bőre és bársonyos, fekete szeme és haja van, mint az apjának. Medi pedig, az a Medi, aki mindig a középiskolás bulik lelke volt, aki miatt először voltam részeg, felnőtt. Családja van, munkája és tartalmas élete.

– Mesélj te is, Anna! – kéri, és az asztalon könyökölve a tenyerébe helyezi az állát. Érdeklődve néz, pont úgy, mint amikor még együtt jártunk.

– Nos, átvettem a céget édesapámtól, mint az várható volt – nyögöm ki nagy nehezen. Sajnos már öt éve is csak ezzel a hírrel szolgálhattam. De hát mégsem mondhatom meg a férfinak, aki öt év alatt a földre szállt gondos férj, szerető apa és megbecsült munkatárs lett, hogy az egyetlen dolog, amit elértem az életemben, az, hogy már nem egy fél, hanem egy egész üveg áfonyadzsemet vagyok képes egy ültő helyemben kiskanállal megenni.

– Igen, ezt tudom – mondja. – Gondolom, pörögnek feléd a dolgok.

– Hát igen, mindig van mit tenni – hazudom, és inkább nem mondom el neki, hogy pontosan hatvannal több táskám és harminc párral több cipőm van, mint amennyi kellene, mert annyira nincs mit csinálnom, hogy kínomban vásárolok. Megkérem inkább, hogy meséljen a lányáról. Mesél is, mindenfélét, többek között azt, hogy mindig A kis hableányt kell néznie vele.

– Tudom, neked is az a kedvenced – mondja hirtelen, amivel meglep. – Csak az Andersen-féle. Ami azt illeti, az nekem is jobban tetszik – nevet fel, majd hozzáteszi: – Különösen, hogy már fejből tudom a Ringat a víz betétdalt. Bár az eredetiben szörnyen fáj és vérzik a lába az átváltozás után. – És az eredeti végén meghal a kis hableány, tudod, a kislányodnak nem biztos, hogy tetszene a halott Ariel.

Medi nevet, aztán felsóhajt, azt mondja, lassan mennie kell. Kér, hogy fussunk össze egyszer, szívesen bemutatná Lizát és Petrát is, hozzam én is a páromat. Meglepődik, mikor elmondom, hogy nem járok senkivel, aztán szabadkozik, de csak ront a helyzeten. Megölelem, aztán azt hazudom, hogy még el kell intéznem valami fontos munkaügyi hívást, most jut eszembe.

Hazafelé az éjjelnappali boltban veszek egy meggyes rágót és egy üveg áfonyadzsemet. Otthon, a szánalmasan üresen kongó hatalmas házban a tévé elé ülök, és enni kezdek. Elolvasom Andersen A kis hableányát, aztán ismét azon gondolkodom, mi lett velem. Mióta ilyen üres buborék az életem? Mindenki előre halad. És én még mindig ott tartok, mint harmincévesen, pedig már akkor is ott tartottam, mint huszonöt évesen. Hirtelen kedvem támad alkut kötni valami ijesztő lénnyel a tenger fenekén, hogy vegye el a hangom, és fájjon minden lépés, és vérezzen a lábam, nem érdekel, csak hagyják végre, hogy én lépjek, és ne segítsenek benne. A dzsemes üveg kiürül, én pedig elalszom a kanapén ruhában, és álmomban lenyúzott talppal sétálok, fáj, mintha éles pengéken járnék, de boldog vagyok, mert végre egyszer arra megyek, amerre én akarok.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 4-i számában.)