– Elég sok interjút végigpörgettem, de egyikből sem derült ki, mikor, minek a hatására kezdtél el zenélni.
– Hatéves voltam, amikor édesapám beíratott egy zeneiskolába, ahol hegedülni tanultam. Ez hat-hét évig tartott, mert egy idő után már nem kötött le annyira, viszont a mai napig megvan bennem az az érzés, amikor a nagyzenekarral játszottunk. Második hegedűs voltam, mindig szerettem ahogyan megszólal a nagyzenekar. Ezután néhány zenementes év jött, ekkor kerültem be a dunaújvárosi gimnáziumba ének tagozatra, ahol épp a Quimby-tagok voltak a végzősök. Egyébként ebben a suliban sok, később ismertté vált zenész tanult, és így az egész helynek a hangulatát is determinálták. Abszolút valid, jelenlévő dolog volt az, hogy létre lehet, létre kell hozni egy zenekart. Persze azt is láttuk, hogy ez mekkora hatással van a csajokra. Kénytelenek voltunk mi is belevágni. Az osztálytársaimnak szintén volt már hangszeres tudásuk, s gyakorlatilag néhány hét alatt eljutottunk arra a szintre, hogy dalokat írjunk. Később azok, akiknek ez csupán hobbi volt, mind lemorzsolódtak. Én már akkor is, az elején is nagyon sokat kockáztattam, mindent egy lapra tettem fel, mert tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, hiszen csak ez okoz nekem örömet és szellemi kielégülést. A gimis zenekarok után már a félig profi Onix nevű zenekarban játszhattam, amely egy országosan turnézó együttesnek számított. A zenekarral a legnagyobb eredményünk a megyei Ki mit tud? első helyezése, illetve az, hogy a Pokolgép zenekarral turnéztunk. A turnézást nem úgy kell elképzelni, mint manapság, nem hétvégi kirándulások voltak, hanem két-három hétre is becsomagoltuk és vittünk magunkkal a bőröndünket. Ekkor még tizenkilenc éves voltam, ez egy kiváló iskola volt, láttam a szakmai felét a történetnek. Az elején még persze ott volt az „ereszd el a hajam”, de a végére kialakult az, hogy ezt hogyan is kell igazából csinálni. Megtanultuk, hogyan kell egyben maradni egy ilyen turné végéig, mindezt úgy, hogy élvezni is tudjuk az egészet.
– És dalszövegeket is ekkor kezdtél el írni?
– Az igazság az, hogy akkor még csak próbálkoztam. Ismerjük a vak tyúk is talál szemet mondást, nagyjából én is így voltam ezzel, olykor el tudtam kapni a lényeget, de visszaolvasva a régi kezdeményezéseimet, elég gyengéknek látom őket. Ez is egy technikai dolog, hogy az ember tudja a gondolatait átültetni dalszövegre. A semmiről nem lehet írni. Ezért is volt nehéz egyébként a Covid-időszak, mert nagyon kevés inger ért bennünket. Nekem viszont épp akkor készült az egyik lemezem, és itt bentről kellett kifelé építkezzek, nem pedig fordítva. A dalszövegírók esetében egy folyamatos adminisztrációs kötelezettség lép életbe. Amikor az embernek egy összefüggő, érdekes dolog jut eszébe, le kell jegyeznie. Ezekből lehet később építkezni. Gyönyörű és érdekes, hogy exponenciálisan tud működni. Általában elérkezik az a pont, amikor a dalszöveg „megírja saját magát”, mert már annyira szűk keretek közé került, hogy csak egy irányba tud tovább menni.
– 1994-ben váltottad fel Csordást Tibort a zenekarban. Azt írják, hogy ez azért volt, mert a csapat többi tagja a punkos vonalat szerette volna erősíteni. Ha jól tudom, te sem a punk műfajjal szemezgettél addig.
– Sok mindent lehet olvasni, de annyira rég volt, hogy már nem is számít. Tulajdonképpen sokkal egyszerűbb az egész. Az Onixszal egy olyan helyen koncerteztünk, ahol a Junkies is fellépett. Szerintem ott kezdődött minden, kvázi „egymásba szerettünk”. Tibor elég erős karakter, de Riki megjelenése után megbomlott valami. Nem működött a kémia, nem mozdult semerre a zenekar. Úgy gondolták, hogy velem viszont működhet a dolog. Ebben az időben az Onix is elakadt, voltak személyes válságok is, a tagok többsége elveszítette a harci szellemet. Így jó ötletnek tűnt összeállnom a Junkies zenekarral. Megérte, hiszen rövid idő alatt nagyon sok követőt szereztünk.
– „Túl hamar jött a túl nagy siker, egyszerűen nem voltunk rá felkészülve. Éltük a rock and rollt, és azt hittük, az a menő, de visszatekintve […] szégyellem” – fogalmaztál. Mi az, ami szégyenkezésre adott okot?
– Rám szakadt a siker, ebből adódóan úgy viselkedtem másokkal, ami nem csupán nem illendő, hanem konkrétan szégyentelen volt. Emlékszem, volt olyan időszak, amikor a barátnők által ki voltam tiltva a többi zenekartag lakásairól. A siker ilyen, elveszi az ember eszét: azt hittük, amihez hozzáérünk, az arannyá válik. Azt hittük, mi találtuk fel a spanyolviaszt. Mellesleg ez a tömegpszichózis egy darabig működött, ami talán az önazonosságnak köszönhető. Kívülről is hihető volt a sztori. Az ölünkbe hullott minden. Szerintem ebben az időben rosszul játszottunk, hiszen teljesen szét voltunk esve. Persze a közönséggel együtt jól néztünk ki, másrészt a mindent elsöprő energia valamelyest feledtetni tudja azt, ami nem működött. Amikor kipukkadt a lufi – mert ugye előbb-utóbb mindig ez történik –, már nem volt annyira szimpatikus a valóság.
– „Fenyő Miki bácsi mondta, hogy ez a fless mindig három évig tart. Ha egy zenekar befut, három évig bármit csinál, az arannyá válik a közönség szemében. Addig újak, érdekesek, és emiatt sokan el is hiszik magukról, hogy tévedhetetlenek. Aztán ez az indokolatlanul nagy hullám elmúlik, és utána jön a nehezített pálya, amikor egyedül kell boldogulni. Ez nagy vízválasztó, sok zenekar fel is oszlik ilyenkor” – meséled. Hogyan léptetek túl ezen az időszakon, hogyan sikerült szimpatikussá változtatni a valóságot?
– Ez nagyjából a 1998–99-es időszak. Annyira elmérgesedett az egymás közötti viszony, hogy ott már megütött minket is a feloszlás szele. Át kellett szervezni a zenekart. Az is benne volt a pakliban, hogy nekem kell távozni. Nagy konfliktus alakult ki közöttem és az akkori dobos között. Végül azért maradtam, mert Riki és Attila mellém állt. Akkor megbeszéltük a zenekarral, hogy visszaveszünk a dolgokból, fókuszálni, koncentrálni fogunk. Ez nagyjából azóta is jól működik. Ahogy Fenyő Miki bácsi is mondta, mindenkinek vannak nehezebb időszakai. A Junkiesnak két fő fejezete van, nagyjából innen indult a második, ami kétségtelenül sikertelenebb, de sokkal kiszámíthatóbb, élhetőbb. Abba, amit mi az első három-négy évben csináltunk, a legtöbb ember bele szokott halni.
– A rockzene elsődleges missziója a lázadás. De ez a lázadás nem azonos a drogok és az alkohol használatával. Úgy tudom, most már ti is másképp gondolkodtok erről. Sportoltok, a zene mellett a család az első.
– Azért lehetett ez régen egy sztereotípia, mert maga a műfaj volt annyira fiatal, hogy nem voltak nagy öregjei – ez most már egy teljesen új helyzet. Mi is elsősorban rajongók vagyunk. Minden zenész az. Szeretjük ezt a műfajt, szeretünk benne alkotni. A rockereknek is vannak vágyaik, de nem az, hogy egy aluljáróban alkoholista módon éljünk. Mi is szeretjük a szépet és a nyugalmat.
– Az eddigi interjúimból az is kiderül, hogy nagyon sok magyar rocksztár elérkezett arra a pontra, amikor már nem az alkoholban keresi a boldogságot vagy a kiutat. A bulik, a zenék ettől függetlenül is működnek.
– Nekem belefér, ha lefotóznak egy korsó sörrel. Nincs ezzel probléma, sőt álszent dolognak tartom, amikor egy zenész eldugja az italát, ha fotózzák. Az a jó, ha megtalálod az egyensúlyt. Az is butaság, ha azt gondoljuk, hogy a sport ellensúlyozza a bulikat. A titok az, hogy gondolni kell a jövőnkre. Idén leszek ötvenéves, ezért is igyekszem egészségesen létezni.
– Sokszor megemlíted, például az új Junkies-lemezeknél is, hogy rosszul vagy jól döntöttetek. Mikor derül ki az, hogy melyik oldalra billen a mérleg?
– Minden lemez ugyanannyira kedves számunkra. Van az a kérdés, hogy melyik gyerekedet szereted jobban? Itt is hasonló a válasz. Persze a mi esetünkben vannak jobban sikerült lemezek, dalok, de azt gondolom, hogy a zenészek, zenekarok 99 százaléka mindig a legjobb tudása szerint készíti el az aktuális lemezét. Én általában fél-háromnegyed évig hallgatom az új lemez dalait, különböző stádiumokban, így nem is nagyon tudom megítélni a végén azt, hogy jó-e vagy sem. Ilyenkor szoktunk külső segítséget bevonni, mert nem tudjuk előre megmondani, hogy melyik dalból lehet sláger. És akkor kell ugyanennyi idő nyugalom, nem hallgatni a lemezt, el kell kicsit távolodni tőle, és csak ezután sikerül véleményt alkotni. A végeredményt viszont úgyis a közönség mondja ki. A Nihil lemezünk esetében is ez volt: mi nem tartottuk jónak, a közönség viszont felemelte, és a mai napig non plus ultraként emlegetik.
– Néhány éve mondtad egy interjúban, hogy nagyon gáz lenne úgy megöregedni, hogy egy bizonyos kor után is még mindig ugyanazt a zenét játszod és még mindig lázadni akarsz. Most mit akarsz?
– Egy kezemen meg tudom számolni azokat a zenészeket, akiknek sikerült kétszer befutnia. Dave Grohl ilyen. Úgy gondolom, hogy mindenki abból él, amiből szeretne vagy amiből tud. A Rolling Stones a legjobb példa, ők nyolcvanévesen is az 1960-as években írt dalaikat játsszák, mert a közönség ezeket szeretné hallani. Persze vannak új és kiváló lemezei a Stonesnak, de ezekből alig tudnak becsempészni egy-két dalt a koncertekre. Ezzel mi is tisztában vagyunk. Ha az új dalokat szeretnénk öncélúan rákényszeríteni a közönségre, alig maradna hallgató a koncerteken.
– Azt mondtad, hogy a dalszövegírás „egyszerre egy világnézet is. Megyek az utcán, és mindent meg akarok írni, amit látok.” Az úton sok mindent lát az ember. Milyen témák férnek bele a Junkies-dalszövegvilágba?
– Nincsenek durva határok, viszont mindenről érdemes írni, ami kívül esik a megszokottól, ami viszont mindennapi, az már kevésbé izgalmas.
– A Nihil című lemezetek esetében egy-két dat cenzúráztak. Hogyan fogadta a zenekar a kiadó kérését?
– Kompromisszumképesek vagyunk. Sőt, anélkül az emberek általában nem jutnak messzire. Itt is az egyensúlykeresésről van szó – a megfeleléskényszer az identitás rombolásához is vezethet. Természetesen a Nihil esetében szerettük volna, ha megjelenik, így hajlandók voltunk változtatni egy-két dal szövegén. Az érveikkel viszont utólag egyet is értettünk, az általánosításokkal volt a baj.
– „A sikerünk nem könnyen, de gyorsan jött. Ellentétben a környezetünkben lévő sok zenekarral, mi tényleg mindent egy lapra tettünk fel. Mi a Junkiesnak éltünk, és ennek volt is hatása.” Jelenleg hogyan látod a zenekar életét, a jövőtöket?
– Ez a 30. jubileumi évünk: meg fog jelenni egy új albumunk május 17-én. Ezt követi egy koncert a Barba Negrában. Néhány napja adtunk egy koncertet, ahol áthangszereltünk néhány kevésbé ismert Junkies-dalt, itt megjelenik a zongora is. Ezzel is lesz még komolyabb tervünk. Olyan ez, mint a hosszú házasság – mindig fel kell valamivel dobni, hogy ne váljon unalmassá. A dalban való részvételünk is sikeres volt, már a döntőbe kerülésünk is annak számít. Mindenki elismerően nyilatkozott róla. Egy jó próba és kaland volt, nem volt mit veszíteni, ezért is bátorítok mindenkit arra, hogy vegyen részt benne. Emellett Attilával közösen csináljuk az egy szál gitáros estjeinket, ez inkább performansznak mondható, mintsem zenei koncertnek. Sokkal összetettebb, sokkal több benne a sztori, az improvizáció. Sosincs előre megtervezett műsor, mindig ott találjuk ki, hogy mit játsszunk. Végeredményben viszont annyi, hogy próbálunk boldogok lenni.
