Mai történetünk Tamásról szól. Tamás egy jó nevű cégnél vezető. Jól keres, jó állása van, megbecsülik a munkahelyén. Mindenki irigykedik rá, hiszen a magánéletben is sikeres: gyönyörű felesége és két csodálatos gyermeke van. Boldog család, boldog élet.
Egy ideig tényleg minden jól ment. Addig, amíg Tamás normális keretek között végezte a munkáját. Azonban a legutóbbi előléptetés után sok minden megváltozott. Ennek egy éve már. A család és Tamás nagyon elhidegült egymástól.
– Tamás, azt szeretném, ha újra több időt töltenénk együtt – kérte a férjét Ingrid. – A gyerekek nagyon szeretnek téged, de mostanában szinte nem is látnak…
– Tudom Ingrid, igazad van. Lassítok, több időt töltünk majd együtt, ígérem. Csak még ezen a héten ezt a szerződést elintézzük. Utána minden más lesz – mondta Tamás.
Nem lett más. Újabb és újabb feladatok, még több munka. Már a hétvége is a munkáról szólt. Persze ez anyagi megbecsüléssel járt. A ház megszépült, takarító, kertész végezte a ház körüli teendőket. A gyerekek jó iskolába jártak, jó nevelést kaptak – csak apa nélkül.
Az egyik hosszú hétvégére családi kirándulást terveztek Debrecenbe. Mindig szerették Debrecent. Persze Miskolccal semmi nem vetekedhet, de egész jó helynek tartották a cívisvárost is. Nagyon készült mindenki a hétvégére, a gyerekek – Nóra és Zalán – már hetek óta számolták vissza a napokat, és bizonytalanul kérdezték Ingridtől:
– Ugye apa is jön?
– Persze, hiszen megígérte – jött a mosolygós válasz.
De nem jött.
– Szívem beszélnünk kell – kezdte mondandóját Tamás. – Sajnos a hét végén nem mehetünk Debrecenbe. Jön a közép–európai vezető, Martin, őt a városban kell kísérgetnem, szombaton este pedig céges vacsora. Nagyon sajnálom. Legközelebb elmegyünk, de ezt nem mondhatom le.
– Sajnálom – mondta Ingrid lemondóan. – De mi nem maradunk itthon, elmegyünk Egerbe a nővéremhez.
– Rendben, hétfőn találkozunk – mondta Tamás, aki már nem is figyelt feleségére, hanem a laptopjába mélyedt, így nem látta, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.
Másnap nagyon jól sikerült minden. A nagyfőnöknek nagyon tetszett Tamás. Zseniális embernek tartotta őt, még több kapu nyílt meg előtte. De nem minden a pénz, egy kapu végleg bezárult. Nem előtte, hanem sajnos mögötte.
Ingrid korán reggel indult a gyerekekkel. Álmos reggel volt, fáradtnak érezte magát. Nem az autópályán ment, hanem a régi hármas úton. Már a kövesdi körforgalom után járt Eger felé menet. Ekkor jött szembe egy kamionos az úton, aki harmadik napja nem aludt, sietnie kellett. És sietett is. Csak egy pillanatra aludt el... Egy végtelenül hosszú pillanatra.
Ingridnek és a gyerekeknek esélyük sem volt. Az autó a kamion alá gyűrődött. Tamást csak délután érték utol telefonján, addig csak az üzenetrögzítője válaszolt.
Összeomlott. Sokkolta a hír. Úgy érezte, mindennek vége, ennyi volt. Aztán persze jött az önvád. Jogosan. Ha nem mentem volna, ha együtt mentünk volna, ha Debrecenbe mentünk volna…
De nem mentek. A férfi egy hűvös októberi napon temette el a családját. Mindent, amiért élt, amiért érdemes volt élni. Egy történet sok esetben eddig szokott tartani, tanulságokkal, dorgálással, naugyével. Ezúttal azonban nem. Nem, nem érhet így véget egy novella. Nem érhet így véget egy család.
Tamás hosszú hónapokig járt pszichiáterhez. Látszólag meggyógyult, azonban vannak olyan sebek, amelyek soha nem gyógyulnak be. A gyógyszereket italra cserélte. Munkahelyét otthagyta. Egyébként is, az elmúlt tíz évben annyi pénzt keresett, hogy akár dolgoznia sem kell többé. De mit ér a pénz? Az összeset odaadta volna, ha azt az egy napot meg tudta volna változtatni. Sajnos ilyesmi csak a mesében létezik.
Felfedezte újra a környezetét. A városának, Miskolcnak szépségét és értékeit. Fiatal házasokként gyakran jártak Ingriddel kirándulni. Most újra bejárta a helyeket. Minden fa mögött az ő alakja tűnt fel. A kövek, a fák, a bokrok, mind az ő emlékét idézték.
Pár hónappal később egészen messzire kalandozott az erdőben, a Bükk mélyére jutott. Nem járt még arra. Letért a turistaútról is.
– A Bükk csodálatos – gondolta. – Nincs szebb nála. Minden évszakban gyönyörű.
Amikor egy tisztáshoz ért, leült, hogy egyen egy kicsit. A távolban furcsa mélyedést látott egy sziklán. Talán egy kis eldugott barlang? Még barlangot úgy sem kutatott. Lehet, hogy évtizedek óta nem jártak benne.
Becsúszott a kis résen. Bekapcsolta a elemlámpáját. Egy folyosóra ért, azon túl érdekes módon világosság fogadta. Azon túl egy nagy terembe jutott. Bútorok, berendezési tárgyak voltak benne. A kandallóban lobogott a tűz.
– Maga mit keres itt? – förmedt rá egy érces hang a háttérből. Megfordult.
– Ööö, elnézést. Nagy Tamás a nevem. Hol vagyok? Nem hittem volna, hogy a barlangban találok valakit. Itt él?
– Mortimer vagyok. Hogy jutott be?
– Bejöttem a résen, láttam kintről. Talán rosszul tettem? Távozom, ha kell, nem akartam zavarni.
– Nem zavar, örülök, ha élő embert, társaságot fogadhatok – mondta Mortimer. – Csak a bátyámat várom, ő persze mindig késik. Már itt kellene lennie. Hát ön? Mi járatban?
– Erre kirándultam – válaszolta Tamás.
– Hihetetlenül szerencsés ember maga.
– Azt nem hiszem. Ha ismerne, nem mondaná ezt.
– Dehogynem. Aki ide betér, mind nagyon szerencsés – mosolygott Mortimer.
Ekkor egy nagy villanás vakította be a helyiséget. A füst mögül egy szakállas, hatvan év körüli fickó lépett elő. Megjött Medox.
– Ó, kedves testvérem, nagyon örülök neked! – ölelte át Mortimer testvérét.
– Hát ez? – mutatott Tamásra Medox. – Szerencsés ember – Mortimer csak bólintott.
– Mi volt ez, hogy került ide a semmiből? – kérdezte a még mindig ámulatban lévő Tamás.
– Nem hallott a szellemtestvérekről, kedves Tamás? – kérdezte Mortimer.
– Nem. Kellett volna? Milyen szellemtestvérek?
– Hihetetlen. Manapság nem ápolják a hagyományokat? Ezer éve még, aki ide vetődött, az tudta, hogy kit keres, miért van itt. Manapság már nem is ismernek minket. Nem csoda, hogy az utolsó látogatónk ötszáz éve volt. Igaz, Medox?
– Ezek szerint kivételes szerencsében van része. Tényleg soha nem hallott rólunk?
– Soha… – válaszolta kissé félénken Tamás.
– Mi vagyunk a szellemtestvérek – kezdte a mesét Mortimer. – Lent dolgozom a ti világotokban, az embereket figyelem, tanulmányozom. Medox fent, egy másik síkon él, ő onnan figyel titeket. Százévente találkozunk itt, ebben a barlangban. Csak akkor nyílik meg a bejárata. Ünnepelünk egy napig. A viszontlátás örömét üljük. Az ilyenkor betévedő bármit kérhet, teljesítjük. Sokáig még a pontos időszakot is tudták az itt élő népek, hogy mikor jelenünk meg, keresték a barlangot. Ti már nem is ismertek minket, nem is hallottatok rólunk.
– Ugyan, mit kérhetnék tőletek? A családomat akarom visszakapni. Ezt úgysem tudjátok teljesíteni.
– Tudom, hogy ki vagy, Tamás. A túlhajszolt életed okozta a családod végzetét, közvetve persze. Sajnos ekkora kérést nem tudunk teljesíteni. Túl sok, amit kérsz. De biztos van, amit tudunk. Mondd meg, és teljesítjük – mondta Medox.
– Nem. Nincs más, csak ennyi. Ezt szeretném. Nem kell egyéb. Csak a családom.
– Gyere, Tamás, kész az ebéd. Egyél valamit. Ebéd után kitalálunk valamit, hogy kárpótoljunk. Gyere – hívta mosolyogva az asztalhoz Mortimer Tamást.
Tamás legszívesebben otthagyta volna a két öreget, de nagyon éhes volt már, így ráállt a meghívásra. Tényleg finomat főzött Mortimer. Lassan ette az ételt, közben a családját látta maga előtt.
– Bárcsak visszakaphatnám őket! – motyogta magában könnybe lábadt szemmel.
Az étel finom és laktató volt, úgy érezte, aludnia kell. Kérdés nélkül lefeküdt az asztalhoz legközelebb lévő ágyra. Nagyon rossz dolgot álmodott. Egy farkas kergette álmában. Csak hátrált és hátrált, a farkas pedig csak jött és jött felé.
Hirtelen fényesség töltötte be a szobát, majd sötét lett. A távolban egy elektromos óra világított. 7:05. Mi történt? Hol vannak a testvérek? Vagy ez is valami bűbáj? Álmodta az egészet?
De hisz otthon van! Álom volt. Micsoda álom! Pedig elhitte az egészet, olyan valóságos volt.
Ekkor valaki megmoccant mellette. Nagyon megijedt. Óvatosan felkapcsolta az olvasólámpát az éjjeliszekrényén. Nem, ez nem lehet!
Halkan felkiáltott. A szíve majd kiugrott a helyéről. De... Ilyen nincs, ez nem lehetséges, azt mondta Medox. Ez hihetetlen! Ott feküdt mellette a nagy franciaágyon Ingrid, Nóra és Zalán. Mindegyikük aludt még. Azonnal a telefonhoz kapott. 2020. október 16. A baleset napjára ébredt ismét.
Ölelgette, simogatta, csókolgatta szeretteit. Ők nem tudták, mi történt. Kicsit morcosak is voltak, hogy felébresztette őket, de Tamást nem érdekelte. Földöntúli boldogságot érzett.
Tudta, mit kell tennie. Nem ment aznap dolgozni. Soha többé nem ment a régi munkahelyére. Egy rövid e-mailben mondott fel a főnökénél.
A reggelinél nyugodt volt és boldog. Nem nagyon szólt senkihez, csak figyelte a reggeliző családját. Nézte minden mozdulatukat. Az örök rohanásban már egymásra sem néztek az utolsó időszakban, nem volt idejük rá. Pedig minden pillanat érték. Jelentéktelen dolgokkal foglaljuk el magunkat a szeretteink helyett.
– Majd egyszer elmondom nekik, hogy mi történt – gondolta. – De nem ma. Ma Debrecenbe megyünk. Együtt.
Egy csodálatos hétvégét töltöttek Debrecenben. Boldog volt, szabad, elégedett. Visszakapta a legnagyobb kincset, amit csak kaphat az ember és ami minden pénznél, elismerésnél többet ér.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.