Szolgálat közben sosem iszom. A szíves fogyasztó felpattintja nekem az aknafedelet, levilágítok a botommal, ha nincs rajta sok föld, látom is a számlapot zavartalan. Én a magaméra, a magam aknafedelére otthon mindig rakok egy zöld linóleumot is, nehogy beférjen az eső a réseken, mert akkor elsarazódna odalent minden, és csak leszegett fejjel állnék, amikor engem olvasnak le, mert semmi nem látszódik.
Nem szívesen élek vissza a befolyásommal, de előfordul. A felhasználásra alkalmas víz pocsékolása nekem kínos, de ha másnak nem, az mindössze szomorú, mi több, nem vezet sehova. Mindez alaposan benne is van a vízóra leolvasók esküjében csurig, ami így szól:
„A jó ivóvíz a mi kincsünk, az egyik legértékesebb természeti ősvagyon, első számú közlételemünk, csak tiszta forrásból!
Fogadom, hogy tudásomat csak a jó cél érdekében foganatosítom.
Fogadom, hogy a pazarlásnak útját állom, rászólok arra, aki pocsékolja a szent vizet mindennapi felhasználáson túl, fogyasztását figyelemmel kísérem.
Fogadom a folyásiránynak megfelelő pontosságot, mert a pontos vízmérés mind a szolgáltatónak, mind a fogyasztónak közös érdeke.”
Aztán ott van még a kút! Láttam én már búvárszivattyúval feketézőket, jaj, de iszkoltak! Azt mondják, elapadt, le van hegesztve, hogy igen, használaton kívüli, aztán meg kiderül, hogy jaj, de él még az a kút!
Ügyfélszegmenstől függően havonta, kéthavonta, hathavonta olvasok le, és ennek alapján, illetve a köztes időkben a fogyasztóval egyeztetett részérték vagy a bediktált óraállás alapján készül el a vízdíjszámla. Ennyit kell tudni. És most jöjjön az olvasás mögött álló személy: én. Van egy nagy szokásom, ami a rajtam kívül állóknak talán szokatlan lehet: körülmények között imádom a mindenféle csecsemőket, nemtől és nagyságtól függetlenül. Igen, férfi létemre is rajongok. Már-már veszélyesen nem gyűlölöm a kis bébiket. Sajnos a feleségem nem szül nekem soha semmit se, mert eü. okokból képtelen. Szóval, érkezem az ingatlanhoz, kicsöngetek, aknafödő fel, levilágítok a világítós botommal… aztán csak úgy, írogatás közben, mintha nem is érdekelne, félvállról, de mellékesen megkérdezem a fogyasztót, hogy van-e tudomása bármilyen kisbabáról a lakóingatlana területén vagy belső helyiségeiben? Van-e pici baba a háznál? Amolyan szeretetreméltó, ölelgetnivaló emberi csöppség?
Erre a válasz legtöbbször eltérő. Az a biztos, ha ott látom a karján, mert tegyük fel, a kismama egyedül van otthon, és úgy jön ki, csöppséggel a testén, babával a birtokában, mert nem hagyhatja magára, míg vízórázik velem, nehogy pont akkor forduljon le a pelenkázóról vagy nyeljen le kisebb-nagyobb alkatrészeket vagy szippantson be kindertojáshéjat. Ilyenkor természetesen nem kérdezek rá arra a bizonyos csecsemőre, mert ott van, kihozta. Sajnos sokan már előre ismernek, ismerik ezt a szokásomat és inkább direkt elrejtik előlem a gyermeket… Ez fajankóság. Nem tetszik az ilyen hozzáállás. Ne füllentsen már. Hát nem eszem meg!
Dél körül megyek, mert akkortájt az apák melóznak. Vannak, akik örömmel, büszkén mutogatják porontyukat, a kis fogyasztót, de hozzáérnem csak ritkán szabad. Nekem meg az lenne a célom. A közvetlen babakontaktus. Ahogy megszagolom. A feje a legjobb. Dédelgetem. Azok a kis lábikók! Kezet mosok előtte, ha akarja, ha az zavarja a mutert, de nem szoktam koszos lenni. Bármire hajlandó vagyok, mert nekem az jelenti a teljes örömömet, ha engedik, hogy a kezembe vegyem és emelgessem kicsit a kicsit, az anyja sikoltozása nélkül. Ellenállás nélkül. Ölelgessem és gügyögjek neki. Nem tehetek róla. „Na, adja már a karomba, nem tartom meg, nem örökbe kell, csak egy ölelésnyire. Babusgatnám” – szoktam mondani, ha látótérbe kerül a gyerek, és az anyuka vonakodik felém nyújtani az egészet. Legtöbbször a fogyasztónő nem is engedi, hogy babázzak, bemenekül a házba előlem a gyerekkel együtt, én meg dübörgök a nő után, az meg előlem el, iszkolni próbál előlem, be a házba, csapja be az ajtókat sorra, ezért néha be kell nyomnom törésig, hogy a csöppséghez férjek. „Takarodjék innen, maga rusnya kopasz beteg melák!” – üvöltik rám sírva az anyák elcsempült szájjal, és ilyenkor egyáltalán nem gondolnak bele abba, hogy mindezzel megbánthatnak.
Ritkán ütök meg fogyasztót, de ilyenkor elindul bennem valami.
Ha az anyukája elfordul, néha házkutatást tartok bébi után, mert sokan vannak, akik letagadják a babát, hogy nincs is… hogy nincs öröm az épületben. Ha magától nem megy, akkor leküldöm a pincébe, hogy nézzen már meg nekem egy számot, ami nincs is ott, vagy csőméretet, vagy hozzon egy franciakulcsot. Amíg keresgél, meg rájön, mi az a franciakulcs, cirka öt percem szokott lenni, ez pont egy villám-keresésnyi, villám-ölelésnyi idő. Nem kérek én sokat, csak hadd öleljem, rakjam a mellkasomra két percet azt a bébit… Feltölt, megfiatalít az az illatos rózsaszín kisbébi. Ez egészséges megközelítés, nem más! Maximum egyéves korig érdekel a baba, mert utána már túl tudatos, túl emberi, túl módszeres nekem. Kezd átalakulni, beleolvadni ebbe a világba. Az ölelés után fel szokom hívni édesanyámat és elmesélem neki, milyen volt a baba. Mert ő is szereti ám őket, együtt szeretjük őket. Elmesélem neki, mily csöpp pompázott a Nap alatt, milyen alakú volt a fejecskéje, mihez hasonlított a szája, szikrázott-e a szeme? Tejcis volt-e az illata, csókos vagy sütis? Mennyire volt kacagós a pocija? Dundi-e volt-e vagy alultáplált, és mekkora pöttöm a picur lába? Büfizett-e épp, amikor ott voltam, lehapcizta-e a bácsit…? Minden aranyosságról beszámolok.
A fogyasztónők többsége ellenáll nekem. Pedig nem tudnak kivédeni, s mit tenni ellenem. Beengedésem közös érdekünk. Nem vagyok hatóság, de majdnem. A fogyasztó kötelezettsége a vízmérő rendszeres ellenőriztetése, hogy az esetleges mérőmeghibásodások és az abból adódó károk mihamarabb felderíthetők és megszüntethetők legyenek, mindezen túl nem kell engem különösebben kedvelni, majd én kedvelek, akit akarok. Mint ahogy az eskünkben is áll:
„Fogadom, hogy a bekötési vízmérő és a mellékmérők üzemeltetésével kapcsolatos feladatokra ügyet vetek, s hogy ki kedvel engem, az nem érdekel.
Fogadom, hogy az elkülönített, locsolási célú vízfelhasználásnak mértéktelenül örvendek. Tessék gyűjteni az esővizet!
Fogadom, hogy a százalékos locsolási kedvezményt iktatom, és lemérem, illetve le merem fogadni. Azt is, hogy a bekötési vízmérő hitelesítési cseréjét időben jelzem és a társasházi főmérő és a mellékmérők kapcsolatát kiegyensúlyozottá teszem.”
Mindazonáltal vízsikkasztásnak nincs értelme, mert ha a házi ivóvízhálózaton nincs meghibásodás (csőtörés, elfolyás stb.), akkor a vízmérőn lévő csillagkerék és a számlálókerekek nem mozoghatnak. Ha meg mozognak, akkor expressis verbis van fogyasztás. Ennyi. A vízmérő fagytól és más károktól történő megóvásáról, a vízmérőakna, illetve a vízmérési hely hozzáférhetőségéről, tisztaságának biztosításáról, valamint a télen nem használt fogyasztási helyeken a víztelenítésről az ingatlan tulajdonosának, kezelőjének, bérlőjének kell gondoskodni. Az elszámolásnál figyelembe vehető mennyiségi korrekció is, ám a locsolási célú felhasználás miatti talajterhelési díj kiszabása lehetséges, az is csak a bekötési vízmérőre kiszámlázott mennyiségre adható, az elkülönített mérőeszközökkel mért vízmennyiségre korrekció nem adható. Ha nem használja, oltsa el az épületekben és a kertben lévő összes csapot! Sikeresen gyarló az ember.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.