Szolgálat közben sosem iszom. A szíves fogyasztó felpattintja nekem az aknafedelet, levilágítok a botommal, ha nincs rajta sok föld, látom is a számlapot zavartalan. Én a magaméra, a magam aknafedelére otthon mindig rakok egy zöld linóleumot is, nehogy beférjen az eső a réseken, mert akkor elsarazódna odalent minden, és csak leszegett fejjel állnék, amikor engem olvasnak le, mert semmi nem látszódik.
Nem szívesen élek vissza a befolyásommal, de előfordul. A felhasználásra alkalmas víz pocsékolása nekem kínos, de ha másnak nem, az mindössze szomorú, mi több, nem vezet sehova. Mindez alaposan benne is van a vízóra leolvasók esküjében csurig, ami így szól:
„A jó ivóvíz a mi kincsünk, az egyik legértékesebb természeti ősvagyon, első számú közlételemünk, csak tiszta forrásból!
Fogadom, hogy tudásomat csak a jó cél érdekében foganatosítom.
Fogadom, hogy a pazarlásnak útját állom, rászólok arra, aki pocsékolja a szent vizet mindennapi felhasználáson túl, fogyasztását figyelemmel kísérem.
Fogadom a folyásiránynak megfelelő pontosságot, mert a pontos vízmérés mind a szolgáltatónak, mind a fogyasztónak közös érdeke.”
Aztán ott van még a kút! Láttam én már búvárszivattyúval feketézőket, jaj, de iszkoltak! Azt mondják, elapadt, le van hegesztve, hogy igen, használaton kívüli, aztán meg kiderül, hogy jaj, de él még az a kút!
Ügyfélszegmenstől függően havonta, kéthavonta, hathavonta olvasok le, és ennek alapján, illetve a köztes időkben a fogyasztóval egyeztetett részérték vagy a bediktált óraállás alapján készül el a vízdíjszámla. Ennyit kell tudni. És most jöjjön az olvasás mögött álló személy: én. Van egy nagy szokásom, ami a rajtam kívül állóknak talán szokatlan lehet: körülmények között imádom a mindenféle csecsemőket, nemtől és nagyságtól függetlenül. Igen, férfi létemre is rajongok. Már-már veszélyesen nem gyűlölöm a kis bébiket. Sajnos a feleségem nem szül nekem soha semmit se, mert eü. okokból képtelen. Szóval, érkezem az ingatlanhoz, kicsöngetek, aknafödő fel, levilágítok a világítós botommal… aztán csak úgy, írogatás közben, mintha nem is érdekelne, félvállról, de mellékesen megkérdezem a fogyasztót, hogy van-e tudomása bármilyen kisbabáról a lakóingatlana területén vagy belső helyiségeiben? Van-e pici baba a háznál? Amolyan szeretetreméltó, ölelgetnivaló emberi csöppség?
Erre a válasz legtöbbször eltérő. Az a biztos, ha ott látom a karján, mert tegyük fel, a kismama egyedül van otthon, és úgy jön ki, csöppséggel a testén, babával a birtokában, mert nem hagyhatja magára, míg vízórázik velem, nehogy pont akkor forduljon le a pelenkázóról vagy nyeljen le kisebb-nagyobb alkatrészeket vagy szippantson be kindertojáshéjat. Ilyenkor természetesen nem kérdezek rá arra a bizonyos csecsemőre, mert ott van, kihozta. Sajnos sokan már előre ismernek, ismerik ezt a szokásomat és inkább direkt elrejtik előlem a gyermeket… Ez fajankóság. Nem tetszik az ilyen hozzáállás. Ne füllentsen már. Hát nem eszem meg!
Dél körül megyek, mert akkortájt az apák melóznak. Vannak, akik örömmel, büszkén mutogatják porontyukat, a kis fogyasztót, de hozzáérnem csak ritkán szabad. Nekem meg az lenne a célom. A közvetlen babakontaktus. Ahogy megszagolom. A feje a legjobb. Dédelgetem. Azok a kis lábikók! Kezet mosok előtte, ha akarja, ha az zavarja a mutert, de nem szoktam koszos lenni. Bármire hajlandó vagyok, mert nekem az jelenti a teljes örömömet, ha engedik, hogy a kezembe vegyem és emelgessem kicsit a kicsit, az anyja sikoltozása nélkül. Ellenállás nélkül. Ölelgessem és gügyögjek neki. Nem tehetek róla. „Na, adja már a karomba, nem tartom meg, nem örökbe kell, csak egy ölelésnyire. Babusgatnám” – szoktam mondani, ha látótérbe kerül a gyerek, és az anyuka vonakodik felém nyújtani az egészet. Legtöbbször a fogyasztónő nem is engedi, hogy babázzak, bemenekül a házba előlem a gyerekkel együtt, én meg dübörgök a nő után, az meg előlem el, iszkolni próbál előlem, be a házba, csapja be az ajtókat sorra, ezért néha be kell nyomnom törésig, hogy a csöppséghez férjek. „Takarodjék innen, maga rusnya kopasz beteg melák!” – üvöltik rám sírva az anyák elcsempült szájjal, és ilyenkor egyáltalán nem gondolnak bele abba, hogy mindezzel megbánthatnak.
Ritkán ütök meg fogyasztót, de ilyenkor elindul bennem valami.
Ha az anyukája elfordul, néha házkutatást tartok bébi után, mert sokan vannak, akik letagadják a babát, hogy nincs is… hogy nincs öröm az épületben. Ha magától nem megy, akkor leküldöm a pincébe, hogy nézzen már meg nekem egy számot, ami nincs is ott, vagy csőméretet, vagy hozzon egy franciakulcsot. Amíg keresgél, meg rájön, mi az a franciakulcs, cirka öt percem szokott lenni, ez pont egy villám-keresésnyi, villám-ölelésnyi idő. Nem kérek én sokat, csak hadd öleljem, rakjam a mellkasomra két percet azt a bébit… Feltölt, megfiatalít az az illatos rózsaszín kisbébi. Ez egészséges megközelítés, nem más! Maximum egyéves korig érdekel a baba, mert utána már túl tudatos, túl emberi, túl módszeres nekem. Kezd átalakulni, beleolvadni ebbe a világba. Az ölelés után fel szokom hívni édesanyámat és elmesélem neki, milyen volt a baba. Mert ő is szereti ám őket, együtt szeretjük őket. Elmesélem neki, mily csöpp pompázott a Nap alatt, milyen alakú volt a fejecskéje, mihez hasonlított a szája, szikrázott-e a szeme? Tejcis volt-e az illata, csókos vagy sütis? Mennyire volt kacagós a pocija? Dundi-e volt-e vagy alultáplált, és mekkora pöttöm a picur lába? Büfizett-e épp, amikor ott voltam, lehapcizta-e a bácsit…? Minden aranyosságról beszámolok.
A fogyasztónők többsége ellenáll nekem. Pedig nem tudnak kivédeni, s mit tenni ellenem. Beengedésem közös érdekünk. Nem vagyok hatóság, de majdnem. A fogyasztó kötelezettsége a vízmérő rendszeres ellenőriztetése, hogy az esetleges mérőmeghibásodások és az abból adódó károk mihamarabb felderíthetők és megszüntethetők legyenek, mindezen túl nem kell engem különösebben kedvelni, majd én kedvelek, akit akarok. Mint ahogy az eskünkben is áll:
„Fogadom, hogy a bekötési vízmérő és a mellékmérők üzemeltetésével kapcsolatos feladatokra ügyet vetek, s hogy ki kedvel engem, az nem érdekel.
Fogadom, hogy az elkülönített, locsolási célú vízfelhasználásnak mértéktelenül örvendek. Tessék gyűjteni az esővizet!
Fogadom, hogy a százalékos locsolási kedvezményt iktatom, és lemérem, illetve le merem fogadni. Azt is, hogy a bekötési vízmérő hitelesítési cseréjét időben jelzem és a társasházi főmérő és a mellékmérők kapcsolatát kiegyensúlyozottá teszem.”
Mindazonáltal vízsikkasztásnak nincs értelme, mert ha a házi ivóvízhálózaton nincs meghibásodás (csőtörés, elfolyás stb.), akkor a vízmérőn lévő csillagkerék és a számlálókerekek nem mozoghatnak. Ha meg mozognak, akkor expressis verbis van fogyasztás. Ennyi. A vízmérő fagytól és más károktól történő megóvásáról, a vízmérőakna, illetve a vízmérési hely hozzáférhetőségéről, tisztaságának biztosításáról, valamint a télen nem használt fogyasztási helyeken a víztelenítésről az ingatlan tulajdonosának, kezelőjének, bérlőjének kell gondoskodni. Az elszámolásnál figyelembe vehető mennyiségi korrekció is, ám a locsolási célú felhasználás miatti talajterhelési díj kiszabása lehetséges, az is csak a bekötési vízmérőre kiszámlázott mennyiségre adható, az elkülönített mérőeszközökkel mért vízmennyiségre korrekció nem adható. Ha nem használja, oltsa el az épületekben és a kertben lévő összes csapot! Sikeresen gyarló az ember.
Talán ma is roskatag vénemberként gondolnék rá, ha nem tűnik föl a hódító keletről és délről, nyugatról és északról, s nem jut egészen a kapukig. A támadó seregek a város körül álltak hosszú, tömött sorokban, támadásra készen, s éreztük, csak egyszerre kell fújniuk egyet, hogy az ősrégi, rozzant falak leomoljanak.
Megyek, persze, indulok, mondta a húgának a telefonba nem sokkal ezelőtt. Megígérte, hogy érte megy és elhozza azt a vackot. Pedig nincs kedve az egészhez. Nincs kedve belépni az üres szobákba, beszívni a kopott bútorok fullasztó szagát, amik anyjával együtt öregedtek meg a szűkös kis panellakásban.
Tegnap, mikor Güdücben jártunk – Bulmerka, Cickom meg én –, láttunk egy tehenet a fán. Arrafelé erős szél fúj mindig, visz el mindent, nincs mit csodálkozni a tehénen. Egyéb is fenn szokott akadni a fák hegyén, a helybéliek mind ott keresik, ha valamijük elveszett, rendszerint megtalálják. Darabig tanakodtunk, nem kéne-e megfejni azt a tehenet. Attól, hogy felvitte az Isten a dolgát, még leadhatja a tejet. De inkább nem foglalkoztunk vele, nézelődjön csak nyugodtan fentről, mentünk tovább.
A Balaton apró porszeme vagyok, lábam a kövein, hátam partjának füvén. A Balaton apró cseppje vagyok, felszínéről kapott fel, s vágott be a robogó vonat ablakán a szél. A Balaton apró oxigénmolekulája vagyok, fenyvesek gyantaillatából, dús nádasok, puha hínárosok öleléséből szintetizálódtam a világra.
Presszókávét és konyakot ittak a Sárga Macskában, a kisváros elit kávézójának teraszán. Doktor Zsebelő Hümér gondosan törölgette izzadt homlokát és hümmögve nézte a tetemet. Ott feküdt mozdulatlanul báró Bárczy Benő, a kisváros egyik ismert, bohém figurája, aki nem egészen 24 órája még makkegészséges volt, és jellegzetes orrhangján felolvasta legújabb haikuit.
Vera bármikor kapható az ilyen jó cselekedetekre, mert általuk többszörösen írhatja fel magának a piros pontot képzeletbeli (de lehet, hogy valódi) jegyzetfüzetébe: jót tesz a szomszédnak, mert egy kis többletkeresethez juttatja, ugyanakkor azoknak is, akik maguk nem tudják elvégezni az időnként felmerülő szabászati műveleteket.
Csenevész, későn érő kislány voltam. Hosszú, szőke copfokkal, amelyekbe anyám nagy szeretettel, gyengéden nem is két, hanem sokszor három masnit is belefont, beletűzött. Kettőt a varkocsaim végére, egyet pedig a halántékom közelébe. Majomszeretettel csüggött rajtam.
Na, csak ez hiányzott az apámnak!