Reflexből képes perspektívában látni, legalább annyira, mint nagy totálnál az eget a földdel egyenlővé tenni, Photoshop nélkül. Manapság a természetes közegükben lekapott fotótémák ragadják meg: őszi falevél a pocsolyában. Lekapja. Galamb csipeget a talajon. Lekapja. Különleges lószar vidéki földúton. Hát, lekapja. Érdekes arcú öreg dobozból sörözik a Blahán a kikapcsolt szökőkút mellett. Azt is le. Idegen nő kanállal. Lekapja. Máté boldog, ám kényszeres lekapó volt. Jelenleg nem sztárfotós (nem, nagyon is nem, saját bevallása szerint), hanem esküvői, egy költséghatékony közreműködő a szakma legalján. Szívesebben természetfotózik, amióta rájött, hogy sokkal idegkímélőbb hisztis, gacsos lábú kifutó modellek helyett az illatos fűben feküdni, és várni, hogy egy gyanútlan szarvas megjelenjen a patakparton. Bár az emberes képei is magukért beszéltek: ha lefényképezett egy autentikus paraszt bácsit, rárakott egy diszkrét szépiás szűrőt, meg még elvégzett pár varázslatot, és az a bácsi még bácsibb lett.
Az életben tulajdonképpen minden perspektíva kérdése, viszont kirázza a hideg, amikor tréfás kedvű bámészkodók megkérdezik tőle, hogy „na és ki fényképezi a fényképészt?” – de erre sosem akart válaszolni. Ennél komolyabb volt. És csendesebb. Máté védjegye a képein érezhető magasfényű csend. Mindegyik csendje más és más, más mélységű, fényességű, nedvességű, zsírosságú, porhanyósságú és magasságú. Vannak harsogó csendjei és sötét csendjei, valamint langyos átmenetei. Eszelősen el tudja kapni a csendeket, úgy, mint senki más, vagy csak nagyon kevesen.
Egyetlen fejében sok minden kavargott, amikor frissen vásárolt ásójával megérkezett a Kucsma utcai köztemetőbe. 23.03-at mutatott a digitális toronyóra, a látogatóidőnek már vége. Legalább olyan hamar talált parkolóhelyet, mint amilyen hamar megtalálta a keresett sírt, és csak a nadrágszára szakadt el, miközben átmászott a kerítésen, más említésre méltó nem történt.
Mátét korán elkapta a kameraláz. Első gépe egy Klaxon 200M 150-es volt, jól lehetett vele makrózni, megörökíteni például egy papucsbogár-párzást, de ugyanilyen lelkesen lőtte le vele a legnagyobb hegyet is. Most egy Canon EOS 5D Mark III. tükörreflexes masinája van, expozíciókompenzációval, középre súlyozott fényméréssel, fehéregyensúly-állítással, videófelvevővel, önkioldóval. Lítium-ion akkumulátorral, 3,2 megapixeles érzékelővel, 61 pontos autofókusszal. HDMI kimenetének köszönhetően a közvetlen nyomtatással is elboldogult, de csakenm hétszázezer forintért boldoguljon is.
Szóval, a jó kis gép megvolt, kedve is volt, tehetsége is volt, nője viszont nem volt. Az egyetlen valamit, amit közel engedett magához, Virgil33-nak hívták, egy netes szakmai fórumon találkoztak. Rögtön megkedvelte, mivel nem volt biztos benne, hogy ember. Talán valami szoftver lehetett. Azon túl szűkszavú, és túlságosan ausztrál volt ahhoz, hogy élőben is találkozzanak. Naponta online hidalták át a köztük húzódó különböző távolságokat. Máté még ma sem tudja, hogy Virgil33 férfi-e vagy nő, nem is érdekelte, kedvelte és kész. Máté képtelen szeretni a szó hagyományos értelmében, inkább a szeretet „ízét” érezte helyette a fejében. A szeretet szó csendjét szerette. Egyszer virtuálisan elvitte Virgil33-at a Fidzsi-szigetekre: pontban hatkor, egyszerre kattintottak a Fiji live webcam oldalára, hogy együtt nézzék meg a félpercenként frissülő, döcögő naplementét. Máté öntudatlanul sóhajtozott közben, talán a másik is. Ha tudott.
Szakmai szemmel nézte Marczy Tivadar frissen manikűrözött sírdombját és a fölötte görnyedő álmatag nyírfákat. Máté ásni kezdte a sírt. Ingzsebére tűzött speciális fotósszemüvege a földre pottyant, de nem vette észre. Az már itt marad. Sokáig ásott, mániákusan, szünet nélkül, amikor a lapátja koppant végre. Keményhez ért, döngéséből ítélve tölgyfához. E kései órán a híres Marczy Tivadarhoz kopogtatott be. Tivadar volt a legismertebb hazai fotóguru, a szakma nagymestere, a Nemzet Objektívja, a Klikk Alapítvány alapítója. Egykor közjogi méltóságok és világszínészek pózoltak előtte, még a hercegprímás is megvolt neki. A Vonuló ifjak sorozata hozta meg számára a legnagyobb elismerést, amikor a Kálvin téri mészárlás után elindultak a fiatalokból álló tisztítóbrigádok rendet csinálni. Tivadar volt a Vár udvari fotósa, de bejáratos volt a Fehér Házba és a Downing Street 10.-be is. Tehát Máté jogosan választotta Tivadart példaképének. Senki nem tudott úgy elkapni egy ostromot vagy egy tüntetést, mint Tivadar. Ha nincs idősíkbeli akadálya, még a mohácsi csatánál is ott lett volna, hogy megrázó, mozgalmas, szemléletes, ugyanakkor érzékeny és valahol romantikus képeket kattintson. Az időhurkok meghaladásához csak egyszer került közel, amikor saját testi épségét kockáztatva tolakodott oda a Masinához, amikor 2033-ban az Időutazó Ördögűző visszatért csinos feleségével együtt a 2055-ben tett kirándulásukról. (Nem meséltek jókat. Se rosszakat. Nem meséltek azok semmit. Csak pózoltak.)
Fotóskörökben egy gyomorforgató legenda tartja magát, miszerint ha lenyelsz egy apró, tízforintosnyi darabot Marczy Tivadar combcsontjából, te leszel par excellence a legjobb fotós a vidéken. Átszáll beléd az esszencia, a „fotó szintézis”, a secret, a szikra, az a fényes tehetségesség. Valószínűleg eddig még senki nem próbálta ezt meg – bár a Magyar Hellogram fotósa, Föogg Dániel elég gyanús, ugyanis zsinórban nyeri a sajtófotó pályázatokat –, vélhetően azért, mert a fotósok közt kevés az erre vállalkozó, narcisztikus sírbolygató pszichopata. Arról nem beszélve, hogy csontritkulást okozni egy holtnál is bűncselekmény. Nem mintha Máténak olyan nagyon túlságosan szüksége lenne a csodacsontra, hiszen igen tehetséges fiú, csak ki akarta maxolni az elixírrel azt, amije van. És Marczy Tivadar-díjas is akart lenni, mely díj minden becsvágyó fotós legrangosabb elismerése, per pillanat: kicsi, aranyozott, korabeli, állványos, intarziás, magnéziumvakus fotógép márványlapon, ehhez jön még az új státusz. Mindettől már csak egy csontfűrész választja el, meg egy koporsótető.
Ez az esti sírásás az utolsó ingyen melója, amit még elvégez. Utána már csak színforintért kattint, vaskos összegekért, eleget volt kulturális önkéntes a Csövi közlönynél. És elege volt az esküvőkből is, az ifjú párokból, a kényszervigyorból, az obligát násznépből, az óbégató vőfélyből, a tortaszagból, a túlértékelt emberi érzelmekből. Máté kitartóan kapirgálta a földet a koporsótetőn, tornacipős lába mellett pocsolyába gyűlt a halandóság.
Nagy művész sírját bontja, háborgatja, kapírja, kapírja... A föld nehéz illata belekapaszkodik az orrába, miközben szakmailag a lehető legközelebb férkőzik a legnagyobb holt magyar fotóshoz, hogy femurjából egy szilánkot, csak egy szilánkot magához vegyen. Szinte már a tobozmirigyében érezte az implantált tehetség legmagasabb hőmérsékletét, és annak ragyogó csendjét.
Meg leszel te exhumálva Tivadar, meg leszel, ne félj…
Új jövő kezdődik.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.