Rimóczi László: Embersimogató

2022. június 05., 10:06

...hatszor hatékonyabb, ha a kéznél kezdem, és onnan haladok fölfelé. Mert én közvetlenül szeretem az embereket, én ebben hiszek, én akár az utcán is, közvetlenül. Embersimogató vagyok. Olyankor rám tör a jókedv. Csengő hangom is simogató, de ragaszkodom a fizikai kontaktushoz. Szerintem az emberek is szeretnek engem, csak arra kell vigyáznom, hogy ismerősökön kívül idegent ne nagyon érintsek simogatásilag túl. Mert nem tehetek róla, ezt ma már többször mondtam, de tényleg nem, hogy nekem muszáj muszájni, ösztönösen megérintenem a másikat, még azokat is, akik le vannak földelve, mittudomén, érintésvédelemmel lelkileg. Ingyen simogatok, no, harmonikusan kényszeresen, viszont napéjegyenlőség idején hajlamos vagyok jobban igényelni. Tény, hogy simogatásban tékozló vagyok.

Az elején én is a kézzel kezdtem: megfogtam az utcán sétáló vadidegenek kezét, ha tudtam. Mert gyakran kirántották a végtagjukat szeretetszorításomból és elszöktek előlem.

A kezünk és lábunk mindent elárul rólunk, ezért szeretem magam kézzel-lábbal, ha másként nem megy, megértetni, hogy mit akarok, anélkül, hogy szavakat vennék a számra. A kéz a legteljesebb eszközünk, mely kifejezéskor mindig nálunk van. A leghőbb álmom egy nagyobb simogatóvállalkozás maholnap. Egy simistúdió, ahova pénzért jönnek fel hozzám, hogy körbesimogassam őket. Elbújnának egy kifeszített vászon mögé, melyen alul és felül két-két lyuk van: ha megkérem a kezüket, azt dugják át, ha kérem, a lábukat, akkor meg alul. Nincs név, nincs arc, nincs szégyen. Mindenki jól jár. Elbújnak a vászon mögött és átdugják azt az alkatrészt, amit követelek, én meg babusgatnám, amit nyújtanak.

 

Azt hittem, külföldön nyitottabbak az emberek a simire, de ez is csak mítosz. A franciáknál például ráfaragtam egy augusztusi nyaralás során, kétszer bevittek a csendőrségék, mert állítólag zaklattam a helyi lakosságot az utcán, kéretlenül tapogatóztam. Így érveltem a velem egykorú felügyelőnőnek: „Dehogy vagyok zsebtolvaj, mármázel, nem vettem el semmit, csak a bőrüket… a bőrüket akartam megérinteni. Ha ez bűn, akkor zárjanak csak a tauerbe, vagy a básztijba, vagy mi van itt maguknál…” Legalább tanultam egy csomó francia káromkodást, de már sokat felejtettem belőlük.

 

Szeretnék mélyen szántani és saját hasznomra fordítani a simienergiát, mely nemes küldetés finom, enyhén árnyalt szegmense, ha embert simogathatok (az állat nem jó, mert állat), noha az ellen sem tiltakozom, ha engem akarnak simogatni. Igényeim tekintetében magasan nem válogatok, hiszen a koszost, a mocskost is simogatom én, ne félj, legfeljebb gumikesztyűben és szignifikánsan helló!, jöhet nekem a homeless, meg a hajléktalan, meg a sarki alulkvalifikált bácsi, simizem a fejét, az meg vagy hagyja magát egy darabig, vagy arrébb szalad. Nálam természetesen a simi hordozza az önöröm kulcsát. Nem tudok csak úgy leállni ezzel. Ha más nincs, néha a buszon, metrón élek vissza a sűrített utazóközönséggel, megérintem utastársaim hátát, vállát, azok meg a polgári agyukkal azt hiszik, csak le akarok szállni.

 

Apropó, mit meséljek az exemről? Elindult idillien a kapcsolatunk, aztán a vége felé elsötétedett, mert nem tudott szempontot adni ő. Ismerkedem azóta onlájn is, rajta vagyok a neten, van a Lovepark.eu, azon próbáltam embereket toborozni, de sajnos nem értik meg, hogy én csak simogatni akarom őket, felöltözve, mert ők szexelni is kívánnak mellé. Találkoztam alakokkal, a biztonságos nyílt utcán, hogy megbeszéljük, ki mit akar, alkudoztak, hogy legalább akkor ne a kezüket meg a fejüket simizzem, hanem alul, ott, a disznó részt, a nemi szervüket, vagy az ánuszukat, de arról, pfuj, szó sem! Az egyik mentol... na, mentálisan terhelt, dekadens bácsi, akinek végig fogtam a kezét, egyenesen elküldött a francba, hogy fölsimogatom itt, fölsimogatom őtet nudliért, a semmiért. Azzal váltunk el, hogy ne féljek, úgysem tudom meg, hogy elment-e a gatyájába közben, vagy sem. De nekem látatlanba se menjen el senki. Nem azért csinálom.

 

Jobban szeretek találkozni az őszinte barátaimmal, ők nem néznek rám furcsán, ismerik már az érintésmániám. (Ne tudd meg, mennyire szétteáztuk magunkat tegnap a csajokkal a Vörioriban! Nagyon durva volt!) Ők hagyják magukat simizni, de nem mindig. Az Andi utálja például, azt szokta mondani: „Jutkám, légy szíves, ne! Ne érj hozzám, el a kezekkel!” Erre azt felelem neki, hogy „Mit rögeszméskedsz itten, állítsd már le a szájad! Ki inzultál? Csak simongatlak!” Ennek ellenére az Andi nem gyűlöl annyira, tegnap is kaptam tőle illatgyertyát, mi szemem-szám ingere. Celebszagút. Persze a korombeli nők simogatása nyújtja számomra a legkerekebb kielégülést, na, ha baba is van benne, akkor aztán ájulok! Ha új társaságban mozgok, megnézem, ki a legterhesebb a szobában, majd szó nélkül megsimizem a hasát. Ha a terhes erre kérdőn néz, vagy dehonesztálóan, akkor engedélyt kérek, hogy folytathatom-e, de bármit is mondjon, addig simizem, míg el nem viszi a kezem alól magát.

Vannak olyan emberek az országban, akik egyáltalán nem szeretik, ha idegenek simogatják, jelentős amplitúdóval kitérnek előlem. Volt egy srác, akinek eleinte a neve hallata nem mondott nekem semmit. Amikor elkezdtem simogatni, egyszer csak egy többéves kapcsolat lett belőle. Helikoptervezető volt, …jaj, nem …hülyeséget beszélek: helikoptertervező, de repülni is tudott. Fura volt vele, mert az arca… nem állt jól neki az az arc, amit hordott. Érted? Valakinek jól áll az arc, neki semmilyen arc nem állt volna jól. És nem az arca tartott össze minket, tehát. Hanem az apró, manószerű, rendkívül puha, kis körmű keze. A feje helyett azzal értem be. Amikor szeretkeztünk, én végig a kezével voltam, nem azzal a túl hétköznapi arcával. Végül én mondtam ki a nemet.

 

Ha jobban létezik Isten, mint hiszem, engemet csak simogasson, ahogy én is simogatom felebarátaimat. Simogatok. Kézzel. A kéz párja pedig a láb, ami energiát vesz fel a földből és a kezeken keresztül adja vissza. Mondtam már, hogy képes vagyok imádni mások lábfejét is? Kevesen foglalkoznak vele, talán mert lábfejünk egy primitív, kidolgozatlan, nyers őstestrész, vagy nem tudom. Minden ember a lábánál kezdődik, és onnan folytatódik egyre. Hogy az az animális szaga vonz-e? Esetleg azok a csöki ujjak rajta? Talán… Meg az a savanyú, lábas íz, yammy, yammy. A harmincadik szülinapomra iszonyú gyönyörű társaság jött össze, és ajándék gyanánt mindenki hagyta magát, ...hogy én, a kezemmel...! és a torta csúcspontján feltették nekem a lábukat mind az asztalra, zokni nélkül, mezit, és azt kacagták, „na, Jutkám, itt vannak a lábaink, eheted” – én meg ettem, fogdostam, tapogattam valamennyit, kentem némelyikre édességet is. Lábra kaptam. Vannak persze undorító lábak is, de amik a szülinapomon gyűltek össze, mind kiválóság volt, se bütyök, se bőrkeményedés, se ápolatlan sarok, csak az az isteni szag és az ujjak, szép szabályos, pedikűrözött körmökkel, yammy-yammy… Mit mondjak? Ezek készültek rám, fiúk-lányok vegyesen. Sok mezítláb jutott nekem egyszerre, és elbírtam velük. Be is kaptam egyet-egyet, ameddig tudtam, bevettem, letoltam a torkomon, de aztán sűrűn jött az öklend, és akkor abbahagytam, nehogy én rontsam el a saját bulimat. Olyan rendesek voltak, képzeld, még azt is hagyták, hogy lefényképezkedjek a lábaikkal, úgy, hogy én is rajta vagyok. Kaptam egyéb ajándékot is, egy doboz kalmopirint és egy BKV-bérletet, nem mondom, hogy nem hasznosak, de mégis mást vár ilyenkor az ember. Volt karaoke is, karaokéztam is, de igyekeztem nem túltolni.

Figyelj, ha ráérsz valamikor, írj rám, és találkozzunk... Esküszöm, kicsit se nyúlok hozzád, csak megérintelek… Az élet egy nagy simogatás, minden más csupán a valóság satírozgatása.