Akkora volt a hideg, hogy néhány lehulló hajszálam a nadrág szövetébe fagyott. Teljesen össze voltam zavarodva. Egyetlen rend ruhám volt, az is tengerkék és nyári. A szilveszteri bulihoz pedig decens öltözet illik. Minden hülye tudja, hogy egy multinál az ajánlás (kiöltözésre): mézmázba csomagolt parancs. Alkalmazkodtam hát, felvettem az öltönyt, hozzá fehér inget és esti fényhez illő gránát nyakkendőt. Reggel volt, összekoccantak a fogaim, vacogtam kurta télikabátomban, amelyen vidáman süvített át a mínusz tizenhat Celsius. Sietve igyekeztem a munkahelyre: el ne késsek, s főleg hogy megmelegedjek.
Mikor megláttam húsos lábait, amint lassan mozogva mintha levegőmintát vennének a barna harisnya alól, megráztam a fejem, mint a rajzfilmek menekülésre kész figurái, mielőtt a hihetetlen látványtól elszörnyedve végsebességre kapcsolnának. Megálltam.
Bizonyára, mert már nem hallotta félcipőm kopogását, felém fordította a tekintetét. Iulia volt a könyvelési osztályról. Sarkiróka áncugba burkolózott, amely leért az alacsony sarkú kék csizmácskákig, fején pedig, a tetőn, ugyancsak sarkiróka-sapka vöröslött. Alig tudtam ráismerni.
Mosolygott, és folytatta útját. Öles léptekkel eredtem a nyomába.
Jó reggelt, előzött meg a köszöntéssel.
Kézcsókom.
Hideg van.
Á, nem vészes, nyári.
Élénkvörösre rúzsozott ajka Brad Pitt exnejét juttatta eszembe.
Jössz a bulira?
Hát, ha muszáj, kész örömmel.
Ha a karácsonyi buli is kész robot... Szilveszterkor mit csinálsz? Még nem tudom... Majd csak találok valamit... Az utóbbi években szerencsém volt. Tudod, mit mond Marin Preda egyik hőse: a véletlen murik a legeslegjobbak.
Lehet, de a valóságban más a helyzet.
Jó illata volt, igényes parfüm. Iceberggel szórhatta be magát, gondoltam, és összeszorítottam a szám, nehogy nevessek, mert akkor meghallja, amint összeverődnek a fogaim.
Fázol? kérdezte anyásan.
Nem bírom. Jó, hogy nem havazik is.
Ó, újévre biztosan lehull. A hegyekben leszek, csodás lenne a szilveszteri havazás.
Hát a hegyekben mindig van hó, ott vagány minden...
Igen, de néhány hópehely, épp újév hajnalára...
Majd a cég elintézi, ne izgulj.
Fejét kissé oldalra dűtve kacsintott. Lehet, még ma megoldom a szilvesztert, gondoltam, de erős csaholás vonta el a figyelmemet. Nem túl távol tőlünk gazdija pórázát rángatta egy német dog. A hölgy képtelen féken tartani, a kutya kitépi magát, és a pórázzal együtt hatalmas ugrásokkal érkezik felénk.
Menekülésre fogtuk, de alig tettünk meg három vagy négy métert, a megvadult állat Iulia hátára ugrott, földre döntötte és morogva harapdálni kezdte. Úgy tettem, mintha követ kapnék fel a földről, hátha megijed, hátrahőköl és békén hagyja kétségbeesve sikoltozó kolléganőmet; de vagy nem vett észre, vagy nem is törődött velem, ádázul szaggatta a sarki róka bőréből készült bundát, amelybe a könyvelőnő burkolózott.
A nő fejéhez kapva letéptem róla a rókasapkát, két keményet füttyentettem. A kutya felnézett, rám emelte a pofáját, én pedig teljes erőmből, magas ívben elhajítottam a süveget.
A dög utána. Nekirugaszkodott, valósággal kilőtte magát a kocsiútra, és éppen mikor elkapta a levegőben – mielőtt a fagyos aszfaltra suppant volna –, telibe találta egy Audi.
Az egyik tárgyaláson Iulia tanújaként vettem részt, a másikon vádlottként, mint Max halálának erkölcsi tettese.
Fordította Bölöni Domokos
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.