Tavasszal újból a lábára állt Csen. A halál télen egészen közel járt hozzá, a testét már legyűrte, a szellemét végletesen elgyengítette, a szemét szinte teljesen elhagyta a fény, de a lelke hihetetlen erővel állt ellent a távozásra felszólító akaratnak. Ősszel a kormányzó katonái hordágyon vitték magukkal a megkínzott, törött lábú szerencsétlent, most pedig, mihelyt a lábára állt, ő maga akart elmenni.
A hatvan évig tartó zsen-csi időkorszak leghidegebb telén voltak túl. Csen a tavasz első napjaiban távozott a Keselyűhegy kolostorból, vele ment Men-ni, a kolostori szakács, Ten-ni, a legtevékenyebb szerzetes és az újonc Ven-ni. Nyáron négyükkel megalakult a Sárga Folyó kolostor, amit a közelben kanyargó nagy folyamról, a Huanghóról neveztek el. Huan császár uralkodásának tizenharmadik évében, a sárga szín és a fa eleme korszakában, a majom évében történt ez.
„Hogyan menekültél meg a kormányzó haragjától? A bölcsek kövét keresve katonáival felkutatta az egész vidéket, még a gonosz taoista varázslók kolostorát, a Fehér Sárkányt is feldúlták, téged, az első számú gyanúsítottat pedig csak úgy elengedtek?” – kérdezte Ten-ni Csentől még azelőtt, mielőtt leszúrták volna a tavaszi esőkkel megáztatott földbe a négy kihegyezett bambuszkarót, amelyekkel az építendő kolostor udvarának sarkait jelölték meg. És az ötödiket.
„Én eljöttem, de a kezemet örökre otthagytam, amely a bölcsek kövét fogta akkor, amikor még okosnak és tudónak hittem magam. Miért is ne engedett volna el a kormányzó, megkapta tőlem azt, amire a császár annyira vágyott!” – mondta rejtélyesen Csen, fölemelve a jobb karját, a csonkot.
„Egy emberi húscafatot kapott, amely sohasem foghatta kezében a bölcsek kövét, hiszen – miként a mesterünk tanította – a bölcsességet nem lehet belekényszeríteni egy kőbe!”
„Mint mondtam, azt kapta, amire vágyott: akinek a tudás szavak hálója és akinek a bölcsesség anyagba zárt tartalom, az ezt kapja, egy testről levált, cselekvésképtelen kézcsonkot, amely rögtön elkezd felbomlani, mert éltető forrása nélkül semmi sem létezhet: még a szó és a gondolat sem. A bölcsesség olyan, mint a sima víztükör, visszatükrözi a belenéző ember képét – válaszolta Csen, és Ten-ni felé nyújtotta a bal kezében tartott bambuszkarót.
„Tiéd az északnyugati sarok, ott, ahol, a bivaly legelészik!”
Ven-ni szólalt meg ekkor. „Áruld el nekünk: mit adtál a szabadságodért? Közismert, hogy a kormányzó megvesztegethető ember.”
„Igazad van, megvesztegettem őt” – válaszolta Csen, és kezébe adta a jelölőkarót.
„Menj délnyugat felé, ahhoz a fához, ahol tegnap felfedeztük a tigriskarom nyomait!”
„Mennyibe került?” – nézett hátra a fa felé igyekvő Ven-ni. Mosoly villant a tekintetében, a belőle kilövellő gúny tőrszúrásként hatolt be Csen szívébe. Felködlöttek elméjében annak a szörnyű napnak fájdalmas emlékei.
„Sokba, nagyon sokba, életemben még semmiért sem fizettem ennyit” – mondta elcsukló hangon Csen. Lehanyatlott a csonk karja.
„Azt beszélik, Zsen-csao tíz ezüstöt fizetett a szabadulásáért, pedig nem volt nagy a bűne: a róla szóló híresztelés szerint kétszer annyi adót szedett be, mint amennyit Csanganba eljuttatott. Téged viszont a bölcsek köve ellopásával vádoltak meg, mondván, hogy az a császár kizárólagos tulajdona. Lehet bárki is bölcsebb az Ég választottjánál, ki más birtokolhatná hát?”
Csen ismét a gúnyt vélte fölfedezni Ven-niben: nem a hangjából, nem is a tekintetéből olvasta ki, hiszen túl messze állt már tőle, valahogy egész lénye gúnnyá alakult át. Úgy érzékelte, hogy ott áll valaki a tigriskarmokkal megjelölt fa előtt, csak a teste körvonalait lehet látni, az arca helyén a gúny sötétségforgataga gomolyog, ami leginkább villámokat kilövellő, sötét viharfelhőre emlékeztette. A szíve tájékán már nem is vihart, hanem mindent magába rántó tornádót látott tombolni. Azt is érzékelte, hogy most nem ő a gúny célpontja, hanem az, akiről a hangjáról ítélve Ven-ni oly nagy tisztelettel beszélt.
„A császárnál valóban nincs bölcsebb ember, hogyan lehetne hát a bölcsek köve a tulajdona, amikor ő maga a bölcsesség! Ha a birtoka lenne, akkor ő és a bölcsesség különválnának, ami képtelenség. Tudd meg, Ven-ni, az uralkodó titkosrendőreinek a legjobbika, a császár a bölcsek kövét kerestetve önmagát kerestette a Keselyűhegy kolostorban, de a Fehér Sárkány kolostorban is! A kő volt a szó, az erőszak a tett, a szó és a tett pedig a császár esetében mindig elválaszthatatlan egységet alkotnak” – mondta Csen, miközben ismét magasba emelkedett a csonk kéz.
A jellegzetes arc a gondozott körszakállal ismét kirajzolódott a gúny villámcsapásszerű eltűnésével. Ven-ni színt váltott, most egész lénye maga volt az elképedés, láthatóan valami szöget ütött a fejébe.
„A császár az én hűségemet tette próbára, ezt akarod mondani?”
„Nemcsak a tiédet, hanem mindahányunkét. Te is fizettél az uralkodói bizalom elvesztésével, lehet, az életeddel is fizetni fogsz, mint jól tudod, és én is fizettem a kormányzónak a test fájdalmával – nézett rá levágott kezére Csen. A Keselyűhegy kolostor és a Fehér Sárkány kolostor is fizetett a császárnak tett hűségesküvel, így lett az előbbiből Buddha, az utóbbiból pedig Lao-ce tanainak császári főkolostora, amelyek apátjainak alárendelték a környék összes buddhista és taoista kolostorát.
Ven-ni újabb színeváltozása következett, most egész lénye megdöbbenéssé alakult át. Kérdezni akart, de a választ mondta ki a nyelve.
„A bölcsek köve csak kifogás volt! A kormányzó, ő hajtotta végre a feladatot, hát ezért hívatta őt a császár magához Csanganba a lampionok ünnepnapján!”
Csen bólintott. „Akkor veszítettem el a jobb kezem, amikor rámutattam” – mondta alig hallhatóan. „Otthagytak elvérezni, törött lábbal mozdulni sem tudtam.”
„Men-ni mentette meg az életemet. Szamárháton messziről követte a kormányzó csapatát, akik az elhurcolt kolostori kincsekkel felpakolva csak lassan haladhattak. Ő talált meg azon a tisztáson a szellemek erdejében, ahol otthagytak elpusztulni” – folytatta. Sietve odalépdelt a mindvégig magányosan álldogáló kolostori szakácshoz, és feléje nyújtotta a harmadik bambuszkarót, de mert kapkodott, vagy mert valamiért zavarodott volt, egészen messze állt meg előtte, teljesen ki kellett nyújtani a jelölőkarót tartó bal kezét, hogy társa elvehesse tőle. Még egyet előre kellett lépnie a jobb lábával, mivel Men-ni keze nem mozdult. A szakács továbbra is veszteg maradt. Ekkor előrehajolt, amennyire tudott, az egyensúlyát épp csak el nem veszítette, és úgy nyújtotta Men-ni felé kérlelő tekintettel a rudat a kihegyezett felével. Aki oldalról nézte a furcsa jelenetet, az úgy láthatta, mintha Csen mélyen meghajolna a kolostori szakács előtt, miközben egy csangnyi hosszúságú bambuszkarót a mellének szegez, vagy úgy, mint egy ügyetlen katonát, aki bambuszlándzsával éppen leszúrni igyekszik az ellenfelét.
„Nem úgy volt, ahogyan Csen mesélte az imént” – szólalt meg ekkor Men-ni. „Én temetésre mentem, mert hívtak az élők. A koporsót is magammal vittem, de kiderült, hogy akinek a halálhírét keltették, még mindig él. Rábukkantam Csenre, és innentől fogva a történet igaz, amit ti is jól ismertek, elszorítva a karját, koporsóban vittem vissza a Keselyűhegy kolostorba, ahol Jang-jinnek, az orvosnak sikerült meggyógyítania őt.”
„Túl korán érkeztem – fűzte hozzá a szakács –, még nem ment végbe minden, aminek végbe kellett volna mennie. Csaknem meghaltál, de nem haltál meg teljesen: a világ is él még benned, nem csak te a világban” – nézett rá szúrós tekintettel Csenre, aki lesütötte a szemét.
A szakács elindult a délkeleti sarok felé, egy sólyom a magasban éppen akkor suhant el fölötte, amikor lassú léptekkel odaért. Valaki a közelben vadászott a madarával.
Csen a kezébe vette a negyedik bambuszkarót, és az északkeleti sarok felé vette az útját.
„Ez az én sarkom” – mondta kiérezhető bizonytalansággal a hangjában, amikor megállt a megfelelő helyen.
„Igen, az a te sarkad” – mondta erre Men-ni, látszólag megerősítve Csen kijelentését, de az ezt követő mozdulata már cáfolatként hatott, mintha épp az ellenkezőjét gondolná. A bambuszrúdra támaszkodva fél lábra állt, és a jobb kezével a jobb sarkára mutatott.
Csen megpróbálta utánozni őt, de ez csak felemásan sikerülhetett, a csonk kezével nem tudott rámutatni a jobb sarkára, és a rudat sem tudta megfogni, hogy bal kezével a bal sarkára mutathasson.
„No de ki szúrja le a középső jelölőkarót, ahol majd a kolostori szentélyt építjük meg, és ahol majd a könyörületes buddha, Amituofo szobra áll?” – kérdezte ekkor Ten-ni.
„Az, aki fél lábbal áll a maga helyén!” – kiáltotta el magát Men-ni, és menten leeresztette a magáét. Mindenki a még mindig fölemelt lábbal álló, meghökkent Csenre nézett.
„Igen, csakis te lehetsz a vezetőnk. Te hoztál el minket erre a helyre!” – szólt lelkesen Ten-ni.
„Igen, te vagy közöttünk a legokosabb és a legbölcsebb!” – helyeselt Ven-ni.
Men-ni, aki újból a tőle megszokott hallgatásba burkolódzott, csak mosolygott.
A titkolt vágya szerinti szavak hangzottak el, de alázata még tiltakozott. A szíve mélyén tudta, hogy méltatlan a kolostorvezetői küldetésre. És mégis, talán, a többiek is ezt akarják… Ten-ni és Ven-ni folyamatos győzködése végül legyűrte minden ellenállását.
„Na de kié lesz akkor az északnyugati sarok, nem lehetek az egyik lábammal itt, a másikkal pedig középen” – tiltakozott még mindig, de már csak az illem kedvéért.
Ekkor valami teljesen váratlan történt. Az erdőből kilépett egy ember, a sólyommal vadászó lehetett. Széles karimájú szalmakalapot viselt, végig a földet nézte, így az arcát nem lehetett fölismerni, Csent mégis önmagára emlékeztette. A járása teljesen olyan volt, mint az övé. Az ember odalépett, és szótlanul átvette tőle az északkeleti sarok jelölőkaróját.
Tavasz volt ekkor, Huan császár uralkodásának tizenharmadik éve, a sárga szín és a fa elemének korszaka, a majom évkorszaka.
„Ez az Ég akarata” – sóhajtott Csen, és elindult középre. A szíve olyan hevesen dobogott örömében, hogy a léptei is összezavarodtak. Szétnézett maga körül, amikor kezébe vette az ötödik bambuszkarót, a leghosszabbat. „Balról Ven-ni és Ten-ni. Jobbról Men-ni és… Téged, sólyomvadász, hogy hívnak?
„Wo” – hangzott a kurta válasz.
A furcsa névre, ami talán nem is az, Men-ni kivételével mindhárman felkapták a fejüket. A fővárosiak nyelvén, amelyet mint közvetítőnyelvet valamilyen szinten a birodalom minden lakója ismert, ez a szó azt jelentette, hogy én. Ki nevezné magát egy személyes névmásról? Márpedig ez az ember – gondolták Csen és Ten-ni – nem közülük való, szinte bizonyos, hogy egy han kínai. A ruházata és a kiejtése alapján Ven-ni is erre a következtetésre jutott. Az ő hanoktól elkülönülő nyelvükön, amit itt a Huangho középső folyásánál beszéltek, a wo szó nem jelentett semmit.
„Különös, nagyon különös – törte meg a csendet Csen –, téged az északkeleti saroknál, aki minden bizonnyal ideiglenesen átvetted a helyemet, Wónak hívnak, ami birodalmi nyelven azt jelenti, hogy én, a másik háromnak, akik a sarkoknál állnak, mindegyiknek ni a nevének második tagja, ami a Csanganban beszélt nyelven azt jelenti, hogy te. Engemet tehát, aki te vagyok, mert a helyeden kellene állnom, hogy is hívnak valójában: Csennek vagy Wónak?”
Egy ideig tűnődni látszott, pedig már az ötletes rejtély kifejtése előtt tudta a választ. Sebes és intuitív volt az észjárása, legtöbbször előbb villantak be elméjébe a feleletek, mint a kérdések, így a válaszokhoz elvezető utat a szavak és a mondatok hálójának megszövésével általában volt ideje kigondolni, rossz alvóként néha éjszakákat töltött el ezzel, ha pedig erre nem volt lehetőség, mint most sem, akkor az ösztönére kellett bíznia magát. Legtöbbször ekkor is jól kanyarította a mondatokat, de a tízből egy esetben megtévedt, mindig olyankor, amikor az ösztöntől kezdte visszavenni benne a vezetést az ész. Ebben az átmeneti elmetartományban hagyták el a száját azok az ostobaságok, amiért Men-ni szúrós tekintetét kellett elszenvednie. Lándzsaként döfte át szárnyalni kezdő lénye törékeny büszkeségét ez a lelkébe hatoló nézés. Néha megesett, hogy a szakács a fejére is koppintott a keverőkanállal.
„Legyen hát ezentúl a titkos apáti nevem Csen-wo, amit rajtam kívül csak ti hárman ismerhettek, és a sólyomvadász!” – válaszolt a saját kérdésére Csen.
Rögtön folytatta. „A ti titkos neveket pedig legyen Ten-te, Ven-te és Men-te, amit rajtatok kívül csak én ismerhetek, és a sólyomvadász! Kérdezitek tőlem, hogy mire való a titkos név?” – nézett körül hallgatóságán, akik ekkor már csak hárman voltak, a sólyomvadász ugyanolyan váratlansággal távozott, ahogyan érkezett.
Azok csak elképedve néztek, eszükbe sem jutott kérdezni.
A hatásszünet után fölemelte a csonk kezét, és így szólt: „Arra való, hogy összekössön bennünket. A titkos tanítás szerint – amit Ven-ni, az újonc kivételével mesterünktől mindhárman megkaptunk a második beavatásunkkor – látszólagos a különbség köztünk és mások között, az én és a te között. Én te vagyok, te pedig én – súgta mindhármunk fülébe Hej-jej mester a második iniciáció alkalmával. Amikor tehát majd a titkos neveteket fölidézitek magatokban, akkor jusson eszetekbe ez az üdvhozó tanítás arról, hogy egyek vagyunk mindnyájan, miképpen ti is apátok vagytok énbennem, ahogyan én is szerzetes vagyok tibennetek. Az is jusson majd eszetekbe, hogy az apátotok, Csen-wo, semmivel sem különb nálatok, a másik három kolostoralapítónál, egy volt közületek azon a nevezetes napon az északkeleti saroknál állva a bambuszrúddal a kezében, és csak azért került középre, a négy sarok találkozáspontjára, mert ti így akartátok!”
A pátosszal teli szavakat hallva Men-ni szeme lángolni kezdett, elüvöltötte magát, mint egy oroszlán. „Nem Csen-wo a te titkos neved, hanem Csen-ni! Először elloptad a bölcsek kövét, hogy okos lehessél mások szemében, majd bölcsnek látszó szép szavakkal elloptad a mestertől a Keselyűhegy kolostor két szerzetesét, Ten-nit és Ven-nit tanítványodnak, most pedig előre elloptad a Sárga Folyó kolostor apátsüvegét is, amely még el sem készült, de nehogy azt hidd, hogy tőlem, nem, saját magadtól loptad el, amikor a titkos beavatásról kezdtél el ostobaságokat fecsegni!”
Ezután valami hihetetlen látványban volt része Ten-ninek és Ven-ninek. A mindig öregesen, lassú léptekkel járó Men-ni egyetlen ugrással Csen előtt termett – legalábbis ők így észlelték, mert a szem nem követhette a szakács lépteinek gyorsaságát –, és a kezében tartott bambuszrúddal úgy fejbe vágta a fennkölt szónoklatát ijedtében hirtelen abbahagyó szerzetest, hogy a kemény, mégis rugalmas anyag kettétört. Csen eszméletlenül terült el a földön.
Így avatta apáttá Csent, a félkezűt, a kolostori szakács. Huan császár uralkodásának tizenharmadik évében, a sárga szín és a fa eleme korszakában, a majom évében történt ez.
* A Sárga Folyó kolostor története című novellaciklusból.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. május 21-i számában)
