A kis, nedves, levegőtlen, pinceszobában sötét volt. Az asszony valahol a városban szaladgált, ilyenkor mindig lehet néhány koronát keresni, sok üzletben kevés az ember s annyi portékát kell hazaszállítani.
A férfi nemrég jött haza. Kabátját rádobta az ágyra s a sötétben a tűzhely mellett fát keresett. Talált néhány darabot. Tüzet rakott. Aztán egy vedret fogott és felindult az udvarra, hogy vizet hozzon. Két falábával nehezen, szánalmasan botorkált felfelé. Aztán visszajött és egy lábaskában vizet tett a tűzhelyre. Még tett-vett a tűzhely körül, aztán leült mellé. Egy pléhdobozt kotort elő a zsebéből. Néhány komisz, keskeny cigaretta volt benne. Rágyújtott. Némán ült a sötétben. Komoran. Hosszan szívta a füstöt, melle nagyokat emelkedett, mikor kilökte száján.
Aztán hazajött az asszony. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát és két-három kis csomagot tett az asztalra.
– Mit hoztál? – kérdezte az ura.
– Heringet – mondta halkan az asszony és kibontotta az egyik csomagot. Heringszaggal és hagymaszaggal lett tele a kis szoba.
– Nagyon fáradt vagyok – mondta az asszony és nehezen leült.
Az ura nézett rá:
– Sokat szaladtál? – kérdezte és érdes hangja meleg lett.
Az asszony bólintott.
– Érdemes volt? – kérdezte ismételten a férfi, de hangja most már kemény volt. – Érdemes volt? Lefutod a lábaidat és kiköpöd a tüdődet, mert... – hangja úgy bugyborékolt vészesen felfelé, s az asszony, aki ismerte urát, s tudta, hogy most hosszú, keserves káromkodás következik, felállt és két lépést tett az ura felé:
– János, János – mondta szomorúan –, hagyd.
A férfi elhallgatott, de mélyen morgott valamit fogai között.
– János... akartam venni neked valamit…, de tudod, hogy ennünk sincs mit... hát csak ezt...
A férfi elkapta a fejét. Az asszony egy újságpapiros csomagot bontott ki, s egy kopott, ócska, divatját múlt, de meleg nyaksált nyújtott felé. Az ura önkéntelenül is a nyakához kapott és megráncigálta rongyos, elnyűtt ingét.
– Az ócskásnál vettem – mondta az asszony. – De jó.
A férfi kinyújtotta a kezét és átvette. Az asszonyra nézett és szeme fényes volt. Az asszony még egy kis csomagot adott neki. Cigaretta volt benne. Nem Zora. Šport. Karácsonyi cigaretta.
A férfi zsebébe nyúlt.
– Én csak ezt – mondta.
Egy kétkoronás kis szappant vett elő.
– Harisnyát akartam, mert láttam, hogy csupa rongy vagy, de nem volt annyi pénzem. Még a legolcsóbbra sem.
– De ez nagyon jó – mondta az asszony –, nagyon jó.
Álltak egymással szemközt s ügyetlenül, szokatlanul tartották kezükben az ajándékot, amit egymástól kaptak. Aztán a férfi megfordult és megpiszkálta a tüzet. Egy újságpapirossal rágyújtott. A Sportra. Hosszan fújta a füstöt. Szaporán. Lefelé jövő léptek dobogása hallatszott s a sötétségben bizonytalanul motoszkáló kéz kapargálása. Az asszony kinyitotta az ajtót. Két hölgy lépett be. Két elegáns, prémkabátos hölgy. A kis pinceszoba tele lett parfümmel. Cigarettafüst, hagymaszag és parfüm keveredett. A két hölgy orra kicsit elfacsarodott a dohos, nehéz levegőtől. A munkás meg felesége melle megnehezedett az émelyítő parfümtől. A nők hangosan és barátságos hangon köszöntek. A férfi komoran, feketén fogadta. Az asszony várakozón nézett rájuk. Az egyik hölgy megszólalt és egy csomagot tett az asztalra. Az asszony meg a férfi némán néztek rájuk és meredten hallgattak. Az asszony aztán megszólalt.
– Az Isten fizesse meg jóságukat, köszönjük szépen, hogy ránk is gondoltak... – kezet akart csókolni az egyiknek.
– Csak hagyja jó asszony, csak hagyja jó asszony... – mondta a hölgy –, ma karácsony van s a karácsonyi öröm és glória minden lakásba belecsengi diadalmas muzsikáját. Az asszony értetlenkedve hallgatta s egész másra gondolt:
– Ha valami munkát tetszene tudni szerezni nekem, meg az uramnak. Már november óta nyomorgunk. Az uramat akkor tették ki az állásából, és én is hiába keresek munkát. Tetszik tudni, az uram a Gazdacskó-féle gyárban volt és szépen keresett mindig, pedig mind a két lába fából van, de tönkrement, azért vállalunk... akármilyen munkát...
A két idegen hölgy sietve mondta:
– Nézze, jó asszony, nekünk most nincs időnk erre, még sok helyre kell mennünk. Isten áldja magukat – sietve, gyorsan mentek el.
A két ember ott maradt egyedül. Az asszony a csomaghoz ment. Kibontotta.
– Liszt van benne – kiáltotta örömmel. – Meg cukor... meg rizs... meg zsír...
A férfi is közelebb lépett, és mondani akart valamit, de egy hang kiáltott le hozzájuk az udvarból:
– Szafcsikné asszony... Szafcsikné asszony... Itthon van?
Az asszony az ajtóhoz ment és kinyitotta. Az udvaron, a lépcső végén Veresné állott, egy öreg, hozzájuk hasonló szegényasszony, aki ott lakott fent az udvarban leghátul egy pici konyha-szobában.
Az asszony felkiáltott:
– Itthon vagyunk.
– Az ura is? – kérdezte Veresné.
– Ő is.
– Csak azt akartam mondani, hogy jöjjenek fel hozzám. Bobajkát főztem. A fiam felesége küldött egy kosárkával. Meg más mindent is. Ők nem jöhetnek, hát jöjjenek fel, jó?
Akkor már a férfi is ott állt a felesége mellett és felfelé nézett.
– Felmegyünk – mondta a felesége helyett –, köszönjük. Majd mi is viszünk valamit.
Aztán betették az ajtót.
– Mit vigyünk? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom – mondta a férfi.
Az asszony az asztalhoz lépett.
– Hátha... – mondta a férjének bizonytalanul, és ránézett az egyik csomagra...
A férfi bólintott.
Az asszony felkapta az egyik csomagot. Rizs volt benne.
– Tégy még a tűzre – mondta az urának, miközben a szekrényből elővette kendőjét.
Felindultak.
Mikor keresztül mentek az udvaron, a férfi megállt egy percre. A máskor lármás udvaron most csend volt. Mintha senki sem lett volna otthon. Hideg volt. A hó keményen csikorgott lábaik alatt. Az udvar végéről egy piciny petróleumlámpa fénye világított feléjük barátságosan. Az asszony előrement. Kendője alatt szorongatta az ajándékba kapott rizst, melyet ajándékba vitt. A férfi még állt. Felnézett az égre. Az ég tiszta, csillagos volt. Mintha hunyorgattak volna a csillagok. Kicsit fázott. Nyakán szorosabbra vette a sált. És amíg keze a puha sállal babrált, megindult ő is. Szembe nézett a piciny fénnyel. Kihallatszott a két asszony hangos beszéde. Megint az égre nézett. Béke és csend volt.
– Karácsony van – gondolta és melle megmelegedett.
Aztán belépett az édes, mákos illatú szobába.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.