Sarnyai Benedek Máté: A halálangyal apokalipszis előtt

2020. november 12., 22:26
Gulyás Andrea: Kabala (akril, vászon, 30 × 30 cm, 2018)

Amikor egypercnyi precízen elvégzett munkáért szó szerint százhúszfelé kell szakadni, bárki elgondolkozna azon, hogy kérje a felmentését, esetleg egész teremtett lénye megszüntetését. Persze a főnöknek ezt nehéz jelezni, főleg hogy maga is olyasfajta lény, aki egyesével tervezi meg a halált mindenki számára, és hasonló morált vár el munkatársaitól a saját munkakörükben. Viszont remélem, a mai nap után ezzel többet nem lesz problémám.

Ugyanis ma jeleztük neki először, hogy talán túl sok energiánkat emészti fel az emberek elszólítása. Mivel nem mertem egymagam beterjeszteni a javaslatot, biztos, ami biztos, odahívtam magam mellé Mihályt és Gábort is, nekik valamivel nagyobb szavuk van a főnöknél. Mindhárman vérben forgó szemekkel, sápadtan néztünk rá. A fáradtság miatt az előttünk álló asztalra támaszkodtunk. Természetesen a főnök sem volt életvidám, sőt arca már egészen öregessé, emberszerűvé vált. Valószínűleg a világon az ő arca kezdett el először ráncosodni, aztán egy tükörbe nézve feldühödhetett rajta, és hogy megossza terhét, kirótta az emberekre is.

Amikor közelebb hajoltunk, hogy lássuk, elpilledt-e, vagy csak megint túl sokat töpreng a halál különböző módozatain, fáradt arccal meredt ránk, de azért igyekezett fegyelmezni vonásait. Hogy figyelmét és frissességét bizonyítsa, nem is pislogott. Gábor vállalta magára, hogy közölje vele, kicsit talán túl sok időt fektetünk a halálok megtervezésébe és kivitelezésébe. Kissé talán iskolásan beszélt, fura módon az egyik kezét még fel is emelte, mintha jelentkezne. Hangja az egyik iskolai feleletemet juttatta eszembe, amikor nem tudtam pontosan, milyen különbségeknek kell lenniük egy hererákos és egy péniszrákos halála között.

Miután Gábor elmondta, hogy mindannyian némileg kimerültnek érezzük magunkat, egyre halkabban és egyre töredezettebb mondatokkal igyekezett rámutatni arra is, hogy talán a főnöknek sem egészséges a feszített munkatempó. Nem marad ideje csodát tenni, legutóbb több mint kétezer éve adott jelet magáról, szabadságra pedig egyáltalán nem ment. (Ez utóbbi érvet szerintem Gábor se gondolta komolyan, hiszen ugyan mi módon lenne esélye teljes szabadságra a főnöknek? Meglehet azonban, hogy hirtelenjében nem jutott eszébe más.)

Amíg Gábor a mi nehézségeinket mutatta be neki, a főnök faarccal, ugyanakkor erőltetetten tág pupillákkal nézett ránk. Amikor azonban Gábor elkezdte az ő személyére terelni egyre kevésbé egységessé váló monológját, lassan összehúzta a szemét – még azt se szégyellte előttünk, hogy ráncai így sokkal mélyebbnek látszottak. Persze azt sem akarhatta, hogy túlságosan feldúltnak lássuk, így továbbra is hallgatott. A jobb keze azonban egyre jobban ökölbe szorult az asztalon, kissé remegett is.

Viszont amikor Gábor már a szabadság ecsetelésénél – vagy inkább elmakogásánál – tartott, úgy rácsapott az asztalra, hogy az kettétört, mi pedig majdnem elestünk. Láthatólag nem a szabadság említése ragadta meg a figyelmét, nem emlékszem, hogy ezt egyszer is felhozta volna. Magán a tényen háborodott fel, hogy mi, a beosztottjai, bármit kritizálni merünk a munkájában, holott annak – már csak azért is, mert ő végzi – természetesen tökéletesnek kell lennie. Kikérte magának, hogy bárki akár egy pillanatig is megmondja neki, mit csináljon, miből vegyen lejjebb, vagy egyszerűen csak emlékeztesse arra, mit felejtett el. Gábor beszédét egyenesen lázadásnak nevezte, és fogadkozott, hogy mindhármunkat el fog takarítani a Mennyekből. Egyre rekedtebbé váló hangon, de még mindig a tőle telhető leghangosabban emlékeztetett minket, hogy ha kedve tartja, angyalokat is elpusztíthat.

Nem szóltunk egy szót sem, noha tudtuk, ilyesmire sosem vetemedne, egyedül végképp maga alá temetné a munka. Ahogy hallgattuk, komolyan néztünk rá, a félelem lassan eltünedezett az arcunkról, de a döbbenet megmaradt. Igazából már egy kis szánakozást éreztünk a főnök iránt, korábban még mi sem sejtettük, hogy ennyire súlyos az állapota. Már arra sem figyelt, hogy a mondandóját nyomatékosító erős artikulációval párhuzamosan három másodpercenként véletlenül leköp minket. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de valami furcsa higgadtsággal félbeszakítottam:

– Mi lenne, ha egyszerűen most rögtön elpusztítanánk az egész emberiséget? Így teljesen szétaprózzák az energiáinkat.

A főnök szava elakadt, meghökkenten nézett mindhármunkra. Hátradőlt gurulós irodai trónjában, oldalra nézett, és kis gondolkodás után sóhajtott egyet. Valószínűleg most merült fel benne először, hogy – urambocsá! – ő sem tévedhetetlen. Valljuk be: túl sok energiát fektetett az emberekbe, akik túlszaporodnak a Földön, és egyre többet kell belőlük elvinni, hogy a többi teremtmény is élni tudjon.

Visszafordította fejét, pislantott egy rövidet, majd két fáradt hosszút, és kifulladva kérdezte:

– Meg tudnád csinálni egyszerre?

A hirtelen jött nyugalmára csak csendes bólintással feleltem. Ő visszabiccentett, hanyatt döntötte trónja támláját, ráncai kisimultak, és hosszú évezredek után először elaludt.

Én pedig most készülök hétmilliárdfelé szakadni. Nem lesz persze egyszerű, de utána legalább végre szabadságra mehetek. És remélem, a főnök soha többé nem jön elő a csúcsteremtményötlettel. Csak azért, mert tetszik neki a saját képmása.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 28-i számában.)