Perlaky János három évet töltött fegyházban államellenes összeesküvés miatt. Miután kiengedték, idő előtti szabadulásért cserébe egy főhadnagynak kellett dolgoznia.
– Szólítson Siváknak – mondta a főhadnagy. – Latin-magyar szakos? A piaristákhoz fogjuk rendelni. Tanárhiány van, felvetettünk maga mellé még két embert, azzal valamelyest megoszlik a gyanú a kollégákban.
A főhadnagyot zavarta Perlaky arca.
– Könnyen felejthető! – grimaszolt Sivák. – Ez a mi szakmánkban nem lenne baj. De a magáé már túl jellegtelen. Se gömborr, se kék szem, se kiálló pofacsont! A végén még azt jegyzik meg a kollégái, hogy kinek az arcát nem sikerült megjegyezniük.
Sivák két műanyagdarabkát adott Perlakynak.
– Ezeket felteszem ide hátulra, a pofacsontjai vonalára! Kicsit kiemelik, markánsabbá teszik a képét – mondta, majd a tükör felé fordította Perlakyt, és felragasztotta a műanyag bőrt az arcára. – Látja, nem is látszik, hogy én ragasztottam oda. Ha gondolja, halványan igazíthat a vonalon a felesége alapozójával!
Perlaky minden reggel megborotválkozott, hogy ne húzzák szőrszálait a műanyagdarabkák. Mire felesége felébredt, már helyükre is ragasztotta őket. Perlakyné időnként az ajkába harapott, amikor végignézett férje arcán.
– Ha sokáig dolgozol ezeknek, még képes leszek elfelejteni, hogy is nézel ki – mondta elkeseredve.
Azok után, amit Sivák mondott az arcáról, Perlaky abban sem volt biztos, hogy felesége valaha rendesen észbe véste volna az ábrázatát. Az mindenesetre megnyugtatta, hogy a tanáriban senki nem szólt bele abba, hogy az asztala alatt jegyzeteket ír. A biztonság kedvéért úgy rendezte a füzetet, hogy a Siváknak írt lapokat mindig három-négy oldalnyi latin szójegyzet kövesse.
Nem telt be három jegyzetfüzet, és Perlaky arca ráncosodni kezdett. Legnagyobb meglepetésére a műanyagdarabkák is konokul követték az arcbőr barázdáit.
– Furcsa – mondta Sivák, és megcsípte Perlaky arcán a műbőrréteget –, de tudja, a szovjet elvtársak az űrrel szórakoznak! Én már bármilyen beteg ötletet kinézek belőlük – és tényleg, a műbőrréteg a csípés után valamivel pirosabbnak látszott.
Ahogy Perlaky ráncai mélyültek, egyre nehezebben tudta lehúzni esténként a műanyagdarabokat.
A markánsított pofacsontnak hála, vagy éppen annak ellenére, de a tanáriban továbbra sem nézett senki ferdén Perlakyra.
– Talán egyáltalán nem is néznek rám – villant át Perlaky agyán, miközben lassan körbevizslatta a helyiséget. – Irkálhatok róluk, amit akarok, de ki tudja, hogy nem máshol mondanak-e olyat, amit irkálhatnék!
A szójegyzetrészhez lapozott, és nyitott jegyzetfüzetét kicsúsztatta az asztalra. Nem várta, hogy bárki belenézzen.
– Csak hogy tudják, nyugodtan belenézhetnek! – gondolta, és nagyot nyújtózott csukott szemmel. – Oda se figyelek, tessék!
A műanyagráncok lassan belemélyültek a bőrráncokba.
– Le se tudom venni estére! – panaszkodott Perlaky Siváknak, és az újság alatt átcsúsztatta a jegyzetfüzetét.
– Hagyja akkor úgy! – dörmögött Sivák, felemelte az újságot, és mögötte belenézett Perlaky feljegyzéseibe.
– Nincs valami szer, amivel le lehet oldani? – kérdezte Perlaky.
– Minek? Nekünk az a lényeg, hogy reggelre fent legyen, a többi lényegtelen – válaszolta Sivák, és egy oldalnyit lapozott óvatosan. Ha még sokat kell ezeket olvasnia, mellékesen megtanul latinul, mosolygott.
Később Perlaky reggelente nem borotválta meg az arcát, s így morgott magában:
– A műanyagdarabok alól legalább a szakáll sem nő ki. Hálás is lehetek, megspórol nekem két-három borotvahúzást!
Perlakyné, amikor elköszönt tőle, nem nézett a szemébe:
– Ha jellegtelenebbre maszkolnak, talán azt mondom, rendben! Legalább ameddig nem látlak, elfelejteném, hogy is nézel ki most, hogy nem a rendes arcod van rajtad! Fél napot is gyötröm a fejem, hogy ne emlékezzek erre a fizimiskádra. De te mindig hazaérsz, mire teljesen elfelejteném.
A tanáriban úgy vette észre, mintha az egyik kollégája szuggerálná:
– Jelenicsnek nem tetszik valami? – gondolta Perlaky.
Jelenics halványan rávigyorgott, és feléje indult. Perlaky illedelmesen kicsúsztatta füzetét az asztalára.
– Zsótért nevezik ki igazgatónak – mondta Jelenics, amikor Perlaky elé ért. – Jól van ez így! Borcán Pista után csak ő tudja, hogyan kell végezni rendesen az ilyesfajta munkát – folytatta.
Perlaky nyelt egyet:
– Igen. Minden megragad a fejében. Úgy tud latinul, mintha az egész szójegyzetem bemagolta volna.
Jelenics a zsebéből gyűrött, kockás füzetet vett elő.
– Mondok én is cifrát, Zsótérnak alig három perc kellett, hogy észrevegye, mit számoltam félre ebben a komplex egyenletben. Én vagy két éjszakát töprengtem rajta – átnyújtotta a füzetet Perlakynak. Perlaky kettőt lapozott a füzetben, majd mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.
– Nem semmi az, öreg, én bizony ebből egy betűt se értek – Jelenics vigyora lassan a füléig ért. Jobb kezével maga felé húzta Perlaky vonalas jegyzetfüzetét. Udvariasan csak kettőt lapozott benne.
– Én meg ebből a szójegyzetből nem értek semmit. Nekem ez a nyelv akkor is halott lenne, ha még bárki beszélné! – becsukta a füzetet, és visszacsúsztatta Perlaky elé.
Sivák gyakran hajtogatta Perlakynak, hogy az övéinél jobb jegyzeteket is szokott kézhez kapni.
– Ha a maga munkáiból dolgozunk, Borcán Mindszenty-könyveiről például fogalmunk sem lenne. Ítéletnapig ülhetne az igazgatói székben!
Perlaky idegesen belemarkolt a saját arcába, a műbőrrétegbe. Sivák az asztalra csapott.
– Azért annyira lehetne feltűnő, hogy rendesen szóba álljanak magával!
Perlaky ijedten elrántotta kezeit a műbőrrétegről, valami megszúrta.
A tükör előtt Perlaky egész éjjel figyelte az arcát. A műanyagdarabkákon keresztül apró szőrszálak bújtak elő, és lassan megnyúlt csomókká olvadtak össze. Amikor felesége reggel rányitott a fürdőszobában, már nem is látott ki a szőrzet mögül. Így is kellett két év, mire teljesen elfelejtették egymás arcát.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.