Perlaky János három évet töltött fegyházban államellenes összeesküvés miatt. Miután kiengedték, idő előtti szabadulásért cserébe egy főhadnagynak kellett dolgoznia.
– Szólítson Siváknak – mondta a főhadnagy. – Latin-magyar szakos? A piaristákhoz fogjuk rendelni. Tanárhiány van, felvetettünk maga mellé még két embert, azzal valamelyest megoszlik a gyanú a kollégákban.
A főhadnagyot zavarta Perlaky arca.
– Könnyen felejthető! – grimaszolt Sivák. – Ez a mi szakmánkban nem lenne baj. De a magáé már túl jellegtelen. Se gömborr, se kék szem, se kiálló pofacsont! A végén még azt jegyzik meg a kollégái, hogy kinek az arcát nem sikerült megjegyezniük.
Sivák két műanyagdarabkát adott Perlakynak.
– Ezeket felteszem ide hátulra, a pofacsontjai vonalára! Kicsit kiemelik, markánsabbá teszik a képét – mondta, majd a tükör felé fordította Perlakyt, és felragasztotta a műanyag bőrt az arcára. – Látja, nem is látszik, hogy én ragasztottam oda. Ha gondolja, halványan igazíthat a vonalon a felesége alapozójával!
Perlaky minden reggel megborotválkozott, hogy ne húzzák szőrszálait a műanyagdarabkák. Mire felesége felébredt, már helyükre is ragasztotta őket. Perlakyné időnként az ajkába harapott, amikor végignézett férje arcán.
– Ha sokáig dolgozol ezeknek, még képes leszek elfelejteni, hogy is nézel ki – mondta elkeseredve.
Azok után, amit Sivák mondott az arcáról, Perlaky abban sem volt biztos, hogy felesége valaha rendesen észbe véste volna az ábrázatát. Az mindenesetre megnyugtatta, hogy a tanáriban senki nem szólt bele abba, hogy az asztala alatt jegyzeteket ír. A biztonság kedvéért úgy rendezte a füzetet, hogy a Siváknak írt lapokat mindig három-négy oldalnyi latin szójegyzet kövesse.
Nem telt be három jegyzetfüzet, és Perlaky arca ráncosodni kezdett. Legnagyobb meglepetésére a műanyagdarabkák is konokul követték az arcbőr barázdáit.
– Furcsa – mondta Sivák, és megcsípte Perlaky arcán a műbőrréteget –, de tudja, a szovjet elvtársak az űrrel szórakoznak! Én már bármilyen beteg ötletet kinézek belőlük – és tényleg, a műbőrréteg a csípés után valamivel pirosabbnak látszott.
Ahogy Perlaky ráncai mélyültek, egyre nehezebben tudta lehúzni esténként a műanyagdarabokat.
A markánsított pofacsontnak hála, vagy éppen annak ellenére, de a tanáriban továbbra sem nézett senki ferdén Perlakyra.
– Talán egyáltalán nem is néznek rám – villant át Perlaky agyán, miközben lassan körbevizslatta a helyiséget. – Irkálhatok róluk, amit akarok, de ki tudja, hogy nem máshol mondanak-e olyat, amit irkálhatnék!
A szójegyzetrészhez lapozott, és nyitott jegyzetfüzetét kicsúsztatta az asztalra. Nem várta, hogy bárki belenézzen.
– Csak hogy tudják, nyugodtan belenézhetnek! – gondolta, és nagyot nyújtózott csukott szemmel. – Oda se figyelek, tessék!
A műanyagráncok lassan belemélyültek a bőrráncokba.
– Le se tudom venni estére! – panaszkodott Perlaky Siváknak, és az újság alatt átcsúsztatta a jegyzetfüzetét.
– Hagyja akkor úgy! – dörmögött Sivák, felemelte az újságot, és mögötte belenézett Perlaky feljegyzéseibe.
– Nincs valami szer, amivel le lehet oldani? – kérdezte Perlaky.
– Minek? Nekünk az a lényeg, hogy reggelre fent legyen, a többi lényegtelen – válaszolta Sivák, és egy oldalnyit lapozott óvatosan. Ha még sokat kell ezeket olvasnia, mellékesen megtanul latinul, mosolygott.
Később Perlaky reggelente nem borotválta meg az arcát, s így morgott magában:
– A műanyagdarabok alól legalább a szakáll sem nő ki. Hálás is lehetek, megspórol nekem két-három borotvahúzást!
Perlakyné, amikor elköszönt tőle, nem nézett a szemébe:
– Ha jellegtelenebbre maszkolnak, talán azt mondom, rendben! Legalább ameddig nem látlak, elfelejteném, hogy is nézel ki most, hogy nem a rendes arcod van rajtad! Fél napot is gyötröm a fejem, hogy ne emlékezzek erre a fizimiskádra. De te mindig hazaérsz, mire teljesen elfelejteném.
A tanáriban úgy vette észre, mintha az egyik kollégája szuggerálná:
– Jelenicsnek nem tetszik valami? – gondolta Perlaky.
Jelenics halványan rávigyorgott, és feléje indult. Perlaky illedelmesen kicsúsztatta füzetét az asztalára.
– Zsótért nevezik ki igazgatónak – mondta Jelenics, amikor Perlaky elé ért. – Jól van ez így! Borcán Pista után csak ő tudja, hogyan kell végezni rendesen az ilyesfajta munkát – folytatta.
Perlaky nyelt egyet:
– Igen. Minden megragad a fejében. Úgy tud latinul, mintha az egész szójegyzetem bemagolta volna.
Jelenics a zsebéből gyűrött, kockás füzetet vett elő.
– Mondok én is cifrát, Zsótérnak alig három perc kellett, hogy észrevegye, mit számoltam félre ebben a komplex egyenletben. Én vagy két éjszakát töprengtem rajta – átnyújtotta a füzetet Perlakynak. Perlaky kettőt lapozott a füzetben, majd mély levegőt vett, mielőtt megszólalt.
– Nem semmi az, öreg, én bizony ebből egy betűt se értek – Jelenics vigyora lassan a füléig ért. Jobb kezével maga felé húzta Perlaky vonalas jegyzetfüzetét. Udvariasan csak kettőt lapozott benne.
– Én meg ebből a szójegyzetből nem értek semmit. Nekem ez a nyelv akkor is halott lenne, ha még bárki beszélné! – becsukta a füzetet, és visszacsúsztatta Perlaky elé.
Sivák gyakran hajtogatta Perlakynak, hogy az övéinél jobb jegyzeteket is szokott kézhez kapni.
– Ha a maga munkáiból dolgozunk, Borcán Mindszenty-könyveiről például fogalmunk sem lenne. Ítéletnapig ülhetne az igazgatói székben!
Perlaky idegesen belemarkolt a saját arcába, a műbőrrétegbe. Sivák az asztalra csapott.
– Azért annyira lehetne feltűnő, hogy rendesen szóba álljanak magával!
Perlaky ijedten elrántotta kezeit a műbőrrétegről, valami megszúrta.
A tükör előtt Perlaky egész éjjel figyelte az arcát. A műanyagdarabkákon keresztül apró szőrszálak bújtak elő, és lassan megnyúlt csomókká olvadtak össze. Amikor felesége reggel rányitott a fürdőszobában, már nem is látott ki a szőrzet mögül. Így is kellett két év, mire teljesen elfelejtették egymás arcát.
SARNYAI BENEDEK MÁTÉ Szegeden született 1998- ban. Budapesten, az ELTE TÁTK survey statisztika mesterszakán tanul, valamint az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
