Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
– Maradjunk meg ebben: ha elém tesznek egy ábécérendbe szedett listát, egyenként meg tudom mondani, melyik névnek hogy néz ki a gazdája – mondta mosolyogva Hunya a parókián, mikor meghallotta Kapory ötletét. – Nincs ezen mit csodálkozni. Két dolgot kellett csak magolnom az életben: az ernyicseiek búját-baját és a Bibliát. Különbség annyi, hogy ha az utóbbiban tévednék, azt senki nem venné észre.
Filvig Andrásné szerint megesett, hogy a tisztelendő előbb tudta a bút-bajt, mint az érintettek: – Ő megmondta előre: nem kell sokat várni, és a férjem egy szót sem fog hozzám beszélni. Azt tanácsolta: élvezzem ki a hangját, amíg tudom, mert ha elhallgat, még a tekintetét se fogja rám vetni, hogy legalább a szemeivel mondjon valamit.
– Varázslat, boszorkányság: nincs ebben egyik sem, különösen a Filvigné esetében – szögezte le Hunya, és felmutatta a kezeit. – Száradjon le mindkettő, ha az ördöggel cimborálnék! – Enyhe fintor jelent meg az arcán. – De isteni sugallat se kellett hozzá. Elég volt ránézni Filvig Andrisra a misék alatt: egyfolytában a padlót szuggerálta. Amikor pedig megkérdeztem tőle, mégis mi lelte, észre se vette, hogy hozzá beszélek.
– El kell mondjam, ez fordítva szokott lenni! – nevetett fel Karagoly Imre a Tengernagy presszó pultja mögött. – Az ember előbb kezd nem beszélni a feleségével, de ha a papot se veszi észre, ott már komoly bajok vannak! Szegény Filvigné Ágica! Csoda, hogy nem azon csodálkozott, hogy a férje még egy-két szót véletlenül elejt felé.
Hunyát megrázta, hogy Filvig András úgy viselkedett, mintha őt sem ismerné fel: – A következő héten magam írtam a könyörgési szándékok közé András testvér hangját. Ágica pedig, mit ad Isten, mise után zokogva újságolta nekem, hogy a férje bizony mintha csak örökre elhallgatott volna.
– Csak görnyedt a tanulmánya felett. Írni egy szót sem írt, csak görnyedt – állította Filvigné. – Ha a talpa alatt átfordul a világ, akkor is gyökeret verve állt volna ott. Mintha csak ő maga lenne a tengely, ami körül forgunk.
Hunya tisztelendő Filvigné panasza után sem maradt tétlen: – Mondtam Ágicának: csak jöjjön el misére, ahogy szokott! Írja a könyörgési szándékok listájára a férjét, majd valahogy megjavul.
Karagoly Imrének lefelé görbült a szája. – Hunya meg a könyörgési szándékai – szorosan rámarkolt a kezében tartott üvegpohárra. – El kell mondjam: ha az Isten meg se hallja őket, az ernyicseiek sose maradnak rájuk süketek.
– Arra gondoltam annak idején, hogy ne csak én ismerjem a sok bú-bajt, hanem mindenki tudja a másikét – mondta Hunya. – A templom előterében minden mise előtt kitettem egy papírt, amire névtelenül ki-ki felírhatja, hogy miért könyörögjön a gyülekezet a prédikáció után. Persze nem telik bele egy-két nap, addig kérdezgetik egymást, míg mindenki megtudja, melyik pontot ki írta.
Kapory Oszkár polgármesteri pozíciójából fakadóan rendszeres résztvevője volt a gyülekezeti életnek: – A könyörgési szándékoknál ott kell lenni, hallgatni kell! Majd figyelni a csevegést róla: nemsokára úgyis mindenki tudni fog mindenkiről mindent. – Kapory frissen vágott dohányt tett a szájába, és rágni kezdte. – Kivételnek csak a Vajdaiék számítottak. Róluk a Hunya tisztelendőt is ítéletnapig lehetett faggatni.
– Vajdainéről azt tudom, mindig körmölt a könyörgési szándékok közé valamit – mondta Hunya, miközben a legutóbbi misékről keresgélte a vonatkozó papírokat. – Ilyenkor nem settenkedik oda az ember, legalább játsszuk el, hogy névtelen marad a dolog. – Miután végigvizslatta a parókia könyvespolcát, visszafordult az asztala felé. – Hát kezdek megvakulni? Vagy annyira észrevehető helyre raktam, hogy tényleg kiszúrta a szememet a helyéről! – felnevetett, majd az asztalról felemelt egy zöld mappát.
Filvig Andrásné volt Ernyicsén az egyetlen, aki naponta beszélgetett Vajdainéval: – Azt is elmondta, hogy vannak rokonai, akik nem ernyicseiek – kikerekedett szemekkel meredt. – Tudtommal ezt csak ő mondhatta el magáról az egész városban. De nem úgy tűnt, mintha titkot csinálna belőle. Sok minden nem volt olyan titokzatos körülötte, mint ahogy néhányan sejtik. Egyszerűen csak szóra kellett bírni.
– Szegény Ágica! Még hogy ő bírta szóra a Vajdainét! Ugyan már, nem hiszem, hogy azt a nőt bárki meg merte szólítani! – röhögött fel Karagoly Imre. – Pont hogy Vajdainé szólította meg Ágicát. Itt, a Tengernagyban! – Karagoly a pultban szűrt fehérkáposzta-levet töltött.
Kapory Oszkár elismerte, hogy csakugyan ritkán váltott bárki szót a Vajdai család tagjaival. – Úgy voltak ezzel szerintem az emberek, hogy először a tisztelendőnek kell a Vajdaiékat megszólítani. Előbb-utóbb mindenki megtud mindenkiről mindent, de azt mégiscsak a Hunyától tudhatja meg az ember, hogy a minden az tényleg minden-e. Meg is lepődtem, hogy élhetnek olyanok Ernyicsén, akikkel egy szót se vált a tisztelendő.
– Vajdainé arra kért, hogy Zsikének szólítsam – mondta Filvigné. – Megengedte, hogy bármiről beszéljek neki nyugodtan, de az Erzsit vagy Erzsébetet ki ne ejtsem a számon. A férje szólította így otthon, Zsike pedig nem győzte hajtogatni: hozzá most senki ne szóljon úgy, hogy az egy férfira emlékeztesse!
– A Vajdaiéknak megpróbáltam utánajárni. Kicsit olyan is próbáltam lenni, mint amilyenek ők – mondta Kapory, ajkához emelt egy csészét a diófa asztalról: beleköpött. – A polgármester nem várhatja, hogy mindenki az ő szájíze szerint éljen, hát alakítsa ő a szájízét a polgárokhoz! Vajdaiéknak például felajánlottam, hogy hazakísérem az óvodából a két fiukat, Hermant és Ulrikot. Belementek. Jóllehet mind Vajdai úr, mind Vajdainé legfeljebb csak köszönésnyit szólt felém. Nem mutattak magukból igazán semmit. Azt se tudom megmondani, kell-e szájíz, amit hozzájuk alakítsak.
Karagoly Imre nyelve az első pohár káposztalé után eredt meg igazán: – El kell mondjam, van itt a Filvigné és a Vajdainé ügyében egy furcsa dolog. Nők nem szoktak a Tengernagyba járni. Nem mintha ne szeretnénk őket, de mindennek megvan a helye: itt a férfiakat hallgatjuk, otthon meg a nőket.
– Zsike eleinte, ha valamiről tudott beszélni, akkor az a férje vagy a fiai lepcses szája volt – mondta Filvigné. Belemelegedett a beszédbe, szeme egyre rikítóbb kékké vált. – Azt mondta: a férjét még csak-csak viselné már tizenöt éve. De arra gondolni se mert, hogy két fia szülessen tőle. Három kisebb-nagyobb férfiszáj darálja neki a magáét egyszerre. Keze is csak kettő van, ha be akarná fogni őket!
– A Filvig Andris szerintem túl sokat hallgatta az Ágicáját. El kell mondjam, a legbiztosabb megoldást választotta, hogy elhallgattassa: maga némult meg – mondta Karagoly és elismerően bólintott. – Szegény Ágicának egészen a Tengernagyig kellett jönnie, hogy valamicske hangot halljon, amire azt higgye, hogy válaszolhat – felemelte a jobb mutatóujját. – És el kell mondjam, mi itt az igazi furcsaság: Vajdainénak nem tudom, milyen megérzések működnek a fejében, de csak kitalálta, hol lel fel olyan nőt, akit keres! Az egyetlen helyen, ahol nőnek abszolúte nem kéne lennie!
Hunya tisztelendő Vajdainé különös megérzéseit csak egy jelzővel tudta magyarázni: – Boszorkányos volt. Ő is, meg az egész család! – mutatta a könyörgési szándékok listáját az előző három miséről. – Agyafúrt nő ez, én mondom! – a három papíron különböző számú tétel volt felsorolva. Viszont kettő-kettőt mindenhol ugyanazzal a kézírással róttak föl. – Ez a Karagoly írása, az biztos! Már tíz éve könyörög saját gyerekért, hát ezt mindig felírja. Alatta: ugyanaz a kézírás kéri, hogy egy sánta dobermanért imádkozzunk – a tisztelendő megmarkolta a papírt a sarkánál, és meglebegtette. – Karagoly a mise után kérte: ne beszéljek erről senkinek, de imádkozzak a haldokló kutyájáért! És egyáltalán nem emlékezett rá, hogy ilyesmit felírt volna a papírra!
– Tényleg nem rémlik a mai napig se – töprengett Karagoly. – De el kell mondjam: a papunk túlreagálja. Az a könyörgési szándékos lap, ha sokat használja az ember, úgy működik, mint a lottó: oda se figyelünk, és már be is húztuk a szokásos strigulákat a szokásos helyre. Habár el kell mondjam, mert el kell ismernem: általában ugyanazt írom rá. Azt az egyszeri esetet úgy magyaráztam magamnak: biztos egy gondolattal továbbcsúszott a toll a kezemben.
– Itt meg a Sandal keze írásából van kettő! – mutatta a tisztelendő a második papírt. – Egyik Zsuzsanna testvér lelkéért! A másik azért, hogy Zsuzsanna testvér egy muraközi ménen lovagoljon haza! – mintha a kezet mindkét esetben ugyanaz a görcs kapta volna el, amikor a zs betűket írta.
Karagoly Imre bólintott a pult mögött: – El kell mondjam, meg kell értsék: Sandalnál nem csak a kéz szorult görcsbe a zs betűnél, de amikor beszélt, a zs hangot akkor is mindig elnyelte. Zsuzsi és Zsuzsa lánya szinte alig hallotta, ha utánuk szólt. El kell mondjam, mert meg kell dicsérnem ezért: a harmadikat bölcsebben már Zsófinak nevezte el.
– Melyiket karcolhatta fel a Vajdainé? – Hunya tisztelendő tágult pupillákkal nézett. – Az biztos, hogy Sandal az anyjáért, Zsuzsannáért mindig könyörögtetett minket. Hol a lelkéért kellett imádkozni, hol azért, hogy hazatérjen! Attól függött, a Sandal mennyire volt komor hangulatban.
– El kell mondjam, nem kell meglepődni: lehet, mindkettőt Sandal írta – mondta Karagoly. – Az anyja miatt mindig is zaklatott volt: alig múlt hatéves, mikor az öreglány eltűnt valahol a nagy tölgyfa körül. Az elmúlt pár hónapban viszont még jobban megkeseredett: a Tengernagyba sem jár.”
– Sandal Balázsról kérdezett engem is a Zsike – Filvigné az ajkát harapdálta; kicsit megnyálazta, nehogy kiszáradjon a gyors beszédtől. – Hogy nem szeretnék-e inkább az ő felesége lenni. Négy lány, egy férfi: az tud működni. Ha a férfiak lányokhoz beszélnek, mindig csak saját magukról jár a nyelvük – Filvigné kis szünetet tartva ingatta a fejét. Ajkait a szájába húzta, úgy tűnt, mintha belülről nyaldosná őket. – Zsike sem győzte a három otthoni kis-nagy férfi dolgait fejben tartani. Sandalt bezzeg egymagában testvériesen eloszthatta egymás közt négy nő. Mostanában pedig nincs is sok dolguk: annyit tudni a lányoktól, hogy Sandal folyton csak lófajták nevét dünnyögi maga elé.
Hunya tisztelendő szintén elismerte Sandal Balázs zavarodottságát: – Az igaz, hogy amióta Karagoly az egész ménesét megvette, nem lehetett vele értelmes mondatot váltani.
– Nehéz megmondani, hogy a Vajdainénak van-e bármi köze a Hunya problémáihoz – szögezte le Karagoly, közben a káposztalészűrőben felgyülemlett zaccot egy vájdlingba töltötte – Azt viszont lehet tudni, hogy ami a könyörgéses lapra fel lett írva, azt mindenki tudta” – a káposztalészűrőt letette a mosogatókagylóba. – El kell mondjam, mert ne titkoljam: én is onnan tudtam meg, hogy Sandal lovai eladók lettek.
Kapory mutatóujjával a hivatali asztal szélét ütögette, miközben egyre nagyobbakat harapott a dohánydarabokra pofazacskójában: – Oda volt írva arra a lapra, hogy valaki vevőt keresne húsz lóra! Hát az pedig csak a Sandal lehetett. Siettünk is a tudomására hozni.
– Elfelejtette, hogy felírta, persze hogy elfelejtette, de mit van mit tenni? – kiáltott fel Karagoly. – Odamentem Sandal pajtáshoz. Mondtam: ezt most tényleg el kell mondjam neked, de ugyan minek hiszel? Az emlékeidnek vagy ennek a lapnak? Az emlékeidet úgyse ismerheti senki, de amit erre írtál, arról már egész Ernyicse tud! – Karagoly ingatta a fejét beszéd közben. – El kell mondjam, mert Sandal már erre se emlékszik: akkor látszódott először a képén, hogy kezd megfeledkezni magáról.
– Jó – Hunya tisztelendő mélyet lélegzett, és lágyan letette az asztalra a papírt. – Mondjuk, hogy a Sandal nem beszámítható! De nézzük meg csak a többit! – kiszórta a parókia vasasztalára a zöld mappa tartalmát. – Minden misén más-más ember kézírásából lett kettő!
– Sandal Balázsék lóügyletével az ernyicseiek is jól jártak – bizonygatta Kapory. Fel-le mozogtak az arcizmai: egy-egy pislantásra a szájüregébe is be lehetett látni. A dohánydarabok már egészen pépessé váltak. – A közgyűlésen amúgy is korlátozni akartuk a lótartást. Veszélyes állatok: a farkukkal túl sok szúnyogot csapnak le. Másból pedig itt nem lehet közmunkát szervezni, csak szúnyogirtásból – Kapory nagyot nyelt, majd fél percig köhögött. – Ha már lennie kell lovaknak valahol, az legyen a határban: Karagoly Imi földjein – nyögte fuldoklás közben. Úgy tűnt, félrenyelte a dohánymasszát, a titkárnője berohant az irodába. Hátba veregette főnökét, nehogy a tüdejére menjen. – Karagoly Imi egyébként is megél a káposztáiból, ha van szúnyog, ha nincs – Kapory nagyot köpött csészéjébe, és fellélegzett.
– El kell mondjam: Sandalnak az árat is újra, meg újra el kellett mondjam, mert sosem tudta fejben tartani – Karagoly megvonta a vállát. – Csak remélni tudom, hogy az alkudozás végén legalább két percre tisztában volt azzal, miben is egyeztünk meg.
– Tegnap mondtam Zsike pajtásnénak: Sandalnál szerintem már csak lányok csevegnek – mondta Filvigné. Ahogy egyre rikítóbb és élénkebb lett a szeme, az ajka úgy vált egyre fakóbbá. – Amolyan huncutul mondtam neki, hogy akár ő is hozzájuk költözhetne: Zsuzsa, Zsuzsi, Zsófi, Zsike mintha csak testvérek lennének. De Zsike az ilyesmit ekkor már nem tartotta jó ötletnek, húzta is a száját. Szerinte Sandaléknál is örök csönd van. Ha nincs férfi, aki mindig magáról beszél nekik, a lányoknak sincs miről beszélni – Filvigné mély levegőt vett. – Ez amúgy nem teljesen igaz: mi a férjem szótlanságáról órákat beszéltünk. Noha, persze, nőkre ritkán fordul a csevej. Nekem a Vajdainé Zsike az első nő, akiről másokkal beszélek.
Hunya tisztelendő az asztala mögött székre roskadt: – Mindig más és más, akiről nem tudjuk, milyen búja-baja lehet. Lassanként egyáltalán nem hiszek abban, hogy bárkit ismerünk Ernyicsén.
– Ha a pap Vajdainét véli mind emögé, akkor helyette is el kell mondjam: rajong a boszorkánymesékért. Az biztosan zavarta, hogy tán mégsem mindenki úgy működik, ahogy ő gondolná – mondta Karagoly, és már nyúlt a hűtőbe a káposztapálinka felé, de a faliórára nézett. Legörbült a szája: még öt perc este hatig. – Pedig nem csak Sandal, vagy én szoktuk elfelejteni, mit írtunk fel arra a papírra!
Filvig Andrásné Ágica e kérdésben Karagolyhoz hasonlóan gondolkodott. – A tisztelendő Zsikét nem ismeri: rossz szellemnek tartja – a jobb kezével megpiszkálta az ajkát, és leszedett róla egy nagy ujjbegynyi elszáradt bőrt. – Holott lehet, csak nem akar szóba állni a Hunyával. Úgyse, hogy Ernyicsén a tisztelendő az egyetlen férfi, aki sose magáról, hanem mindig csak másokról beszél – Filvigné jobb hüvelyk- és mutatóujja játszott a bőrdarabbal.
Karagoly a jobb keze ujjaival türelmetlenül zongorázott a pulton. Közben senkire sem nézett a presszóban, csak a faliórát szuggerálta: – Néha jobban örültem volna, ha még Sandalnál is jobban megfeledkezek magamról. El kell mondjam: minden harmadik vasárnap legalább jó lett volna, ha kihagy az eszem! Csak addig, hogy ne írjak a saját gyerekért pontot a könyörgési szándékokba.
Filvignének mosoly ült ki az arcára: – Lehet, hogy Ernyicsén a saját szándékait sem ismeri senki. Legalábbis annyira nem, hogy mise végéig el ne felejtse – szélesre húzta a száját, a levedlett ajkak újra mélypirosas színt kezdtek felvenni. – „sikének is mondtam: ha mi, lányok, nem tartjuk fejben a dolgaikat, az ernyicsei férfiak biztos elfelejtkeznek magukról.
Kattogtak a másodpercek: Karagoly ujjpercei ritmusban pattantak a pulton: – Elsőre a szomszéd hallgatta meg a könyörgést, az tiszta. Ezt lehet, hogy nem kéne elmondanom, mert csak sejtem: szerintem másodjára is. Az biztos, hogy valahogy lett kettő kisfattyam – levette a szemét az óráról: talán valamelyest őt is megnyugtatta, ha nem kell pillanatról pillanatra a mutatók mozgását figyelni. Ujjai viszont stabilan tartották a másodpercnyi leütéseket. – El kell mondjam, csak hogy mondva legyen: előbb felejtkezünk el magunkról, mint a másik dolgáról.
