Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
– Maradjunk meg ebben: ha elém tesznek egy ábécérendbe szedett listát, egyenként meg tudom mondani, melyik névnek hogy néz ki a gazdája – mondta mosolyogva Hunya a parókián, mikor meghallotta Kapory ötletét. – Nincs ezen mit csodálkozni. Két dolgot kellett csak magolnom az életben: az ernyicseiek búját-baját és a Bibliát. Különbség annyi, hogy ha az utóbbiban tévednék, azt senki nem venné észre.
Filvig Andrásné szerint megesett, hogy a tisztelendő előbb tudta a bút-bajt, mint az érintettek: – Ő megmondta előre: nem kell sokat várni, és a férjem egy szót sem fog hozzám beszélni. Azt tanácsolta: élvezzem ki a hangját, amíg tudom, mert ha elhallgat, még a tekintetét se fogja rám vetni, hogy legalább a szemeivel mondjon valamit.
– Varázslat, boszorkányság: nincs ebben egyik sem, különösen a Filvigné esetében – szögezte le Hunya, és felmutatta a kezeit. – Száradjon le mindkettő, ha az ördöggel cimborálnék! – Enyhe fintor jelent meg az arcán. – De isteni sugallat se kellett hozzá. Elég volt ránézni Filvig Andrisra a misék alatt: egyfolytában a padlót szuggerálta. Amikor pedig megkérdeztem tőle, mégis mi lelte, észre se vette, hogy hozzá beszélek.
– El kell mondjam, ez fordítva szokott lenni! – nevetett fel Karagoly Imre a Tengernagy presszó pultja mögött. – Az ember előbb kezd nem beszélni a feleségével, de ha a papot se veszi észre, ott már komoly bajok vannak! Szegény Filvigné Ágica! Csoda, hogy nem azon csodálkozott, hogy a férje még egy-két szót véletlenül elejt felé.
Hunyát megrázta, hogy Filvig András úgy viselkedett, mintha őt sem ismerné fel: – A következő héten magam írtam a könyörgési szándékok közé András testvér hangját. Ágica pedig, mit ad Isten, mise után zokogva újságolta nekem, hogy a férje bizony mintha csak örökre elhallgatott volna.
– Csak görnyedt a tanulmánya felett. Írni egy szót sem írt, csak görnyedt – állította Filvigné. – Ha a talpa alatt átfordul a világ, akkor is gyökeret verve állt volna ott. Mintha csak ő maga lenne a tengely, ami körül forgunk.
Hunya tisztelendő Filvigné panasza után sem maradt tétlen: – Mondtam Ágicának: csak jöjjön el misére, ahogy szokott! Írja a könyörgési szándékok listájára a férjét, majd valahogy megjavul.
Karagoly Imrének lefelé görbült a szája. – Hunya meg a könyörgési szándékai – szorosan rámarkolt a kezében tartott üvegpohárra. – El kell mondjam: ha az Isten meg se hallja őket, az ernyicseiek sose maradnak rájuk süketek.
– Arra gondoltam annak idején, hogy ne csak én ismerjem a sok bú-bajt, hanem mindenki tudja a másikét – mondta Hunya. – A templom előterében minden mise előtt kitettem egy papírt, amire névtelenül ki-ki felírhatja, hogy miért könyörögjön a gyülekezet a prédikáció után. Persze nem telik bele egy-két nap, addig kérdezgetik egymást, míg mindenki megtudja, melyik pontot ki írta.
Kapory Oszkár polgármesteri pozíciójából fakadóan rendszeres résztvevője volt a gyülekezeti életnek: – A könyörgési szándékoknál ott kell lenni, hallgatni kell! Majd figyelni a csevegést róla: nemsokára úgyis mindenki tudni fog mindenkiről mindent. – Kapory frissen vágott dohányt tett a szájába, és rágni kezdte. – Kivételnek csak a Vajdaiék számítottak. Róluk a Hunya tisztelendőt is ítéletnapig lehetett faggatni.
– Vajdainéről azt tudom, mindig körmölt a könyörgési szándékok közé valamit – mondta Hunya, miközben a legutóbbi misékről keresgélte a vonatkozó papírokat. – Ilyenkor nem settenkedik oda az ember, legalább játsszuk el, hogy névtelen marad a dolog. – Miután végigvizslatta a parókia könyvespolcát, visszafordult az asztala felé. – Hát kezdek megvakulni? Vagy annyira észrevehető helyre raktam, hogy tényleg kiszúrta a szememet a helyéről! – felnevetett, majd az asztalról felemelt egy zöld mappát.
Filvig Andrásné volt Ernyicsén az egyetlen, aki naponta beszélgetett Vajdainéval: – Azt is elmondta, hogy vannak rokonai, akik nem ernyicseiek – kikerekedett szemekkel meredt. – Tudtommal ezt csak ő mondhatta el magáról az egész városban. De nem úgy tűnt, mintha titkot csinálna belőle. Sok minden nem volt olyan titokzatos körülötte, mint ahogy néhányan sejtik. Egyszerűen csak szóra kellett bírni.
– Szegény Ágica! Még hogy ő bírta szóra a Vajdainét! Ugyan már, nem hiszem, hogy azt a nőt bárki meg merte szólítani! – röhögött fel Karagoly Imre. – Pont hogy Vajdainé szólította meg Ágicát. Itt, a Tengernagyban! – Karagoly a pultban szűrt fehérkáposzta-levet töltött.
Kapory Oszkár elismerte, hogy csakugyan ritkán váltott bárki szót a Vajdai család tagjaival. – Úgy voltak ezzel szerintem az emberek, hogy először a tisztelendőnek kell a Vajdaiékat megszólítani. Előbb-utóbb mindenki megtud mindenkiről mindent, de azt mégiscsak a Hunyától tudhatja meg az ember, hogy a minden az tényleg minden-e. Meg is lepődtem, hogy élhetnek olyanok Ernyicsén, akikkel egy szót se vált a tisztelendő.
– Vajdainé arra kért, hogy Zsikének szólítsam – mondta Filvigné. – Megengedte, hogy bármiről beszéljek neki nyugodtan, de az Erzsit vagy Erzsébetet ki ne ejtsem a számon. A férje szólította így otthon, Zsike pedig nem győzte hajtogatni: hozzá most senki ne szóljon úgy, hogy az egy férfira emlékeztesse!
– A Vajdaiéknak megpróbáltam utánajárni. Kicsit olyan is próbáltam lenni, mint amilyenek ők – mondta Kapory, ajkához emelt egy csészét a diófa asztalról: beleköpött. – A polgármester nem várhatja, hogy mindenki az ő szájíze szerint éljen, hát alakítsa ő a szájízét a polgárokhoz! Vajdaiéknak például felajánlottam, hogy hazakísérem az óvodából a két fiukat, Hermant és Ulrikot. Belementek. Jóllehet mind Vajdai úr, mind Vajdainé legfeljebb csak köszönésnyit szólt felém. Nem mutattak magukból igazán semmit. Azt se tudom megmondani, kell-e szájíz, amit hozzájuk alakítsak.
Karagoly Imre nyelve az első pohár káposztalé után eredt meg igazán: – El kell mondjam, van itt a Filvigné és a Vajdainé ügyében egy furcsa dolog. Nők nem szoktak a Tengernagyba járni. Nem mintha ne szeretnénk őket, de mindennek megvan a helye: itt a férfiakat hallgatjuk, otthon meg a nőket.
– Zsike eleinte, ha valamiről tudott beszélni, akkor az a férje vagy a fiai lepcses szája volt – mondta Filvigné. Belemelegedett a beszédbe, szeme egyre rikítóbb kékké vált. – Azt mondta: a férjét még csak-csak viselné már tizenöt éve. De arra gondolni se mert, hogy két fia szülessen tőle. Három kisebb-nagyobb férfiszáj darálja neki a magáét egyszerre. Keze is csak kettő van, ha be akarná fogni őket!
– A Filvig Andris szerintem túl sokat hallgatta az Ágicáját. El kell mondjam, a legbiztosabb megoldást választotta, hogy elhallgattassa: maga némult meg – mondta Karagoly és elismerően bólintott. – Szegény Ágicának egészen a Tengernagyig kellett jönnie, hogy valamicske hangot halljon, amire azt higgye, hogy válaszolhat – felemelte a jobb mutatóujját. – És el kell mondjam, mi itt az igazi furcsaság: Vajdainénak nem tudom, milyen megérzések működnek a fejében, de csak kitalálta, hol lel fel olyan nőt, akit keres! Az egyetlen helyen, ahol nőnek abszolúte nem kéne lennie!
Hunya tisztelendő Vajdainé különös megérzéseit csak egy jelzővel tudta magyarázni: – Boszorkányos volt. Ő is, meg az egész család! – mutatta a könyörgési szándékok listáját az előző három miséről. – Agyafúrt nő ez, én mondom! – a három papíron különböző számú tétel volt felsorolva. Viszont kettő-kettőt mindenhol ugyanazzal a kézírással róttak föl. – Ez a Karagoly írása, az biztos! Már tíz éve könyörög saját gyerekért, hát ezt mindig felírja. Alatta: ugyanaz a kézírás kéri, hogy egy sánta dobermanért imádkozzunk – a tisztelendő megmarkolta a papírt a sarkánál, és meglebegtette. – Karagoly a mise után kérte: ne beszéljek erről senkinek, de imádkozzak a haldokló kutyájáért! És egyáltalán nem emlékezett rá, hogy ilyesmit felírt volna a papírra!
– Tényleg nem rémlik a mai napig se – töprengett Karagoly. – De el kell mondjam: a papunk túlreagálja. Az a könyörgési szándékos lap, ha sokat használja az ember, úgy működik, mint a lottó: oda se figyelünk, és már be is húztuk a szokásos strigulákat a szokásos helyre. Habár el kell mondjam, mert el kell ismernem: általában ugyanazt írom rá. Azt az egyszeri esetet úgy magyaráztam magamnak: biztos egy gondolattal továbbcsúszott a toll a kezemben.
– Itt meg a Sandal keze írásából van kettő! – mutatta a tisztelendő a második papírt. – Egyik Zsuzsanna testvér lelkéért! A másik azért, hogy Zsuzsanna testvér egy muraközi ménen lovagoljon haza! – mintha a kezet mindkét esetben ugyanaz a görcs kapta volna el, amikor a zs betűket írta.
Karagoly Imre bólintott a pult mögött: – El kell mondjam, meg kell értsék: Sandalnál nem csak a kéz szorult görcsbe a zs betűnél, de amikor beszélt, a zs hangot akkor is mindig elnyelte. Zsuzsi és Zsuzsa lánya szinte alig hallotta, ha utánuk szólt. El kell mondjam, mert meg kell dicsérnem ezért: a harmadikat bölcsebben már Zsófinak nevezte el.
– Melyiket karcolhatta fel a Vajdainé? – Hunya tisztelendő tágult pupillákkal nézett. – Az biztos, hogy Sandal az anyjáért, Zsuzsannáért mindig könyörögtetett minket. Hol a lelkéért kellett imádkozni, hol azért, hogy hazatérjen! Attól függött, a Sandal mennyire volt komor hangulatban.
– El kell mondjam, nem kell meglepődni: lehet, mindkettőt Sandal írta – mondta Karagoly. – Az anyja miatt mindig is zaklatott volt: alig múlt hatéves, mikor az öreglány eltűnt valahol a nagy tölgyfa körül. Az elmúlt pár hónapban viszont még jobban megkeseredett: a Tengernagyba sem jár.”
– Sandal Balázsról kérdezett engem is a Zsike – Filvigné az ajkát harapdálta; kicsit megnyálazta, nehogy kiszáradjon a gyors beszédtől. – Hogy nem szeretnék-e inkább az ő felesége lenni. Négy lány, egy férfi: az tud működni. Ha a férfiak lányokhoz beszélnek, mindig csak saját magukról jár a nyelvük – Filvigné kis szünetet tartva ingatta a fejét. Ajkait a szájába húzta, úgy tűnt, mintha belülről nyaldosná őket. – Zsike sem győzte a három otthoni kis-nagy férfi dolgait fejben tartani. Sandalt bezzeg egymagában testvériesen eloszthatta egymás közt négy nő. Mostanában pedig nincs is sok dolguk: annyit tudni a lányoktól, hogy Sandal folyton csak lófajták nevét dünnyögi maga elé.
Hunya tisztelendő szintén elismerte Sandal Balázs zavarodottságát: – Az igaz, hogy amióta Karagoly az egész ménesét megvette, nem lehetett vele értelmes mondatot váltani.
– Nehéz megmondani, hogy a Vajdainénak van-e bármi köze a Hunya problémáihoz – szögezte le Karagoly, közben a káposztalészűrőben felgyülemlett zaccot egy vájdlingba töltötte – Azt viszont lehet tudni, hogy ami a könyörgéses lapra fel lett írva, azt mindenki tudta” – a káposztalészűrőt letette a mosogatókagylóba. – El kell mondjam, mert ne titkoljam: én is onnan tudtam meg, hogy Sandal lovai eladók lettek.
Kapory mutatóujjával a hivatali asztal szélét ütögette, miközben egyre nagyobbakat harapott a dohánydarabokra pofazacskójában: – Oda volt írva arra a lapra, hogy valaki vevőt keresne húsz lóra! Hát az pedig csak a Sandal lehetett. Siettünk is a tudomására hozni.
– Elfelejtette, hogy felírta, persze hogy elfelejtette, de mit van mit tenni? – kiáltott fel Karagoly. – Odamentem Sandal pajtáshoz. Mondtam: ezt most tényleg el kell mondjam neked, de ugyan minek hiszel? Az emlékeidnek vagy ennek a lapnak? Az emlékeidet úgyse ismerheti senki, de amit erre írtál, arról már egész Ernyicse tud! – Karagoly ingatta a fejét beszéd közben. – El kell mondjam, mert Sandal már erre se emlékszik: akkor látszódott először a képén, hogy kezd megfeledkezni magáról.
– Jó – Hunya tisztelendő mélyet lélegzett, és lágyan letette az asztalra a papírt. – Mondjuk, hogy a Sandal nem beszámítható! De nézzük meg csak a többit! – kiszórta a parókia vasasztalára a zöld mappa tartalmát. – Minden misén más-más ember kézírásából lett kettő!
– Sandal Balázsék lóügyletével az ernyicseiek is jól jártak – bizonygatta Kapory. Fel-le mozogtak az arcizmai: egy-egy pislantásra a szájüregébe is be lehetett látni. A dohánydarabok már egészen pépessé váltak. – A közgyűlésen amúgy is korlátozni akartuk a lótartást. Veszélyes állatok: a farkukkal túl sok szúnyogot csapnak le. Másból pedig itt nem lehet közmunkát szervezni, csak szúnyogirtásból – Kapory nagyot nyelt, majd fél percig köhögött. – Ha már lennie kell lovaknak valahol, az legyen a határban: Karagoly Imi földjein – nyögte fuldoklás közben. Úgy tűnt, félrenyelte a dohánymasszát, a titkárnője berohant az irodába. Hátba veregette főnökét, nehogy a tüdejére menjen. – Karagoly Imi egyébként is megél a káposztáiból, ha van szúnyog, ha nincs – Kapory nagyot köpött csészéjébe, és fellélegzett.
– El kell mondjam: Sandalnak az árat is újra, meg újra el kellett mondjam, mert sosem tudta fejben tartani – Karagoly megvonta a vállát. – Csak remélni tudom, hogy az alkudozás végén legalább két percre tisztában volt azzal, miben is egyeztünk meg.
– Tegnap mondtam Zsike pajtásnénak: Sandalnál szerintem már csak lányok csevegnek – mondta Filvigné. Ahogy egyre rikítóbb és élénkebb lett a szeme, az ajka úgy vált egyre fakóbbá. – Amolyan huncutul mondtam neki, hogy akár ő is hozzájuk költözhetne: Zsuzsa, Zsuzsi, Zsófi, Zsike mintha csak testvérek lennének. De Zsike az ilyesmit ekkor már nem tartotta jó ötletnek, húzta is a száját. Szerinte Sandaléknál is örök csönd van. Ha nincs férfi, aki mindig magáról beszél nekik, a lányoknak sincs miről beszélni – Filvigné mély levegőt vett. – Ez amúgy nem teljesen igaz: mi a férjem szótlanságáról órákat beszéltünk. Noha, persze, nőkre ritkán fordul a csevej. Nekem a Vajdainé Zsike az első nő, akiről másokkal beszélek.
Hunya tisztelendő az asztala mögött székre roskadt: – Mindig más és más, akiről nem tudjuk, milyen búja-baja lehet. Lassanként egyáltalán nem hiszek abban, hogy bárkit ismerünk Ernyicsén.
– Ha a pap Vajdainét véli mind emögé, akkor helyette is el kell mondjam: rajong a boszorkánymesékért. Az biztosan zavarta, hogy tán mégsem mindenki úgy működik, ahogy ő gondolná – mondta Karagoly, és már nyúlt a hűtőbe a káposztapálinka felé, de a faliórára nézett. Legörbült a szája: még öt perc este hatig. – Pedig nem csak Sandal, vagy én szoktuk elfelejteni, mit írtunk fel arra a papírra!
Filvig Andrásné Ágica e kérdésben Karagolyhoz hasonlóan gondolkodott. – A tisztelendő Zsikét nem ismeri: rossz szellemnek tartja – a jobb kezével megpiszkálta az ajkát, és leszedett róla egy nagy ujjbegynyi elszáradt bőrt. – Holott lehet, csak nem akar szóba állni a Hunyával. Úgyse, hogy Ernyicsén a tisztelendő az egyetlen férfi, aki sose magáról, hanem mindig csak másokról beszél – Filvigné jobb hüvelyk- és mutatóujja játszott a bőrdarabbal.
Karagoly a jobb keze ujjaival türelmetlenül zongorázott a pulton. Közben senkire sem nézett a presszóban, csak a faliórát szuggerálta: – Néha jobban örültem volna, ha még Sandalnál is jobban megfeledkezek magamról. El kell mondjam: minden harmadik vasárnap legalább jó lett volna, ha kihagy az eszem! Csak addig, hogy ne írjak a saját gyerekért pontot a könyörgési szándékokba.
Filvignének mosoly ült ki az arcára: – Lehet, hogy Ernyicsén a saját szándékait sem ismeri senki. Legalábbis annyira nem, hogy mise végéig el ne felejtse – szélesre húzta a száját, a levedlett ajkak újra mélypirosas színt kezdtek felvenni. – „sikének is mondtam: ha mi, lányok, nem tartjuk fejben a dolgaikat, az ernyicsei férfiak biztos elfelejtkeznek magukról.
Kattogtak a másodpercek: Karagoly ujjpercei ritmusban pattantak a pulton: – Elsőre a szomszéd hallgatta meg a könyörgést, az tiszta. Ezt lehet, hogy nem kéne elmondanom, mert csak sejtem: szerintem másodjára is. Az biztos, hogy valahogy lett kettő kisfattyam – levette a szemét az óráról: talán valamelyest őt is megnyugtatta, ha nem kell pillanatról pillanatra a mutatók mozgását figyelni. Ujjai viszont stabilan tartották a másodpercnyi leütéseket. – El kell mondjam, csak hogy mondva legyen: előbb felejtkezünk el magunkról, mint a másik dolgáról.
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.
Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.
Zabos volt, mert egy félbehagyott mesében felejtették. Sőt egy elvarratlan fordulat kellős közepén. Ez a kényes, ingatag talapzatú, képzeletből felépített világ egy millimétert sem mozdult. Ehhez hasonló akkor szokott előfordulni, amikor az író identitáskereső harcát vívta egy alkoholos italok felszolgálására szakosodott kereskedelmi egységben akár napokig, vagy csupán egyszerűen lusta volt, esetleg fontos kötelességeinek tett eleget távol az otthonától.
Ismer annyira, hogy tudja rólam, igyekszem minden helyzetben megmaradni a jó modor diktálta határok között. Akkor azonban meglehetősen feszült voltam, a tervezettnél később indultunk Zomborból, úgy éreztem, elvesztegettem a napot, a tetejébe alaposan átfáztam az út során, éhes voltam, fáradt, a nem túl szívélyes fogadtatásra udvariasan válaszolni már nem tellett tőlem.