Az elcserélt nevek
Vajdai Ulrik hatéves volt, Vajdai Herman majdnem négy és fél. A karantén idején minden percüket együtt töltötték anyjukkal és apjukkal. Elhatározták, hogy alkalmazkodnak szüleik gyakori tévedéséhez, és elkezdték egymás közt összekeverni a saját nevüket.
Apjukat eleinte nem igazán zavarta a névcsere. Számára a legfontosabb tapasztalat fiairól az volt, hogy Ulrik vagy Herman egy kicsit idősebb és magasabb, mint Herman vagy Ulrik, de ahogy ő mondta: „az egyik ugyanúgy lehetne a másik, ahogy a másik az egyik.” Feltűnt azonban neki, hogy felesége egyre gyakrabban szólítja őt Hermannak, Ulriknak, néha akár egyszerre is.
Vajdainé Czilly Erzsébet ugyanis egyre bizonytalanabb volt abban, hogy jól keveri-e a család férfineveit. Korábban, ha Ulrikot akart mondani, az esetek felében biztosan tudta, hogy Hermanra gondol. Amikor Herman jött a nyelvére, ötven százalékig világos volt, hogy kis híján Ulrikról beszélne. Amikor Hermant és Ulrikot akart mondani, csak nagyon ritkán gondolt férjére, Jánosra. Őt a család többi Jánosával és Lászlójával keverte, belőlük pedig volt elég sok: nem véletlenül választott a saját fiainak német nevet.
Vajdainé zavartsága miatt a családfő, Vajdai János egyre kevésbé lett biztos abban, hogy nem keveri saját magát a fiaival. Az Ulrikok, Hermanok, Jánosok, Jancsik összemosódtak, lassanként az Erzsébetekkel és Zsókákkal is. Ráadásul Ulrik és Herman, illetve Herman és Ulrik a móka kedvéért már anyának és apának is szólította egymást. Hogy melyikük melyik, abban nekik sem sikerült megegyezniük. Az ilyen kérdésekben a szüleik is nehezen tudtak dönteni.
A karantén nagyjából két hónapig tartott.
Az utolsó héten már az se volt világos a Vajdai családban, hogy kinek nem kéne óvodába vinnie kicsodát.
Csáford János fája
Csáford János életkora komoly vita tárgyát képezte volna Ernyicsén, de egy idő után mindenki letett arról, hogy megtalálja a helyes megfejtést.
Még Csáford polgármesteri ideje alatt alakult ki az a konszenzus, amelyet Kapory Oszkár fejezett ki a legcsípősebben: „Ernyicsén két dolgot nem lehet tudni: azt, hogy végtelen-e az idő, és azt, hogy Csáford Jancsi bácsi hány éves. Jóllehet a kettő összefügghet, habár egyik sem érdekel senkit.”
Kapory Oszkár, Csáford utódja a polgármesteri székben, például csupán annyira tudott emlékezni, hogy már az ő nagyszülei is „Jancsi bácsiként” emlegették. Állítólag a bajusza nagyjából hatvan évvel korábban is az őszből a sárgulás felé hajlott, noha általában elég sokat lerágcsált belőle.
Csáford így a korát illetően hallgatott az ernyicsei polgárok bizonytalan véleményére, ahogy mondogatta: „Ebben a korban már nehezen bízik az ember a saját emlékezetében. Lett légyen az akárhány év is.” Ilyenkor időnként fel is kacagott: „Nem mindegy egyébként? Úgyse lesz több a nyugdíj!”
Rebesgették róla, hogy a Szent István téri tölgyfát is ő ültette még, vele nőtt fel, vele vált egyre idősebbé. Csáfordhoz hasonlóan a tölgyfa korát sem merte megtippelni senki, noha Csáforddal ellentétben e kérdésre könnyedén választ kaphattak volna, ha megszámolják az évgyűrűket.
Kivágni viszont senki nem akarta: „majd ha temetjük a Jancsi bácsit – bólogattak össze gyakran. – Tán a koporsója is ebből lehet.” A tölgy közben olyan szélesre nőtt, hogy Csáford unokáira, dédunokáira és ki tudja hányadfokú utódaira is bőséggel elég lett volna. Egyesek szerint egész Ernyicse vissza tudta volna vezetni a korábbi polgármesterre a családfáját. „Egyszer a város minden lakóját ebben a fában hantoljuk el.” Kapory Oszkár fontolgatta, hogy a közgyűlésen meg is szavaztat erről egy javaslatot.
Valahány évesen, de már bizonyosan polgármestersége után Csáford kiballagott a tölgyfa mellé, amit valamikor és talán ő ültetett. Felnézett, a lombkoronát vizslatta. „Talán még a nap is perzseli a tetejét.” Gyökeret vert a lába a tölgy árnyékában. „Együtt nőni már nem fogunk.” Nagyot harapott a bajusza mélysárga végébe. „De idősödni még talán.”
Az ernyicsei polgárok csak annyit láttak, hogy a tölgy árnyékában néhány hónap alatt Csáford hajkoronája is egyre terebélyesebb lett. Beszélték még, hogy az is sárgulásnak indult.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.