Az elcserélt nevek
Vajdai Ulrik hatéves volt, Vajdai Herman majdnem négy és fél. A karantén idején minden percüket együtt töltötték anyjukkal és apjukkal. Elhatározták, hogy alkalmazkodnak szüleik gyakori tévedéséhez, és elkezdték egymás közt összekeverni a saját nevüket.
Apjukat eleinte nem igazán zavarta a névcsere. Számára a legfontosabb tapasztalat fiairól az volt, hogy Ulrik vagy Herman egy kicsit idősebb és magasabb, mint Herman vagy Ulrik, de ahogy ő mondta: „az egyik ugyanúgy lehetne a másik, ahogy a másik az egyik.” Feltűnt azonban neki, hogy felesége egyre gyakrabban szólítja őt Hermannak, Ulriknak, néha akár egyszerre is.
Vajdainé Czilly Erzsébet ugyanis egyre bizonytalanabb volt abban, hogy jól keveri-e a család férfineveit. Korábban, ha Ulrikot akart mondani, az esetek felében biztosan tudta, hogy Hermanra gondol. Amikor Herman jött a nyelvére, ötven százalékig világos volt, hogy kis híján Ulrikról beszélne. Amikor Hermant és Ulrikot akart mondani, csak nagyon ritkán gondolt férjére, Jánosra. Őt a család többi Jánosával és Lászlójával keverte, belőlük pedig volt elég sok: nem véletlenül választott a saját fiainak német nevet.
Vajdainé zavartsága miatt a családfő, Vajdai János egyre kevésbé lett biztos abban, hogy nem keveri saját magát a fiaival. Az Ulrikok, Hermanok, Jánosok, Jancsik összemosódtak, lassanként az Erzsébetekkel és Zsókákkal is. Ráadásul Ulrik és Herman, illetve Herman és Ulrik a móka kedvéért már anyának és apának is szólította egymást. Hogy melyikük melyik, abban nekik sem sikerült megegyezniük. Az ilyen kérdésekben a szüleik is nehezen tudtak dönteni.
A karantén nagyjából két hónapig tartott.
Az utolsó héten már az se volt világos a Vajdai családban, hogy kinek nem kéne óvodába vinnie kicsodát.
Csáford János fája
Csáford János életkora komoly vita tárgyát képezte volna Ernyicsén, de egy idő után mindenki letett arról, hogy megtalálja a helyes megfejtést.
Még Csáford polgármesteri ideje alatt alakult ki az a konszenzus, amelyet Kapory Oszkár fejezett ki a legcsípősebben: „Ernyicsén két dolgot nem lehet tudni: azt, hogy végtelen-e az idő, és azt, hogy Csáford Jancsi bácsi hány éves. Jóllehet a kettő összefügghet, habár egyik sem érdekel senkit.”
Kapory Oszkár, Csáford utódja a polgármesteri székben, például csupán annyira tudott emlékezni, hogy már az ő nagyszülei is „Jancsi bácsiként” emlegették. Állítólag a bajusza nagyjából hatvan évvel korábban is az őszből a sárgulás felé hajlott, noha általában elég sokat lerágcsált belőle.
Csáford így a korát illetően hallgatott az ernyicsei polgárok bizonytalan véleményére, ahogy mondogatta: „Ebben a korban már nehezen bízik az ember a saját emlékezetében. Lett légyen az akárhány év is.” Ilyenkor időnként fel is kacagott: „Nem mindegy egyébként? Úgyse lesz több a nyugdíj!”
Rebesgették róla, hogy a Szent István téri tölgyfát is ő ültette még, vele nőtt fel, vele vált egyre idősebbé. Csáfordhoz hasonlóan a tölgyfa korát sem merte megtippelni senki, noha Csáforddal ellentétben e kérdésre könnyedén választ kaphattak volna, ha megszámolják az évgyűrűket.
Kivágni viszont senki nem akarta: „majd ha temetjük a Jancsi bácsit – bólogattak össze gyakran. – Tán a koporsója is ebből lehet.” A tölgy közben olyan szélesre nőtt, hogy Csáford unokáira, dédunokáira és ki tudja hányadfokú utódaira is bőséggel elég lett volna. Egyesek szerint egész Ernyicse vissza tudta volna vezetni a korábbi polgármesterre a családfáját. „Egyszer a város minden lakóját ebben a fában hantoljuk el.” Kapory Oszkár fontolgatta, hogy a közgyűlésen meg is szavaztat erről egy javaslatot.
Valahány évesen, de már bizonyosan polgármestersége után Csáford kiballagott a tölgyfa mellé, amit valamikor és talán ő ültetett. Felnézett, a lombkoronát vizslatta. „Talán még a nap is perzseli a tetejét.” Gyökeret vert a lába a tölgy árnyékában. „Együtt nőni már nem fogunk.” Nagyot harapott a bajusza mélysárga végébe. „De idősödni még talán.”
Az ernyicsei polgárok csak annyit láttak, hogy a tölgy árnyékában néhány hónap alatt Csáford hajkoronája is egyre terebélyesebb lett. Beszélték még, hogy az is sárgulásnak indult.
Sokáig nem is vettük komolyan, hogy a mi kedves, öreg villamosunknak befellegzett. Megszüntetésének ötlete csupán egy őrült, hatásvadász pletykának tűnt, ezért kitartóan vártuk a helyreigazítást. Aztán kiderült, hogy a szóbeszéd egyáltalán nem alaptalan, de még ekkor is reménykedtünk a döntéshozók józanságában.
Hogy kik is azok a verecek?
Elmondom. A verecek magyarok. Ezt jegyezze meg jól, kedves olvasó! Előfordult már, hogy egyesek könnyelműen leukránoztak békésen iszogató vereceket. Ez általában kétszer történhet meg, a harmadik tájékán indul a pofozkodás. És a verec nagyon pofozkodós nép. Főképp saját maga körében, de azé’ előfordul, hogy másoknak is osztanak a jóból.
Caesar tépett, véres ruhában menekült, tiszttársait addigra felkoncolták. Bevallom, tetszett nekem, hogy még ebben a pillanatban is gőgös maradt, állítólag gyerekkora utazásai során elfogták a görög kalózok, ő pedig a váltságdíj kifizetése után egytől egyig levadászta és kivégezte őket, ez a történet véletlenül igaz. A sereget követő kereskedőkkel utaztam, várva a megfelelő alkalomra. Szerencsém volt, még a hispán törzs fejvadászai előtt sikerült megtalálnom és egy barlangba menekítenem a dicsőséges hadvezért.
Isten hozta mindannyiukat erre az örömteli eseményre, örülünk, hogy ismét a házunkban fogadhatjuk magikat, azaz titeket, a múltkor már megittuk a pertut. Történelmi pillanat előtt állunk! Köszönöm a Jóistennek, a csíksomlyói Szűzmáriának, hogy megélhetem ezt, hogy itt fogadhatjuk, láthatjuk a pápát Csíksomlyón. Egészségünkre, mert az a legfontosabb!
Hát most az van, hogy a hétemeletes ciprusfáról engem elkergettek, Ahmed bej egy aljas árulónak bizonyult, pedig tényleg majdnem olyan sunyi feje volt, mint neked.
De összefogott egy Radul nevű csausszal, aki itt helyi elöljáró, engem kitessékeltek, letessékeltek a ciprusfáról, pedig már egészen megszerettem, szépen otthonosra karmolásztam.
„Kedves barátom! Elég bátor vagyok ahhoz, hogy ma is így szólítsalak Téged, bár tudom, hogy tizenkét év nagy idő. Hiszen tizenkét éve, hogy nem is láttuk egymást, sőt nem is hallottunk egymásról. És mégis, ha a szerelem nem puszta bolondság, most, amikor ezeket a sorokat olvasod, a Te szívednek is gyorsabban kell dobognia.